A totalitárius diktatúra a nyílt, brutális erőszak jelképe volt, amellyel szemben az erőszak-ellenességet és az erőszakmentességet hangsúlyozó alternatív mozgalmak jelentős erkölcsi többletet képviseltek. Kétségtelen, hogy ezeket a mozgalmakat az akkori demokratikus ellenzék is támogatta, fellazítva ezáltal azokat az előítéleteket, amelyek a közfelfogásban, de a hagyományos politikai felfogásban is mélyen meggyökeresedtek. Noha az erőszak deklarált elítélésében a politikai irányzatok túlnyomó többsége ma egyetért, az erő alkalmazásáról vagy az erőszakszervezetekről nem mondtak le, ezért a parlamenti demokrácia csupán a politikai hatalom megszerzésének erőszakos módszereit rekeszti ki a gyakorlatból. Az erőszak egyik, nem csupán jelképes intézménye a hadsereg, amelynek szükségességét vagy akár csak a korlátozását sem kérdőjelezi meg az uralkodó politikai felfogás. A militarista szellem szinte észrevétlenül került be a politikai közéletbe, és vált a „társadalom” által „elfogadottá”, anélkül hogy a tényleges véleményeket ismernénk. Ugyanígy érintetlenül maradtak az alkotmánynak azok a paragrafusai, amelyek az állampolgár kötelességévé teszik úgymond a „haza” védelmét. A honvédelem elnevezés is azt sugallja, mintha itt valamiféle társadalmi közmegegyezés vált volna valóra, és a nemzeti közakarat testesülne meg, nem pedig az az állami kényszer, amely eddig nemcsak idegen politikai céloknak rendelte alá a hadsereget, de semmibe vette azt is, hogy az emberek mennyire értenek egyet a fegyveres erőszak, illetve a katonai erő alkalmazásával általában.
Szomorú aktualitás, hogy a hamarosan elfogadásra kerülő honvédelmi törvény szinte teljesen figyelmen kívül hagyja az ez irányú társadalmi véleményeket, és nem vizsgálja felül ezeket az alapkérdéseket az általános hadkötelezettséget, a hadsereg és a társadalom viszonyának újraértékelését és vele együtt az erőszakét. A pártok nem az erőszakot mint alkalmazható módszert kérdőjelezik meg, hanem részletkérdéseket tekintenek „kulcskérdésnek”, például a hadsereg fővezérének intézkedési jogkörét váratlan támadás esetén.
A hadsereg fenntartásának hívei, akik állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a hadvezetés csupán a társadalmi szempontból elismert szolgáltatások egyike (az alkotmányos rend, a közbiztonság, az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságának garantálása), vagyis szakma, évente fiatalok tízezreit kényszerítik egy számukra gyűlölt foglalkozásra. A hadkötelezettség nemcsak konrádi értelemben vett etikai bűntény – emberölésre kényszerítés –, de alapvetően idegen a valódi demokrácia szellemétől. Alkotmányos demokráciákban az alkotmány lenne hivatott az állampolgári jogok és kötelezettségek összehangolására. Azonban nem kétséges, hogy a jelenlegi alkotmány nemcsak szellemében, de betű szerint is ellentmondásba kényszerül az általános hadkötelezettség kérdésében.
Nem minden alap nélküliek azok a kifogások, amelyeket például Odrovics Imre tanár gyűjtött össze és nyújtott be az Alkotmánybírósághoz. A kényszerrel besorozott katonák ugyanis szolgálati idejük alatt kénytelenek „szüneteltetni” állampolgári jogaikat. Ugyan a Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/H §-a szerint az „állampolgárok az általános honvédelmi kötelezettség alapján” teljesítenek fegyveres vagy fegyver nélküli szolgálatot, azonban ez az „egyenruhás állampolgár” szinte minden szabadságjogától meg van fosztva. A tényleges katonai szolgálat ugyanis az élethez való jogot (54. §), a „szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát” (58. §), L), a lelkiismeret szabadságát (60. §, 1.), a szabad véleménynyilvánítás jogát (61. §, 1.), a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához fűződő jogot (70/B. §, 1.) és a tanszabadságjogát (70/G. §) sérti.
De nemcsak erről van szó. A demokráciának ellenőrizhető hatalmat kéne jelentenie, márpedig a kötelező szolgálat intézménye elfedi a hadsereg fenntartásának tényleges költségeit, megnehezítve, hogy az állampolgár valódi döntési helyzetbe kerüljön, ha meg kell állapítania, hogy mennyit kell feláldoznia vélt vagy valódi „biztonsága” érdekében. A látszólag ingyenes katonai szolgálat az élet minden területén érezteti a hatását, áttekinthetetlenné teszi a gazdaságot.
Bródy András egyik tanulmánya (Valóság 1990/6) megerősíti ezeket a feltevéseket. Bródy kételyeit fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a honvédelmi kiadások csupán a költségvetés 2,5%-át tennék ki. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják – állítja Bródy –, hogy a honvédelmi kiadások a bruttó nemzeti termék 10%-át átlagosan is meghaladják. Növeli a költségeket az általános hadkötelezettség burkolt és sehol sem tárgyalt terhe, vagyis az, hogy két korosztály kiesik a termelésből. Mivel a munkába lépéstől a nyugdíjig átlag 40 év telik el, kiszámítható, hogy a hadkötelezettség törvénye alapján a honvédelmi tárca a férfi munkaerő 5%-a felett rendelkezik. Ha a hivatalosan bevallott adatokon kívül a ráfordításokat is számszerűsítjük, tehát a hadkötelezettség burkolt terheit és a fogyasztási javak újraelosztásából, a stratégiai készletezés költségeiből adódó terheket is beszámítjuk, akkor a GDP 20-25%-os arányát is kitehetik a honvédelmi kiadások.
Az általános hadkötelezettség alól úgynevezett „lelkiismereti okokra” hivatkozva egyénileg lehet „kibújni”, vagyis a teljes katonaidőt civil szolgálatban eltölteni. Mivel a kérelmek a Honvédelmi Minisztériumba futnak be, és a minisztérium nem közöl statisztikai adatokat, ezért csak becsülhető a civil szolgálatot kérők száma. Ezt a szolgálatot azonban csak látszólag választhatja bárki. Egyrészt a lelkiismereti okokat, amennyiben a kérelmet a hatóság elutasítja, és a sorköteles továbbra is fenntartja, polgári bíróság vizsgálja felül a katonai ügyész nyomozati adatai alapján. A lelkiismereti okokon nem világnézeti, hanem vallásos meggyőződést értenek, és ez alapján hoznak ítéletet. Ez már önmagában is nonszensz. A legnagyobb problémát azonban az jelenti, hogy a civil szolgálatot kivételnek tekintik inkább, mint valódi alternatívának, és a számokat igyekeznek limitálni. Sem a honvédség, sem a munkáltatók nincsenek felkészülve arra az esetre, ha a civil szolgálatot kérők száma jelentősen megemelkedne. A behívottak vagy azért nem választják ezt a lehetőséget, mert egyáltalán nem tudnak róla, hiányosak az ismereteik, vagy mert felnek a meghurcolástól, illetve aránytalanul soknak tartják az így letöltendő katonaidőt (24 hónap). A polgári szolgálatot teljesítőknek egyébként ugyanúgy korlátozva vannak a szabadságjogaik, mint a ténylegeseknek.
A legtöbb nyugat-európai ország példájával szemben, ahol a hadkötelezettség már csak formálisan létezik, Magyarországon valódi kényszert és erőszakot jelent. Ennek az erőszaknak a következménye a sorkatonai szolgálat alatt elkövetett öngyilkosságok és lelki sérülések növekedése, valamint az, hogy éretlen fejjel kísérelnek meg fegyveresen vagy anélkül megszökni, illetve szembeszállni a sokszor értelmetlennek látszó paranccsal. Az emiatt elszenvedett büntetés, megaláztatás egy egész életen át elkísérheti a fiatalokat. A magyarországi erőszakellenes mozgalmak célja ezért most első lépésben a hadkötelezettség megszüntetése. Ez az erőszakmentességnek az a minimuma, amit az alternatív csoportok a racionalitás, az emberi jogok és az evangéliumi tanok szellemében jogosan elvárhatnak a demokráciától.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [9]