Bevallom, nem tartozom a Beszélő olvasói táborába. Egy barátom hívta fel a figyelmünket – ismerve hosszas kálváriánkat – cikkükre. Mi is hasonló gondokkal küzdünk, mint a cikk megszólaltatott szereplői. A vejem, akit negyedik gyermekemként szeretek, nem egészen fehér bőrű, angolai anya és brazíliai apa gyermeke. A szülei nem élnek, három évig Budapesten tanult, majd amikor – megszűnvén az államközi egyezmény és a vele járó ösztöndíj – egyszerre nemkívánatos külföldinek számított, hazament. De szerette a lányomat, és vele akar élni, ezért beszerezte a házasságkötéshez szükséges papírokat, és visszajött. Az Izabella utcai rendőrségen (idegenrendészet) a tisztviselő közölte vele, hogy ha a feje tetejére áll, akkor sem maradhat itt, mert „az nem járja, hogy itt tanulnak, és csak úgy fogják magukat, és itt akarnak maradni… Ez Európa…”. (A vejem amúgy katolikus, öt nyelven beszél, és viselkedési kultúra dolgában sok európai tanulhatna tőle.) A következő tisztviselő, akinél jártunk, megsúgta, hogy hiába minden erőfeszítés, belső utasításuk van (de letagadja, ha rá hivatkozom), hogy csak európaiak maradhatnak itt magyar házastárs mellett. Ha együtt akarnak élni, menjen a lányom Angolába vagy Brazíliába…
Kérdem én: milyen alapon mond le az „illetékes hatóság” egy magyar állampolgárról? Kérdem én: milyen alapon fosztanának meg engem lányomtól és leendő unokáimtól? Az Izabella utcában el sem fogadják, be sem veszik a beadványokat. A vejem bevándorlási kérelmét végül ügyvédi segédlettel sikerült benyújtanunk. Az idegenrendészet huszonéves hivatalnoka megjegyezte, hogy az én bruttó 60 000 forintos jövedelmem úgysem elég a lányom és a vejem eltartására. Kérdem: miért ne segíthetném diáklányomat, amikor az országban a szülők nagy része ezt teszi? A vejem egyébként fordít, tolmácsol öt nyelven, és többet is kereshetne, ha megkapná a bevándorlási engedélyt. A külön leiratok körüli hercehurca eddig több tízezer forintjába került. Csodálatos tanárnőm, Kerényi Grácia révén nekem is közöm volt azokhoz, akik 1981-ben kapcsolatban álltak a lengyel Szolidaritással. Úgy tudom, hogy azok a rendőrtisztviselők, akik ma a magyarságot védik a színes bőrű bevándorlóktól, akkoriban azzal voltak elfoglalva, hogy megakadályozzák magyar ellenzékiek kiutazását Lengyelországba.
Tudom, hogy „Magyarország megtelt”. Tudom, hogy sokan kötnek névházasságot, hogy itt maradhassanak. De meg vagyok döbbenve, hogy faji alapon bírálják el a bevándorlási kérelmeket, és hogy azoknak a magyaroknak, akik házasságot mertek kötni nem európaival, „kívül tágasabb”! Aki ez ellen szót emel, nem az „emberi jogok harcosa”, csupán egy, a gyermekeit szerető anya. Egyébként alapjában véve konzervatív magyar úrinő, az MDF alapító tagja.
- Visszabeszélő [5]