Skip to main content

A békétlenek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A pénzügyminiszter lemondásáról

(solt): Kudarcom, naivitásom


Lemondása bizonyára nem volt derült égből villámcsapás. Az a benyomásom, hogy a miniszterelnök ebbe az irányba sakkozott.

Ez teljesen természetes.

Ön szabadságon volt, amikor a miniszterelnök menesztette a privatizációügyi kormánybiztost, majd bejelentette igényét a privatizációs miniszteri poszt létrehozására.





Január 28-án, az MSZP Siófokon megrendezett frakcióhétvégéjén lemondott Békesi László pénzügyminiszter. Szemtanúk szerint váratlan volt, hogy már most idáig fajultak a dolgok. Állítólag a kormányfő „csak” hajlítópróbának vetette alá miniszterét a HungarHotels-üggyel, majd amidőn egy külön privatizációs miniszter kinevezése mellett kardoskodott. Békesi hibája tehát, hogy nem hajlott.

Többen is egybehangzóan úgy emlékeznek, hogy Siófokon fagyos légkör fogadta Békesi lemondási ajánlatát. A rá következő „vita” során már csak udvariasságból mondták egyesek, hogy maradjon. Ebédszünet: senki nem megy oda Békesi asztalához, s utólag is csak egyetlen képviselőtársnő hívja föl telefonon. Másfél évvel ezelőtt a miniszterelnök-jelöltségre is esélye volt (az akkori verzió szerint: Horn pártelnöksége mellett), mostanra viszont teljesen elszigetelődött a pártján belül. Suchmann Tamás marcali képviselő és banktisztviselő szerint a frakció azért került szembe vele, mert veszélyesnek ítélte meg a gazdaság „centralizálását”, – márpedig ő ezt akarta; Békesi nagyon okos, de csak „végletekben tud gondolkodni”, „hiányzik belőle a tolerancia”, „nem becsüli meg a gazdaság mikrofolyamataiban rejlő dinamizálási lehetőségeket”. És a képviselők téli szabadságukon meggyőződhettek róla: mily kevés is történt a gazdaságban a kormányzás nyolc hónapja alatt. Suchmann egyike volt az ősszel azoknak a képviselőknek, akik a frakcióban a privatizációs törvénytervezet kormány elé terjesztése ellen szavaztak; utána hallgatásba burkolódzott, mivel úgy látta, a pénzügyminiszter kategorikusan ellenáll az ő költségvetés-módosító elképzeléseinek. Máté László MSZP-alelnök nem kívánt nyilatkozni lapunknak, mondván, már eleget nyilatkozott. Annyit azért elmondott, hogy Békesit „stílusa”, „kemény, lekezelő modora” buktatta meg; „bár biztos nem töltötte volna ki a ciklust, várhatott volna még néhány hónapig”. Máté szerint is szükség van a kemény megszorításokra, de sokféle módja van annak, hogy nemet mondjunk, és főként: az ez évben esedékes keménykedést nem pótköltségvetéssel – konfrontációval –, hanem kormányzati hatáskörben végrehajtható „kiigazításokkal” kell megcsinálni.

Békesi elszigetelődése meg a képviselők türelmetlensége segíthette Hornt az előrenyomulás útján. Horn a szakítás fő okáról – kell-e külön privatizációs miniszter vagy sem – ekként emlékezett meg hétfői parlamenti beszédében: „Egyetlen gazdaságpolitikai centrum van: a kormány!” Napkirályi fordulattal – „A gazdaságpolitikai centrum én vagyok!” – leplezi, hogy a kormány nem egységes. Másfelől azonban, ahogy Horn megemlítette, „bizonyos súlyponti átcsoportosításokra van szükség”, tehát eszerint a kormány, vagyis Horn teljesen egy húron pendülve módosítja az irányvonalat. Régóta ismerjük, mi lappang az efféle egység mögött: a haverok „érdekegyeztetése”, a lobbyk bulizásai, a reformhezitálás. Igaz, az SZDSZ nehezen illik bele ebbe az egységes képbe; Horn a parlamentben meg is dorgált két SZDSZ-es minisztert, elítélve „bármiféle kultúrharc folytatását”, illetve tarthatatlannak minősítve a közbiztonság állapotát.

Az egységes kontra kétséges irányítás vita a rendszerváltás óta kíséri végig a privatizációügyet. A vita lényege: kell-e privatizációs stratégia olyan értelemben, hogy a magánkézbe adást más céloknak (a nemzeti középosztály „kifejlesztésének”, a kárpótlásnak, a munkahelyteremtésnek stb.) vetjük alá, vagy azért privatizálunk, mert a magánkéz, még ha nem közös kéz is, de még mindig jobban teszi a dolgát, mint az állami kéz. Utóbbi esetben a „stratégia” csupán a privatizálás menetrendjét és legföljebb még a monopolhelyzetek kiküszöbölésének mikéntjét irányozza elő. A szocialisták és a hozzájuk közel álló szakszervezetek szerint „a privatizáció nem öncél”, és nem szabad hagyni, hogy az öncél magamagától burjánozzék. A piszkos vízzel együtt azonban a gyerek is könnyen kirepülhet a kádból. És mialatt ezt írjuk, terjeszti befelé az ideiglenesen egyelőre posztján maradó Békesi a privatizációs törvénytervezetet, amely mostani állapotában még az egycentrumos nézetet tükrözi. Hétfőn a koalíciós egyeztetőtanácson az SZDSZ papíron érvényt szerzett annak a jogának, hogy a privatizációs törvényt is csak az egyetértésével lehet módosítani. Az Objektív kérdésére, miszerint ez azt jelenti-e, hogy Horn eláll a privatizációs miniszter kinevezésétől, Pető azt válaszolta: nem azt jelenti. Csak azt, hogy Horn eszméje, amely mellesleg Békesi lemondását váltotta ki, csak szóban hangzott el, tehát „nem hivatalos”.

Mint két éve, Kupa Mihály menesztésekor, most is a nemzetközi megítélés lépett elő a legerősebb párt és a kormányfő legfőbb ellenőrévé. Még akkor is, ha Horn most sokat elpuskázott a magyar tekintélyből. Az Independentnek lesújtó a véleménye a siófoki fejleményekről. A hetekben lezajlott, illetve zajló clevelandi értekezleten és davosi Világgazdasági Fórumon – biztos forrásaink szerint – fagyosan, a magyarországi befektetések lukrativitása iránt erősen kétkedve fogadták a magyar küldöttséget. Hiába, ez a nemzetközi imperializmus!










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon