A fogyatékos emberek jogai
A két szabad demokrata képviselő, dr. Szigeti György és Solt Ottilia egy esélyegyenlőségi törvényjavaslatot terjesztett elő. Meghatározásuk szerint a fogyatékosság „olyan testi vagy szellemi hiány vagy fogyaték, amely az embernek tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való részvételben”. E tartós hátrányt le kell küzdeni, hiszen a fogyatékos embereknek joguk van ahhoz, hogy az egészséges emberekkel azonos eséllyel vehessenek részt a közösség életében. Ez lényeges különbség a fogalom „klasszikus”, orvosi meghatározásához képest, amely a fogyatékos állapot visszafordíthatatlanságát ragadja meg. „A fogyatékosság a betegségtől abban különbözik, hogy a szervezetben létrejött… elváltozás az élet hátralévő részében nem vagy csak igen kis mértékben változik” – így a klasszikus felfogás. (A népesség egészségi állapota – KSH, 1989.) Ha egyszer az elváltozás visszafordíthatatlan, akkor elszenvedője is a margóra, elfekvőbe kerülhet, leszázalékoltathatik, otthon rekedhet, vagy szociális tömegintézménybe utalhatják. E lehetséges előfeltevést és valóságos gyakorlatot utasítják el az előterjesztők, akik nem az állapot irreverzibilitására, hanem a társadalomba való visszafordítás esélyeire figyelnek.
A probléma valóságos méreteinek felbecsülésére utoljára 1986-ban történt komoly kísérlet Magyarországon, az imént idézett KSH-felmérés során, egy népes, 37 500 fős minta kikérdezésével. Eszerint a szó klasszikusan kategorizálható értelmében a lakosság 4,5 százaléka fogyatékos ember, vagyis 480 ezerre tehető a mozgássérültek és más testi fogyatékkal élők, a csökkentlátók és vakok, a némák, a siketek és „egyéb” fogyatékosok száma; ezeknek az embereknek 8 százaléka két vagy több fogyatékkal él, több mint a felük pedig tartós szervi vagy idegi betegségben is szenved. Szakemberek azonban, hajolva a szélesebb értelmezésre és az ügyet jobban szívükön viselő nyugati országok statisztikáinak „átvételére”, 5-10 százalékra becsülik a fogyatékos emberek lakossághoz viszonyított arányát. Ha az esélyek kiegyenlítésének igényéből indulunk ki, valóban kellemetlenül (és felmérések hiányában meghatározhatatlanul) kibővül azoknak az embereknek a köre, akiket állapotuk miatt hátrányok érnek.
A hátrányok sokfélék, s természetesen a fogyaték mikéntjétől és súlyosságától függően különbözőek, azonban nálunk még egyáltalán nem mérték föl a kiegyenlítésükkel járó költségeket. Legalábbis kétféle, egymással összefüggő hátránnyal kellene számolnunk. Anyagi hátrányt okoz a mozgássérültek számára a nem megfelelően épített környezet, a látás- és hallássérültek számára az egyébként technológiailag lehetséges kommunikációs eszközök hozzáférhetetlensége, a foglalkozási balesetesek számára az átképzési rendszer hiánya, általában pedig a rokkantak alacsony jövedelmi helyzete. Mindebből társadalmi, szocializációs hátrányok is fakadnak. Az összefüggés a fogyatékosnak született, vagy fiatalon azzá vált emberek esetében a legkiáltóbb: az iskolát nálunk általában csak egészséges gyerekek számára építik, így az integrált (azaz a normál iskolában folyó) oktatás lehetőségét a megfelelő gondoskodás és környezet hiánya zárja el a normál tananyag befogadására egyébként képes fogyatékos gyerekek elől. A speciális oktatás hálózata pedig igencsak lyukacsos, nem beszélve a középfokú speciális iskolákról, amelyekből mindössze egy-egy áll az országban a mozgássérült, illetve a gyengén látó fiatalok rendelkezésére.
A fogyatékos ember alulképzett az egészséges emberhez képest, lényegesen rosszabbak a munkaerő-piaci esélyei, kiszorul a társadalom életéből akkor is, ha nem akar, s képességei lehetővé tennék, hogy szerepet vállaljon benne.
„Meg kell adni a jogot a fogyatékos állapot kompenzálására” – mondja Zalabai Gábor, a fővárosi önkormányzat foglalkoztatási bizottságának alelnöke, aki részt vett az SZDSZ-es törvényjavaslat előkészítésében. Az anyagi kompenzáció szerinte jövedelmi helyzettől függetlenül illeti meg a fogyatékos embereket. „A társadalomnak el kell ismernie – szögezi le –, hogy a fogyatékos lét többletköltséggel jár.” Ő maga jobb helyzetben van, ezért ülhet egy könnyű kivitelű, nyugati gyártmányú, 150-180 ezer forint értékű tolószékben; de gyógyászati segédeszközként a 25 kilós magyar gyártmányt adják, s ez eleve megnehezíti a kevésbé jól szituált sorstársak számára a mozgást, következésképp a beilleszkedést, a munkába állást. „Anyagi, illetve jövedelmi helyzete senkit sem gátolhat meg abban, hogy a számára szükséges és korszerű segédeszközökhöz hozzájusson” – írja a törvényjavaslat. Más helyen a tervezet így fogalmaz: „A fogyatékos embereknek is joguk van a szociális biztonságra, az emberhez méltó életre”, azaz a fogyatékos lét többletköltségeinek ellentételezését nem szabad az egyébként, állampolgárként kapott szociális ellátásba „beszámítani”, a szociális biztonság a fogyatékos lét kompenzálásán felül jár. Ha pedig megtörténik a kompenzáció, akkor Zalabai felfogása szerint teljesül az egyik fontos feltétele annak, hogy a fogyatékos ember azonos eséllyel induljon. Márpedig akkor ember az ember, ha versenyhelyzetben van. „A munkahelyeken, az elhelyezkedésben a képesség számítson, ne pedig az állapot” – jelenti ki.
Hát, ettől igen messze vagyunk. Nem mondhatni, hogy a magyar állam egyáltalán nem gondoskodik a fogyatékos emberekről. A gondoskodás azonban jószerével segélyjellegű, a támogatások nem a fogyatékos lét ellentételezését célozzák meg, hanem tapaszt adnak a sebre, amelyet az anyagi és társadalmi hátrányok együtt okoznak. A nyugati tendenciákkal ellentétben túltengenék a pénzbeli támogatások a célzott, természetbeni juttatásokhoz képest, s ráadásul a juttatások még a fogyatékfajták között sem teremtenek esélyegyenlőséget. Különösen messze vagyunk attól, hogy a támogatási rendszer a fogyatékos emberek be- vagy visszailleszkedését, versenyhelyzetbe hozását célozza meg.
Például rokkantnyugdíjazás során a tb kebelében működő Országos Orvosszakértői Intézet a munkaképesség-csökkenés mértékét állapítja meg, I. rokkantsági csoportba sorolva azokat, akik munkaképességüket teljesen elvesztették, és mások ellátására szorulnak, a II. csoportba az önálló életvitelre képes, 100 százalékban leszázalékoltakat, a III.-ba pedig a munkaképességüket 67-100 százalék közötti mértékben elvesztőket. A három csoport egymás közti aránya idén júliusban 2-12-86 százalék volt (és az utóbbi tíz-tizenöt évben nemigen változott), ami azt mutatja, hogy a rokkantnyugdíjazott emberek legalábbis jó részének állapota lehetővé tenné a visszatérést, ha megfelelő rehabilitációban részesülhetnének. Csakhogy hazánkban a rokkantnyugdíj a félreállítás és az ennek fejében juttatott fájdalomdíj intézménye. Nincs, vagy csak elvétve működik intézmény a munkaképesség növelésére, az átképzési rendszer gyerekcipőben jár, nem működnek támogató szolgálatok, amelyek a kórházi lábadozástól fogva az otthon, a család előkészítésén át a pályaválasztási tanácsadásig segítenék a fogyatékossá vált embereket a visszailleszkedésben.
A rokkantak nemzetközi éve, 1981 után a magyar állam azért érezte, hogy tenni kell valamit a rehabilitáció érdekében, és hozott többek közt egy miniszteri rendeletet a „megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásáról”. A rendelet – amely ma is hatályos, tudniillik az új rendszer tapintatosan kerülte a fogyatékoskérdést a munka új törvénykönyvének megalkotásakor – azt a kötelmet rója a vállalatokra, munkaadókra, hogy a csökkent munkaképességűeket, baleseteseket úgynevezett „rehabilitációs eljárásnak” vessék alá. A legalább 50%-ban egészségkárosodottak, a balesetesek és a gümőkórosok munkajogi védelemben és keresetkiegészítésben, a többi károsodottak átmeneti keresetkiegészítésben is részesülnek. Ha viszont a rehabilitációs eljárás nem sikeredik, azaz a munkáltató nem tud (vagy nem akar) fölajánlani megfelelő munkakört, a „megváltozott munkaképességű dolgozó” fájdalomdíjért (átmeneti járadékért, illetőleg rendszeres szociális járadékért) folyamodhat a társadalombiztosításhoz. A gondoskodással járó kockázat, amelyet az állam a károsodás helyére, a vállalatra igyekszik telepíteni, szükségképpen a károsultra hárul, s ha ehhez még hozzávesszük a honi foglalkoztatás rossz helyzetét, könnyen beláthatjuk, mily nagy nyomás nehezedik a rokkantosítási rendszerre. A rokkantnyugdíjasok száma az utóbbi években nagymértékben növekszik, aminek okát szakértők a rendszer korruptságában meg a feketegazdaság munkaerőigényében jelölik meg. Amiből kiviláglik: a feketegazdaság legalább versenyhelyzetbe hozza az embert.
A hivatalos rehabilitálás drága, és nagyobbrészt a védett munkahelyekre, célfoglalkoztatókra összpontosul, ahol – Zalabai Gábor jellemzése szerint – „nem a fogyatékos embert teszik piacképessé, hanem fordítva, neki keresnek piacot”. Amint a Népjóléti Minisztériumban megtudtuk, tavaly a Rehabilitációs Alap pályázati rendszerében 720 munkahelyet hoztak létre – nagyobbrészt védett munkahelyeket –, és ehhez az alap 174 millió forinttal járult hozzá (a beruházásokat legalább 60 százalékban saját erőből kell fedezni).
Mindennek fényében akár radikálisnak is tűnhet a versenybe hozás, az esélyegyenlőség eszméje. A törvényjavaslat előkészítőinek mégis bátorítást adott, hogy a Népjóléti Minisztériumban is többé-kevésbé hasonló irányban gondolkodva fogtak hozzá a múlt évben egy rokkanttörvény-koncepció kidolgozásához. A másik impulzust a nagy külföldi példák adták, mindenekelőtt az Egyesült Államoké, ahol is 1990-ben, a korábbi hasonló tárgyú törvényeken is továbblépve, megalkották „a fogyatékosságon alapuló diszkrimináció világos és átfogó tilalmának megállapításáról” szóló törvényt. A foglalkoztatás, a telekommunikáció, a közlekedés, a nyilvánosan igénybe vehető szolgáltatások legkülönfélébb területein tiltják a hátrányos megkülönböztetést a „fogyatékkal élő amerikaiakkal” szemben, 50 usque 100 ezer dolláros pénzbüntetést helyezve kilátásba.
A népjóléti tárcánál belsőleg kialakított álláspont szerint az amerikai modell átvételéhez szegények vagyunk (most sincs, belátható időn belül sem lesz pénz a metró, a középületek, a telekommunikáció kötelességszerű átalakítására), de azért egy készülő rokkanttörvénynek tartalmaznia kell bizonyos diszkriminációellenes elemeket. A Surján László vezette humánpolitikai kabinet májusi ülésére a népjólét műhelye négyféle törvénykezési verziót terjesztett elő: 1. diszkriminációt tiltó alkotmánymódosítás; 2. a súlyos egészségkárosultak esélyegyenlőségének törvénye; 3. rehabilitációs törvény; 4. az ellátások, kedvezmények méltányosabb rendezését tartalmazó törvény. A kabinet a 3. verzió mellett döntött, azzal a kikötéssel, hogy azért az esélyegyenlőség „bizonyos elemeit” is figyelembe kell venni. Hozzá kell tennünk: bár az ellátások újrarendezése a leggyengébb, legavíttabb felfogású változat lett volna, a kormány ezt is elmulasztotta a szociális törvény beterjesztésekor. Akár az új munkatörvénykönyv, a szociális törvény is megkerüli a távlati felelősségvállalást fogyatékosügyben.
Itt, az elvieknél tartott a humánpolitika, amikor hirtelen a parlament napirendjére került a két SZDSZ-es képviselő javaslata, amely nagyon is a diszkriminációellenes irányban igyekszik előrehaladást kicsikarni, de hát persze az esélyegyenlőség követelményeinek amerikánus pontosítása nélkül. „Ellenzéki pozícióból, megfelelő költségfelmérések hiányában nem javasolhattunk részletes kötelezettségvállalást” – mondja Szigeti György. Javaslatukkal szorgalmazzák, hogy bírósághoz fordulhasson az, akit fogyatéka miatt hátrányos megkülönböztetés ér, a parlamentben pedig az ombudsman vagy a fogyatékos emberek jogainak védelmére választott országgyűlési biztos munkálkodjon a sérelmek, hátrányok folyamatos kiküszöbölésén. Szögezze le törvény a fogyatékos emberek jogát az egészségügyi ellátáshoz, a rehabilitációhoz, a támogató szolgálatokhoz, a számukra is akadálymentes, hozzáférhető környezethez – olvashatjuk az előterjesztésben –, és a kormány gondoskodjék e jogok részleteinek kidolgozásáról. Az oktatási törvénynek és végrehajtási rendeleteinek ki kell térniük annak szavatolására, hogy a fogyatékos gyerekek lehetőleg hozzáférjenek az integrált oktatáshoz, a súlyos fogyatékosok pedig igénybe vehessék a speciális oktatást. Leszögezi a javaslat többek között a családi élethez és személyi integritáshoz, a kultúrához, művelődéshez, a lelkiismereti és politikai szabadságokhoz fűződő jogokat is, amelyek maguktól értetődőnek tetszenek ugyan, mégis felőrlődnek a fogyatékos ember napi küzdelmeiben.
MDF-es és kormánykörök kritikusan fogadták a törvényjavaslatot. Pusztai Erzsébet, a Népjóléti Minisztérium politikai államtitkára szerint a tervezet túlságosan általános, és túlságosan nagy távolságot teremt a célkitűzések és a valóság között: „Ha a törvény holnap életbe lépne, és holnapután az összes budapesti mozgássérült bírósághoz fordulna, mert nincsenek rámpák, nincs lift a metróban és a középületekben, azzal mit oldanánk meg?” A fogyatékosprobléma csakugyan súlyos, de törvényt alkotni róla csak kidolgozott cselekvési program birtokában szabad. Fogas kérdés már az is, hogy miben áll a diszkrimináció a fogyatékos emberekkel szemben. Amennyiben negatív diszkriminációval (hátrányos megkülönböztetéssel) állunk szemben – fejtette ki Pusztai Erzsébet lapunknak –, azt könnyebb kiküszöbölni, hiszen egyszerűen meg lehet tiltani; azonban a fogyatékosügy bonyolultabb, mivel itt többnyire a pozitív diszkrimináció hiányával állunk szemben.
A pozitív diszkrimináció áldásaiban viszont, amint az Alkotmánybíróságtól megtanultuk, szuverén kegyből, ex gratia részelteti az állam a társadalom egyes csoportjait. Az esélyegyenlőség magasztos eszméje így kegyként száll alá a rögös magyar talajra. Ha alászáll.
- Belföld [6]