Száraz tónak nedves partján sajátlagos jelenség nyilatkozott meg az elmúlt hét végén: a második Velencei Biennálé. Két okból is a második, egyrészt mert tényleg az első után következett – a premier két évvel ezelőtt ejtette bámulatba az érző szívű műbarátokat egy ritkamód megkapó körkép révén – s második azért is, mivel az első mindig is az itáliai lesz, míg ez, a mienk, örökkön csak másodhegedűs lehet ama nagyszerű mögött, melyről mostan több szó nem fog esni, de ne is essék.
A sorszámozás és közvetve a hely megjelölése magyarázatot kapott, adósak maradtunk viszont azzal, hogy miért bélyegeztük azonnal sajátlagos jelenségnek eme művészeti szcénát. Nos hát csak azért, mert a mi biennálénk a részt vevő művészek, az elegánsan homályban hagyott téma, valamint maga a helyszín és maga a kor oly furcsa kevercse, mely valóban sajátlagossá és jelenségszintűvé küzdötte elő és föl magát, valami olyasmi módon, mint ahogy a quodlibet és a ready made működik, pontosabban, amiképpen ez a kettő találkozhat és találkozik, mint ahogy találkozott is a már említett kiaszott vízmeder esőáztatta szegélyén, a szegély egy zugolyában, a zugoly egy pompás pontján, nevezetesen egy századfordulós kúria mára jócskán, szinte teljesen átalakított tereiben.
Homályban maradt a téma, mondtuk, de a protagonisták névsora azonnal fényt küld az árnyékfoltra, hogy legalább körülrajzolja azt, s általa, mármint a kijelölés által eligazíthasson: Kicsiny Balázs, Kovács Dénes, Somogyi Tamás, valamint a meghívott, a dísz-, a programadó, az ideálvendég, Hollósy Simon szerepel az ünnepies tárlaton, s éppen ez utóbbi, Hollósy festész ektoplazmatikus felbukkanása ad némi eligazodási, orientálódási esélyt.
Közvetlenül, teketória nélkül Kicsiny Balázs idézi meg a hetvenöt éve halott mestert, de bizonyos értelemben meg- és kinyilatkozik Hollósy Kovács Dénesnek az épület külső és belső szerkezetére, pereire reflektáló festményeiben is, már amennyire azok Hollósy zsánerképeinek interieurjeit is figyelembe veszik, kvázi elfigurátlanítva a szobabelsőket, kocsmatermeket. A legkevésbé Somogyi Tamás szobrai kötődnek a díszvendég szelleméhez – de elképzelhető, hogy egyáltalán nem is igyekeznek arra, ennek ellenére Parabola II. című, földre helyezett munkája –, szárny és lepény alakú ekszkrementális formák laza, de nem véletlenszerű halmaza tankcsapdára emlékeztető fémszerkezet előtt valamiképpen emlékeztetnek a vezérmotívum, a Hollósy-koncept hangulatára és kompozíciójára.
De hát mi is ez, mi is a vezérmotívum, mi az őskoncept, mellyel itten megjelenik Hollósy Simon már-már ektoplazmaként, viaszos-cseppenős lényként és árnyként?
A Rákóczi-induló idéződik meg Velencén, a soha el nem készült mű, a húsz évig koncipiált, dédelgetett és hordott, hamvába holt munka, mely sokak szerint a magyar mű lehetett volna, s amelynek vázlatai elpusztultak jórészt, hogy pusztultukkal illusztrálják, példázzák, igazolják és bizonyítsák a magyar művészet, a magyar szellem, a magyar kultúra tragikusra predesztináltságát. 1910-ben Bölöni György az éppen aktuális vázlat sugallta éppen időszerű koncepciót üdvözölve írta: a mű „A föld alól feldübörgő magyar Marseillaise, amelynek zúgására összecsapott magyar testeknek gomolya hömpölyög, messziről és a végtelenségbe. Szakadozva, deformált tagokkal, mintha kloákák szája okádná ki sans-culotte-ok rongyolt hadát. A legmegdöbbentőbb vízió, amelyet elődob a lelkes mars s ha lett volna magyar forradalom, kofák, pesti utcák csőcseléke gondtalan elszántságban, a tömegerő összeverődésével így vonult volna fel a magyar Versailles felé… a Rákóczi-induló a piktúrában a legszebben jajveszékelő magyar mementó.” A kolléga, a finom és melodramatikus Réti István szerint viszont épp ez a baj, a Bölöni által oly nagyrabecsült szakadozottság és víziószerűség, s számára, idézem: „Az egész rémlátomány inkább szimbolizálhatott volna valami nemzetközi proletárdalt, mint a Rákóczi-indulót.”
Szóval quodlibet, vagyis ahogy tetszik. Kicsiny Balázsnak a Rákóczi-induló korabeli épület valaha ki tudja mire használt szobájában a Hollósy-koncept mint ready made – úgy tetszik és úgy tetszett – hullámzóra felfüggesztett kocsmai asztalok táncát jelenti, mondjuk finoman és elegánsan: involválja neki; imbolygó asztalokat, melyéket alulról világítanak meg az 1960-as évek szuperdizájnját jelentő szopott-kúpos, tér-parabolikus csillárok, melyek diszkrét fényében a spirituáltechnikai felszerelések, az eksztatikus bútorok föl-lelibbenő sarkaikkal meg-megpiszkálják az öreg Hollósyt, szóra noszogatják a vén némát, az elporladt ready madet és magát a sugallatot: a magyar festészet rekedtes, suttogó üzenetét, a félreértést. Quod libet…
- Kultúra [5]