Szarajevó. Keleties, Gandhi-féle pőreség és elhanyagoltság. Meglepő fényűzés olyan dolgokban, melyek egyébként sehol, senkinek sem a fényűzés tárgyai. A leghidegebb és legegészségesebb víz a világon. A legkülönösebb házak – látszólag romosak, egészségtelenek, az élet mégis olyan hosszú és kellemes bennük, mint talán sehol másutt. A férfiak meg az asszonyok beszédében jellegzetes, színtelen, meghatározhatatlan magánhangzók, a kisfiúk meg a kislányok beszéde ettől összefolyó mormolászásnak hallatszik. Mindez csöndbe temetve.
Szarajevóban a július sem olyan tikkasztó. A reggel derűs és napsugaras. De amint a magasba ér és tűzni kezd a déli nap, sűrű ezüstfehér és szürke tömegekben felhők jelennek meg a Bakija fölött meg a Trebevic körül, és megnövekedve, mozdulatlanul és ragyogva egész nap a fényben tündöklő városra nehezednek.
A kertben meg az erkélyen henyélő emberek szeme előtt, miközben kávét szürcsölnek és szívják a dohányt, állandóan ott lebegnek ezek a fellegek, akár a fehér, selyem cári sátrak, képzeletükben hadjáratokat, háborúk ködképeit, különös, mértéktelen erőtől buzgó, fényűző látványokat gerjesztve.
Túlságosan sokat szenvedett ez a nép a zűrzavartól, az erőszaktól meg az igazságtalanságtól, és túlságosan megszokta, hogy alattomos zúgolódással tűrjön vagy fellázadjon, már ahogy azt a kor meg a körülmények parancsolták. Az ármánykodó, bosszút forraló gondolatok meg az időnkénti lázadások között múlik el keserű és sivár élete. Minden más iránt érzéketlen, elzárkózó. Néha már azon tűnődik az ember, vajon nem mérgezett-e mindörökre a legtöbb balkán nép szelleme, s vajon képes lesz-e valaha is másra, mint erőszakot tűrni vagy tenni.
A török uralmat szenvedett vidékeinken, különösen a legelmaradottabb részeken, meglátszanak a raboskodás nyomai, s olykor egyszerre ütköznek ki mind, élesen és vészjóslóan. Ilyenkor derül ki, hogy az életet sikerült ugyan megőrizni, de magasabb áron, mint az élet értéke, mert a védekezéshez és a megmaradáshoz szükséges erőt a jövendő nemzedékektől vették kölcsön, s így ők eladósodva és megterhelve jöttek a világra. A pőre életfenntartó ösztön működik, míg maga az élet annyit vesztett, hogy szinte csak a neve maradt meg. Minden létező csorba vagy torzult, a születő, a most keletkező csírájában mérgezett és megkeseredett. A mélyen sérült emberek gondolatai és szavai töredékben maradnak.
Miért nem tudnak belépni a balkáni országok a felvilágosult világba, még legjobb, legtehetségesebb képviselőik által sem? A válasz nem egyszerű. De azt hiszem, hogy az egyik ok a sok közül az ember, a teljes emberi méltóság és teljes benső szabadság tiszteletben tartásának, feltétlen és következetes tiszteletének a hiánya. Ez a mi nagy gyengeségünk, amiben mindannyian gyakran és öntudatlanul tévedünk. Ezt az iskolát mi még nem jártuk ki, ezt a tudományt nem tanultuk meg. E hiányosságunkat mindenhova magunkkal visszük, mint származásunk eredendő bűnét és alacsonyabbrendűségünk elrejthetetlen pecsétjét. Erről kellene beszélni és ezen dolgozni.
Egy ember, aki elvesztette azt a keveset, ami a születésével és a származásával jutott neki, és mást semmit nem szerzett. A mi fajtánk, de benne, se rajta nincs sok belőlünk, még kevesebb abból, ami emberi. Sajnos igen gyakori típus. Mintha tükörbe, úgy néz a másikra, s úgy beszél, mintha telefonba diktálna. Mindent leegyszerűsít, gondolkodását közvetlen érdekei határozzák meg, közhelyesen, igénytelen klisékkel fejezi ki magát, amelyekkel mindig teljesen elégedett. Harag, káromkodás, gőg és semmi más. Az intézményekből, a legkisebbektől a legnagyobbakig, ügyesen és kíméletlenül leshelyeket csinál, s magának mindenből piedesztált, ami mégsem segít neki a felemelkedésben; a saját szemében esetleg, de nem a másokéban. Pusztaság az emberi létezés peremén.
Gyakori nálunk az az embertípus, amely meg van győződve, hogy a marakodás tett, a gorombaság pedig erő, hogy az ellenséget megsérteni ugyanannyi, mint megverni, hogy a tartózkodó beszéd gyengeséget jelent, előrelátással próbálkozni pedig puszta időpocsékolás; röviden: hogy az úgynevezett létért való küzdelem szüntelen ugatás és vicsorgás.
Furcsa ez a szarajevói mennydörgés a nyári viharok idején. Mivel hegyek zárják körül a várost, a dörgés nagy erővel visszhangzik, mintha mindannyiszor valódi katasztrófa fenyegetne. Légibombázásokra emlékeztet.
Itt is, akárcsak Belgrádban, sok őszülő vagy teljesen ősz hajú fiatal nőt látok az utcákon. Az arcuk elkínzott, de még fiatal, és a testük formái még jobban elárulják ifjúságukat. Mintha látnám e gyenge teremtések feje fölött a háború kezét, amint koravén fürtökkel szórja meg őket, melyeken még átdereng az ifjúság.
Ezt a képet nem lehet megőrizni a jövő számára; ezek a fejek csakhamar még jobban megőszülnek, hogy aztán teljesen eltűnjenek a hullámzó járókelők élő özönéből. Kár. Semmi sem szólna érthetőbben és világosabban a jövendő nemzedékeknek a mi korunkról, mint ezek a fiatal, ősz fejek, melyektől teljesen vagy részben ellopták az ifjúság gondtalanságát és örömét. Legalább halvány emléküket őrizze meg e jegyzet.
(Szarajevó, 1946. június 14-én)
Sírfelirat. „Köztetek élve életem végéig nyugodt, szilárd, többé-kevésbé boldog embernek mutatkoztam. Ám tudjátok meg, hogy magamban gyakran és hosszasan oly idegen voltam e világban és oly távol mindentől, oly elveszett és boldogtalan, hogy napokig parányibbnak és jelentéktelenebbnek éreztem magam a porszemnél, hogy néha nemcsak azt nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, az életemmel, az időmmel, hova induljak és hol találjak talpalatnyi földet, de azt sem, hogy merre nézzek, hogyan gondolkozzak, mit mondjak. Semmit.”
(Fordította Radics Viktória)
- Kultúra [6]