Skip to main content

A képesség számítson, ne az állapot!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A fogyatékos emberek jogai


A két szabad demokrata képviselő, dr. Szigeti György és Solt Ottilia egy esélyegyenlőségi törvényjavaslatot terjesztett elő. Meghatározásuk szerint a fogyatékosság „olyan testi vagy szellemi hiány vagy fogyaték, amely az embernek tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való részvételben”. E tartós hátrányt le kell küzdeni, hiszen a fogyatékos embereknek joguk van ahhoz, hogy az egészséges emberekkel azonos eséllyel vehessenek részt a közösség életében. Ez lényeges különbség a fogalom „klasszikus”, orvosi meghatározásához képest, amely a fogyatékos állapot visszafordíthatatlanságát ragadja meg. „A fogyatékosság a betegségtől abban különbözik, hogy a szervezetben létrejött… elváltozás az élet hátralévő részében nem vagy csak igen kis mértékben változik” – így a klasszikus felfogás. (A népesség egészségi állapota – KSH, 1989.) Ha egyszer az elváltozás visszafordíthatatlan, akkor elszenvedője is a margóra, elfekvőbe kerülhet, leszázalékoltathatik, otthon rekedhet, vagy szociális tömegintézménybe utalhatják. E lehetséges előfeltevést és valóságos gyakorlatot utasítják el az előterjesztők, akik nem az állapot irreverzibilitására, hanem a társadalomba való visszafordítás esélyeire figyelnek.




A probléma valóságos méreteinek felbecsülésére utoljára 1986-ban történt komoly kísérlet Magyarországon, az imént idézett KSH-felmérés során, egy népes, 37 500 fős minta kikérdezésével. Eszerint a szó klasszikusan kategorizálható értelmében a lakosság 4,5 százaléka fogyatékos ember, vagyis 480 ezerre tehető a mozgássérültek és más testi fogyatékkal élők, a csökkentlátók és vakok, a némák, a siketek és „egyéb” fogyatékosok száma; ezeknek az embereknek 8 százaléka két vagy több fogyatékkal él, több mint a felük pedig tartós szervi vagy idegi betegségben is szenved. Szakemberek azonban, hajolva a szélesebb értelmezésre és az ügyet jobban szívükön viselő nyugati országok statisztikáinak „átvételére”, 5-10 százalékra becsülik a fogyatékos emberek lakossághoz viszonyított arányát. Ha az esélyek kiegyenlítésének igényéből indulunk ki, valóban kellemetlenül (és felmérések hiányában meghatározhatatlanul) kibővül azoknak az embereknek a köre, akiket állapotuk miatt hátrányok érnek.

A hátrányok sokfélék, s természetesen a fogyaték mikéntjétől és súlyosságától függően különbözőek, azonban nálunk még egyáltalán nem mérték föl a kiegyenlítésükkel járó költségeket. Legalábbis kétféle, egymással összefüggő hátránnyal kellene számolnunk. Anyagi hátrányt okoz a mozgássérültek számára a nem megfelelően épített környezet, a látás- és hallássérültek számára az egyébként technológiailag lehetséges kommunikációs eszközök hozzáférhetetlensége, a foglalkozási balesetesek számára az átképzési rendszer hiánya, általában pedig a rokkantak alacsony jövedelmi helyzete. Mindebből társadalmi, szocializációs hátrányok is fakadnak. Az összefüggés a fogyatékosnak született, vagy fiatalon azzá vált emberek esetében a legkiáltóbb: az iskolát nálunk általában csak egészséges gyerekek számára építik, így az integrált (azaz a normál iskolában folyó) oktatás lehetőségét a megfelelő gondoskodás és környezet hiánya zárja el a normál tananyag befogadására egyébként képes fogyatékos gyerekek elől. A speciális oktatás hálózata pedig igencsak lyukacsos, nem beszélve a középfokú speciális iskolákról, amelyekből mindössze egy-egy áll az országban a mozgássérült, illetve a gyengén látó fiatalok rendelkezésére.

A fogyatékos ember alulképzett az egészséges emberhez képest, lényegesen rosszabbak a munkaerő-piaci esélyei, kiszorul a társadalom életéből akkor is, ha nem akar, s képességei lehetővé tennék, hogy szerepet vállaljon benne.




„Meg kell adni a jogot a fogyatékos állapot kompenzálására” – mondja Zalabai Gábor, a fővárosi önkormányzat foglalkoztatási bizottságának alelnöke, aki részt vett az SZDSZ-es törvényjavaslat előkészítésében. Az anyagi kompenzáció szerinte jövedelmi helyzettől függetlenül illeti meg a fogyatékos embereket. „A társadalomnak el kell ismernie – szögezi le –, hogy a fogyatékos lét többletköltséggel jár.” Ő maga jobb helyzetben van, ezért ülhet egy könnyű kivitelű, nyugati gyártmányú, 150-180 ezer forint értékű tolószékben; de gyógyászati segédeszközként a 25 kilós magyar gyártmányt adják, s ez eleve megnehezíti a kevésbé jól szituált sorstársak számára a mozgást, következésképp a beilleszkedést, a munkába állást. „Anyagi, illetve jövedelmi helyzete senkit sem gátolhat meg abban, hogy a számára szükséges és korszerű segédeszközökhöz hozzájusson” – írja a törvényjavaslat. Más helyen a tervezet így fogalmaz: „A fogyatékos embereknek is joguk van a szociális biztonságra, az emberhez méltó életre”, azaz a fogyatékos lét többletköltségeinek ellentételezését nem szabad az egyébként, állampolgárként kapott szociális ellátásba „beszámítani”, a szociális biztonság a fogyatékos lét kompenzálásán felül jár. Ha pedig megtörténik a kompenzáció, akkor Zalabai felfogása szerint teljesül az egyik fontos feltétele annak, hogy a fogyatékos ember azonos eséllyel induljon. Márpedig akkor ember az ember, ha versenyhelyzetben van. „A munkahelyeken, az elhelyezkedésben a képesség számítson, ne pedig az állapot” – jelenti ki.




Hát, ettől igen messze vagyunk. Nem mondhatni, hogy a magyar állam egyáltalán nem gondoskodik a fogyatékos emberekről. A gondoskodás azonban jószerével segélyjellegű, a támogatások nem a fogyatékos lét ellentételezését célozzák meg, hanem tapaszt adnak a sebre, amelyet az anyagi és társadalmi hátrányok együtt okoznak. A nyugati tendenciákkal ellentétben túltengenék a pénzbeli támogatások a célzott, természetbeni juttatásokhoz képest, s ráadásul a juttatások még a fogyatékfajták között sem teremtenek esélyegyenlőséget. Különösen messze vagyunk attól, hogy a támogatási rendszer a fogyatékos emberek be- vagy visszailleszkedését, versenyhelyzetbe hozását célozza meg.

Például rokkantnyugdíjazás során a tb kebelében működő Országos Orvosszakértői Intézet a munkaképesség-csökkenés mértékét állapítja meg, I. rokkantsági csoportba sorolva azokat, akik munkaképességüket teljesen elvesztették, és mások ellátására szorulnak, a II. csoportba az önálló életvitelre képes, 100 százalékban leszázalékoltakat, a III.-ba pedig a munkaképességüket 67-100 százalék közötti mértékben elvesztőket. A három csoport egymás közti aránya idén júliusban 2-12-86 százalék volt (és az utóbbi tíz-tizenöt évben nemigen változott), ami azt mutatja, hogy a rokkantnyugdíjazott emberek legalábbis jó részének állapota lehetővé tenné a visszatérést, ha megfelelő rehabilitációban részesülhetnének. Csakhogy hazánkban a rokkantnyugdíj a félreállítás és az ennek fejében juttatott fájdalomdíj intézménye. Nincs, vagy csak elvétve működik intézmény a munkaképesség növelésére, az átképzési rendszer gyerekcipőben jár, nem működnek támogató szolgálatok, amelyek a kórházi lábadozástól fogva az otthon, a család előkészítésén át a pályaválasztási tanácsadásig segítenék a fogyatékossá vált embereket a visszailleszkedésben.

A rokkantak nemzetközi éve, 1981 után a magyar állam azért érezte, hogy tenni kell valamit a rehabilitáció érdekében, és hozott többek közt egy miniszteri rendeletet a „megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásáról”. A rendelet – amely ma is hatályos, tudniillik az új rendszer tapintatosan kerülte a fogyatékoskérdést a munka új törvénykönyvének megalkotásakor – azt a kötelmet rója a vállalatokra, munkaadókra, hogy a csökkent munkaképességűeket, baleseteseket úgynevezett „rehabilitációs eljárásnak” vessék alá. A legalább 50%-ban egészségkárosodottak, a balesetesek és a gümőkórosok munkajogi védelemben és keresetkiegészítésben, a többi károsodottak átmeneti keresetkiegészítésben is részesülnek. Ha viszont a rehabilitációs eljárás nem sikeredik, azaz a munkáltató nem tud (vagy nem akar) fölajánlani megfelelő munkakört, a „megváltozott munkaképességű dolgozó” fájdalomdíjért (átmeneti járadékért, illetőleg rendszeres szociális járadékért) folyamodhat a társadalombiztosításhoz. A gondoskodással járó kockázat, amelyet az állam a károsodás helyére, a vállalatra igyekszik telepíteni, szükségképpen a károsultra hárul, s ha ehhez még hozzávesszük a honi foglalkoztatás rossz helyzetét, könnyen beláthatjuk, mily nagy nyomás nehezedik a rokkantosítási rendszerre. A rokkantnyugdíjasok száma az utóbbi években nagymértékben növekszik, aminek okát szakértők a rendszer korruptságában meg a feketegazdaság munkaerőigényében jelölik meg. Amiből kiviláglik: a feketegazdaság legalább versenyhelyzetbe hozza az embert.

A hivatalos rehabilitálás drága, és nagyobbrészt a védett munkahelyekre, célfoglalkoztatókra összpontosul, ahol – Zalabai Gábor jellemzése szerint – „nem a fogyatékos embert teszik piacképessé, hanem fordítva, neki keresnek piacot”. Amint a Népjóléti Minisztériumban megtudtuk, tavaly a Rehabilitációs Alap pályázati rendszerében 720 munkahelyet hoztak létre – nagyobbrészt védett munkahelyeket –, és ehhez az alap 174 millió forinttal járult hozzá (a beruházásokat legalább 60 százalékban saját erőből kell fedezni).




Mindennek fényében akár radikálisnak is tűnhet a versenybe hozás, az esélyegyenlőség eszméje. A törvényjavaslat előkészítőinek mégis bátorítást adott, hogy a Népjóléti Minisztériumban is többé-kevésbé hasonló irányban gondolkodva fogtak hozzá a múlt évben egy rokkanttörvény-koncepció kidolgozásához. A másik impulzust a nagy külföldi példák adták, mindenekelőtt az Egyesült Államoké, ahol is 1990-ben, a korábbi hasonló tárgyú törvényeken is továbblépve, megalkották „a fogyatékosságon alapuló diszkrimináció világos és átfogó tilalmának megállapításáról” szóló törvényt. A foglalkoztatás, a telekommunikáció, a közlekedés, a nyilvánosan igénybe vehető szolgáltatások legkülönfélébb területein tiltják a hátrányos megkülönböztetést a „fogyatékkal élő amerikaiakkal” szemben, 50 usque 100 ezer dolláros pénzbüntetést helyezve kilátásba.

A népjóléti tárcánál belsőleg kialakított álláspont szerint az amerikai modell átvételéhez szegények vagyunk (most sincs, belátható időn belül sem lesz pénz a metró, a középületek, a telekommunikáció kötelességszerű átalakítására), de azért egy készülő rokkanttörvénynek tartalmaznia kell bizonyos diszkriminációellenes elemeket. A Surján László vezette humánpolitikai kabinet májusi ülésére a népjólét műhelye négyféle törvénykezési verziót terjesztett elő: 1. diszkriminációt tiltó alkotmánymódosítás; 2. a súlyos egészségkárosultak esélyegyenlőségének törvénye; 3. rehabilitációs törvény; 4. az ellátások, kedvezmények méltányosabb rendezését tartalmazó törvény. A kabinet a 3. verzió mellett döntött, azzal a kikötéssel, hogy azért az esélyegyenlőség „bizonyos elemeit” is figyelembe kell venni. Hozzá kell tennünk: bár az ellátások újrarendezése a leggyengébb, legavíttabb felfogású változat lett volna, a kormány ezt is elmulasztotta a szociális törvény beterjesztésekor. Akár az új munkatörvénykönyv, a szociális törvény is megkerüli a távlati felelősségvállalást fogyatékosügyben.

Itt, az elvieknél tartott a humánpolitika, amikor hirtelen a parlament napirendjére került a két SZDSZ-es képviselő javaslata, amely nagyon is a diszkriminációellenes irányban igyekszik előrehaladást kicsikarni, de hát persze az esélyegyenlőség követelményeinek amerikánus pontosítása nélkül. „Ellenzéki pozícióból, megfelelő költségfelmérések hiányában nem javasolhattunk részletes kötelezettségvállalást” – mondja Szigeti György. Javaslatukkal szorgalmazzák, hogy bírósághoz fordulhasson az, akit fogyatéka miatt hátrányos megkülönböztetés ér, a parlamentben pedig az ombudsman vagy a fogyatékos emberek jogainak védelmére választott országgyűlési biztos munkálkodjon a sérelmek, hátrányok folyamatos kiküszöbölésén. Szögezze le törvény a fogyatékos emberek jogát az egészségügyi ellátáshoz, a rehabilitációhoz, a támogató szolgálatokhoz, a számukra is akadálymentes, hozzáférhető környezethez – olvashatjuk az előterjesztésben –, és a kormány gondoskodjék e jogok részleteinek kidolgozásáról. Az oktatási törvénynek és végrehajtási rendeleteinek ki kell térniük annak szavatolására, hogy a fogyatékos gyerekek lehetőleg hozzáférjenek az integrált oktatáshoz, a súlyos fogyatékosok pedig igénybe vehessék a speciális oktatást. Leszögezi a javaslat többek között a családi élethez és személyi integritáshoz, a kultúrához, művelődéshez, a lelkiismereti és politikai szabadságokhoz fűződő jogokat is, amelyek maguktól értetődőnek tetszenek ugyan, mégis felőrlődnek a fogyatékos ember napi küzdelmeiben.




MDF-es és kormánykörök kritikusan fogadták a törvényjavaslatot. Pusztai Erzsébet, a Népjóléti Minisztérium politikai államtitkára szerint a tervezet túlságosan általános, és túlságosan nagy távolságot teremt a célkitűzések és a valóság között: „Ha a törvény holnap életbe lépne, és holnapután az összes budapesti mozgássérült bírósághoz fordulna, mert nincsenek rámpák, nincs lift a metróban és a középületekben, azzal mit oldanánk meg?” A fogyatékosprobléma csakugyan súlyos, de törvényt alkotni róla csak kidolgozott cselekvési program birtokában szabad. Fogas kérdés már az is, hogy miben áll a diszkrimináció a fogyatékos emberekkel szemben. Amennyiben negatív diszkriminációval (hátrányos megkülönböztetéssel) állunk szemben – fejtette ki Pusztai Erzsébet lapunknak –, azt könnyebb kiküszöbölni, hiszen egyszerűen meg lehet tiltani; azonban a fogyatékosügy bonyolultabb, mivel itt többnyire a pozitív diszkrimináció hiányával állunk szemben.

A pozitív diszkrimináció áldásaiban viszont, amint az Alkotmánybíróságtól megtanultuk, szuverén kegyből, ex gratia részelteti az állam a társadalom egyes csoportjait. Az esélyegyenlőség magasztos eszméje így kegyként száll alá a rögös magyar talajra. Ha alászáll.

































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon