Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A több mint egy évvel ezelőtt benyújtott törvényjavaslat vételi jogot szándékozik juttatni a bérlakások lakóinak, hogy gyorsan, garantáltan és nem kevés részletfizetési kedvezménnyel folyjék le a lakásprivatizáció, a bérlők lakástulajdonhoz juttatása. A lakók legalább 25 évre kapnának lehetőséget a lakás árának törlesztésére – az első öt évre kamatmentesen –, és aki előbb tud fizetni, árkedvezményben részesülne. Másrészt a Belügyminisztérium által előterjesztett változatban „liberálisabbá” kívánták tenni az önkormányzatok lakásgazdálkodását, azaz alaposan megnyirbálták volna mindazok bérlői jogait, akik nem tudják vagy nem, akarják kivenni a részüket a nagy jótéteményből. A parlamenti bizottságok jócskán mérsékelték ezt a liberalizmust, de az eredeti javaslat szerint az önkormányzatok szabad kezet kaptak volna a lakbér emelésében, eljárásbéli huzavonák nélkül tehették volna utcára a lakbért nem fizetőket, és csak elnagyoltan rögzítették volna törvényileg, mi jár a lakbérért, milyen kötelezettségek terhelik a bérlő és a bérbe adó feleket (Beszélő, 1992. április 18.).

A bérlő tehát alanyi jogon vehetné meg otthonát, az önkormányzat pedig, bár tulajdonosa a bérlakásnak, nem mérlegelhetné – mint eddig –, hogy fölkínálja-e eladásra. Illetve mégiscsak volna módja manőverekre a helyhatóságnak, mivelhogy rendeletileg tilthatna le olyan bérházakat, amelyekben a lakások kevesebb, mint tíz százalékát vették meg eddig a lakók.

Bár ez ellentmondás, de nem butaság folytán állott elő. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy az önkormányzatok rendeletileg halászhassanak ki némi állományt a vételi jogból, cserealapra, átmeneti és szociális célokra, meg például azért is, hogy a vételi jogon kívül rekedt fiatalság is lakhasson valamiképp. (Ezenkívül továbbra sem lehet majd megvásárolni a műemlék épületekben fekvő lakásokat, a szolgálati, nyugdíjas- és garzonlakásokat.) Ugyanakkor az alanyi jogon járó lakástulajdon népszerűnek ígérkezik, így a koalíció semmi szín alatt nem mond róla le. Nem volna igazságos, érvelnek, ha csak az eddig kedvezményezettek – s köztük a múlt rendszer kedveltjei – részesülnének a lakásvétel áldásaiból (s vele persze az épület-fenntartási gondokból is). A vételi jog szolgálja mellesleg a kárpótlást is: megindulhat a nagyvárosokban fölhalmozódó kárpótlási jegyek áramlása. Még annak idején, ’91-ben beiktatták az első kárpótlási törvénybe (nem kisebb ember, mint Kónya Imre javaslatára), hogy az önkormányzatok kötelesek névértéken elfogadni a kárpótlási jegyeket a lakások fejében. És ahogy a föld esetében megtették, most is befagyasztani készülnek a privatizálásra szánt lakásokat: ötéves haladékot adnak a lakónak, hogy eldöntse, valóban megveszi-e a lakást, és addig az önkormányzat nem adhatja el senkinek a „feje fölül”.

Az SZDSZ igen nagy aktivitást mutatott föl októberig, a lakástörvény-vita első menetében. Elvégre érzékeny pont ez a fővárosban, ahol többnyire szabad demokraták kormányoznak. A felső szabaddemokrata-politikában pedig oly iránynak kedveztek az idők, amely épp a gyakorlatias, mindenkit érdeklő kérdésekben igyekszik alternatívát fölmutatni. A fővárosban hosszú és alapos egyeztetési munka folyt a kerületek és az önkormányzati érdekképviseletek szakértőivel – ebben nagy szerepet vállalt Győri Péter, a Fővárosi Közgyűlés szociális és lakásügyi bizottságának SZDSZ-es elnöke –, és az így kialakult kép szolgált alapjául annak a júliusi közgyűlési határozatnak, amely részletekbe menően állást foglalt a lakástörvény-tervezetről. A parlamenti SZDSZ-frakcióban pedig az akkor elnökjelölt Pető Iván vette kézbe a lakásügyeket, Molnár Tiborral az oldalán. A Pető–Molnár-féle módosítócsomag valójában egy új kódex volt, amelyet az SZDSZ és a lakásgazdálkodás helyi művelői mutattak föl.

A bérlői jogok tekintetében a Pető–Molnár-csomag a megerősítés álláspontjára helyezkedett, abból indulva ki, hogy a rossz lakáskínálat és a gyönge lakáskereslet mellett még nem jött el az ideje a „liberális” szellemű lakásbérletnek. Javaslatuk részletesen leírta a bérbeadók és bérbevevők kötelezettségeit; szorgalmazták a lakbéremelés korlátozását, a lakhatásért fizetendő alaplakbér és a külön szolgáltatásokért járó díj szétválasztását a lakbér megállapításakor, megnehezítették volna a fölmondást, és kevesebb akadályt gördítettek volna a bérlakás „öröklése” (a lakásbérleti jogviszony folytatása) elé (Beszélő, 1992. október 17.). Frakcióhatározatilag helyezkedett szembe az SZDSZ a vételi jog intézményével; a szabaddemokrata vélemény szerint ehelyett elővételi jogot kellene adni a lakóknak, aminek keretében az önkormányzatok – mint eddig – ezután is szabadon mérlegelhetnék, mikor melyik lakást ajánlják föl megvételre. A vételi jog, érvelnek, ütközik az önkormányzatok alkotmányos tulajdonosi jogaival, ráadásul törvényszegésre buzdítja az önkormányzatokat, hiszen nekik kell rendeletet alkotni a tulajdonszerzés alanyi jogának korlátozásáról. Lehetetlenné válna a lakásgazdálkodás, jócskán megcsappanna az önkormányzatok érdekeltsége abban, hogy lakásokat építsenek, újítsanak föl. Az elővételi jog ellenben lehetővé tesz egy olyan helyi lakáspolitikát, amely rugalmasan egyensúlyoz a különféle bérlői csoportok között.

Októberben rövid időre elfektették a bérlakáskódexet, hogy aztán az MDF országos gyűlésének szorgalmazására ismét elővegyék. Néhány befolyásos MDF-esben merült föl ugyanis a kétely, nem kellene-e mégis megalkotni a nemzeti lakáskoncepciót a bérlakástörvény előtt. Győzött a pragmatikus MDF-es tábor: ha eddig nem volt koncepció, megleszünk ezután is nélküle. Bár az is igaz, hogy lassan elkészül – ahogy a népjólétben mondják, most már kormány előtt fekszik – a lakáskoncepció is, immáron „nemzeti” jelző nélkül. A koncepció most nagy részben a lakástörvény-tervezetre épül. Úgyszólván lehetetlen feladatra vállalkozik tehát, hiszen a nemzeti lakáskincs hatékony elosztásához közületi tulajdonban lévő – mobilizálható – lakásvagyon is kell, amely vagyont épp a bérlakástörvénnyel készülnek kihúzni a köz fennhatósága alól.

A vételi kontra elővételi jog vitájában az SZDSZ magára maradt. A szocialisták – tekintve, hogy egykoron maguk juttatták öröklakáshoz a káderállományt – most kénytelenek a vételi jog lelkes hívei lenni. A Fidesz meg nem bocsátkozott bele ebbe a politikailag kényes vitába; csak annyit javasolnak – pragmatikusan –, hogy könnyebben szabadulhassanak föl a vételi jog miatt befagyasztott lakások, ne ingadozzanak annyi ideig a bent lakók. Hasonló szellemű javaslatot tart a tarsolyában Török Ferenc dr., az SZDSZ gyakorlatias képviselője is arra az igen valószínű esetre, ha a t. Ház elvetné az elővételijog-elgondolást. (Török egy másik ilyen, tarsolyban tartott indítványa szerint legalább a törvény hatálybalépése után kiadott lakások bérlője ne élvezhesse a vételi jogot.)

A parlament önkormányzati bizottságában rögvest leszavazták a Pető–Molnár-csomagot, mivel „szerkezetileg nem felelt meg” a kormányzat verziójának (nem stimmelt a paragrafusok számozása). A csomag néhány fontos részletével azonban egyetértettek a Belügyminisztérium lakásszakértői: örömmel belementek a bérbeadók jogainak és kötelességeinek leírásába, az alaplakbér és a külön szolgáltatásokért járó lakbérrész szétválasztásába és abba a módosításba, hogy az új bérbeadások esetében is önkormányzati rendelet szabja meg a lakbért (ne pedig a bérbeadói önkény). Csakhogy a kormány mégse támogathatja az ősi ellenfél pártelnökének módosítványait, ezért ezek most dr. Weszelovszky Zoltán (MDF) neve alatt futnak.

Az SZDSZ-frakcióban is kezdett gyökeret verni az a nézet, hogy nem volna szerencsés a leszavaztatásnak kitenni a pártelnök által jegyzett indítványokat. „Meghirdettük a tizenöt pontot, és ennek lényege az, hogy az SZDSZ konstruktív a törvényalkotásban” – magyarázza lapunknak Török Ferenc dr., aki ekkor kezdte átvenni a lakásügyet a frakcióban. Török dr. – mint tudjuk, ügyvéd – nagy szakértő hírében áll, aki korábban is elért már a kormányzatbéli és a kormánypárti kollegákkal kötött különalkukban egyéni törvényhozói sikereket. A Pető–Molnár-csomagról, amelynek összeállításában Győri Péter volt a szakértő, nincs jó szakmai véleménye, de nem lehet igazán tudni, miért nincs.

Hogy azonban teljesen átvegye a terepet, ahhoz meg kellett kérdőjelezni a főváros, a kerületek és az önkormányzati érdekképviseletek együttműködését, amelynek gyümölcse a Pető–Molnár-csomag volt. Ekkor lépett sorompóba Derce Tamás dr., az újpesti polgármester. Derce is állandó munkakapcsolatot tart fenn a belügy közigazgatási apparátusával; de ez nem kuriózum a kerületi szabad demokrata polgármesterek körében: októberben például, amikor még javában állott a Pető–Molnár-féle javaslat, a kormányzati szakértők oldalán lépett föl a ferencvárosi és a kőbányai polgármester a tévé Krétakör című műsorában.

Március volt, a pártelnök Angliában tartózkodott éppen, összehívták a fővárosi SZDSZ-es polgármesterek fórumát, a FEB-et (Fővárosi Egyeztető Bizottság), amely testület munkáját Török Ferenc szokta koordinálni. Előzőleg Derce egy hatoldalas faxot küldött szét a polgármester-kollegáknak, amelyben azt írja a Pető–Molnár-csomagról: „A javaslat, amit az SZDSZ leadott, mind szakmailag, mind jogilag érthetetlen, látszik, hogy akik készítették – a nevüket nem ismerem –, az álmok világában élnek…” Érdekes: két hónappal korábban épp az ismeretlen álmodozó, Győri Péter akasztott bajuszt Dercével az Újpesti Családsegítő Központból elbocsátott Mezei György miatt. A kritikai anyagban Derce fölényes megjegyzéseket fűzött az SZDSZ-es csomag néhány pontjához; ebből annyi világlik ki, hogy a kritikus a meghatározott idejű lakásbérleti szerződések híve, nyilván, mert így könnyebben szabadulhatna a bérlakások lakóitól, ha neki, a profi lakásgazdálkodónak úgy tetszik. Végül is sikerült az akció, az összehívott polgármesterek közömbösnek mutatkoztak, majd Pető Iván, Angliából hazatérvén, hozzájárult az egész csomag visszavonásához. „A lényeg, hogy sikerült alternatívát fölmutatni a tervezetünkkel – magyarázza Pető Iván. – Az már csak a parlamenti munkától rabolná az időt, ha fenntartanám az összes javaslatomat. A fontos dolgok egy részét úgyis átvette az MDF, a másik részét meg Török Ferenc.”

Végül még egy módosítványról, a 264-es számúról, amely Sóvágó László dr. (MDF) neve alatt fut, ám feltűnő apparátusi fölkészültségről tanúskodik. Sóvágó dr. – vagy inkább a Belügyminisztérium – a nem lakás célú helyiségek bérlőire is kiterjesztené a vételi jogot, és ha a t. Ház ezt is elfogadja, akkor jól ki lesznek fosztva az önkormányzatok. A javaslat szerint a vételi jog megilletné a) a helyiség jelenlegi bérlőjét; b) kárpótolt valamikori tulajdonosát; c) annak a társasháznak a lakástulajdonosait, ahol a helyiség található. Nyomulás kárpótlási fronton. A BM-be járatos kerületi polgármesterek meggyőződhetnek arról, milyen jó barátokra leltek.

• Belföld