„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?”
Íme tessék, egy igazi költői kérdés. Lehet rá megnyugtató választ adni? Nyilvánvalóan nem. Köznyelvünk a „költői kérdés” fordulatot általában pejoratíve használja. Ha egy kérdést költőinek nevezünk, akkor jobb esetben naivitást tételezünk fel a kérdezőről, mert úgy gondoljuk, hogy a válasz, egyértelmű. Rosszabb esetben sandasággal, sunyisággal vádoljuk hallgatólagosan a kérdezőt, gondolván, hogy előre tudja a választ, sőt sugallni akarja azt. Ez a vélekedés alapvető félreértése a költői kérdés poétikai és erkölcsi természetének. A költői kérdések valóban megválaszolhatatlanok, mert létezésünk kereteit feszegetik. A költői kérdések éppen ezért kellemetlenek, a kényelmetlenség érzetét keltik bennünk. Racionalista elkötelezettségem okán kézenfekvő lenne, hogy az ilyen típusú kérdéseket mint értelmetleneket logikailag szalonképtelennek nyilvánítsam, és kiutasítsam őket a korrekt kérdés-urak klubjából. Ám ellenkezőleg, szívesen látom őket a szellemi est kellemetlenkedő vendégeiként. Költői kérdések nélkül elhülyülnénk. A költői kérdések első látásra amolyan bárdolatlan, naiv, tudatlan fickók. Ámde hiába küldjük vissza a szobalánnyal névjegyüket, mondván, hogy az úr nincs otthon, vagy nem fogad, tudjuk, hogy a világ tágasabb, mint az ész szalonja, hogy „Több dolgok vannak földön és égen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”. A költői kérdés megkérdőjelezi tudományos racionalitássá felstilizált rutinjainkat, olyan, mint egy komótcipőnkbe esett sliccgomb, feltöri logikai talpunkat. Megengedhetetlen-é a halálbüntetés? Van-e egyáltalán értelme a büntetésnek? Állatias bosszúvágyunkat elégítjük-e ki, vagy helyreállítjuk a megsértett erkölcsi világrendet? Nevelnek-e a nevelőtisztek, avagy csak sanyargatnak amúgy visszataszító nyomorultakat, akik mindazonáltal mégiscsak embertársaink?
De olyan is a költői kérdés, mint a szegény rokon. Tényleg olyan lélekemelő a társadalmi egyenlőtlenség elvi posztulátuma? Bele lehet nyugodni abba, hogy az össztársadalmi gyarapodás feltétele sokak szegénysége? Bele lehet nyugodni abba, hogy az állam szolgája – a miniszter – a sokszorosát keresse annak, amit az állam polgára, akit állítólag szolgál? Próbáljuk-e meg agyonverni a szegényeket Baudelaire javaslata szerint, hogy az ütlegek hatására felhorgadjon bennük az önérzet, és feltápászkodván ők csépeljenek el bennünket mintegy Lúdas Matyiként, háromszor verve vissza az általunk szándékoltan vagy szándéktalanul okozott sérelmeket? Szégyelljük-e magunkat azért, hogy tisztes polgári jómódban élünk, míg mások a kukából kinyert penészes kenyeret eszik? Ugorjunk-e ki az ablakon?
Ezek a kérdések éppen megválaszolhatatlanságuk miatt termékenyek. Ezek és az ilyenfajta kérdések azok, amiket naponta fel kell tennünk magunknak. Úgy tűnhet, mintha kötelező mazochizmust, napi öngyötrést javasolnék terápia gyanánt. Nos, ezt vállalom. Az erkölcsi és szellemi épség és egészség nem állapot, amely egyeseknek megadatik, másoknak nem, hanem egy lehetőség, amiért naponta kinek-kinek meg kell küzdenie. Ezért szeretnék költői kérdéseket feltenni ezen az oldalon saját magamnak, barátaimnak és azoknak is, akikkel vitában állok.
- Költői kérdés [6]