Mink András: Nagyon sok szeretettel üdvözlök mindenkit*, és elsősorban Várady Szabolcs költőt, a Holmi szerkesztőjét, aki a már megszokott koreográfia szerint igazi olvasóktól álkérdéseket vagy álolvasóktól igazi kérdéseket kap, és ezekre fog válaszolni. Tessék.
Várady Szabolcs: Én úgy gondolom, hogy minden kérdés igazi kérdés, akárki teszi föl, egy biztos, hogy én most látom őket először. Nézzük az elsőt!
Kedves Várady Szabolcs,
vágjunk bele gyorsan, én minden estre eljövök, minden költőnek szólok, hogy meséljen magáról, az életéről, mert dolgozatokat kell írnom belőlük. Eddig még csak egyszer jutottam el odáig, hogy felolvasták volna a levelem, ami elég gáz, pedig sokkal egyszerűbb, ha Maga mondja el, ki Maga, nem?, egyébként az a költő nem válaszolt nekem, nem is olvasom azóta a verseit, Maga ugye nem akarja ezt, ha van valamije készen magáról, olvassa már fel, jó?
Csata Richárd
II. oszt. gimn. tan.
Na tessék, ez mindjárt nem is kérdés, hanem felszólítás. És milyen szépen számítógépelnek ezek a mai gimnazisták! Én még, amikor írni tanultam az iskolában, kedves Richárd, tintatartóba mártogattam a tollat, és persze ejtettem is pacákat rendesen, de volt itatóspapírom, amivel fölitassam őket. Ebből is látszik, milyen régen volt. 1949-ben, az Orlay utcai lakásunkhoz legközelebb eső általános iskolában, a Bartók Béla út 27.-ben, ahova mégis villamossal jártam, mert nem otthonról mentem, hanem a nagymamámtól, aki a Bajvívó utcában lakott, a II. kerületben. A villamos fontos szerepet játszik abban a kis írásban, amiből akkor mindjárt föl is olvasok valamennyit. Egyik első gyerekkori emlékem szerint ugyanis egyszer sikerült fölborítanom a Gellért tér egész közlekedését. Akkor még a Lánchíd felől is kanyarodtak villamosok a Szabadság hídra, és az egész rendszert egy nyomógombos táblán irányították a villamosmegállóból, én meg egy óvatlan pillanatban elkezdtem nyomogatni ezeket a szép színes gombokat. Meglehet, hogy épp ez a rendkívüli esemény volt a döntő lépés a biztonságosabb villanyrendőr felé vezető úton. Nevemet azonban nem tartja számon a technikatörténet (igaz, a nagy zűrzavarban, ha jól emlékszem, sikerült kereket oldani), de az is könnyen meglehet, hogy álmodtam az egészet. Úgyhogy talán ne is írd bele a dolgozatodba. Azt meg pláne ne, hogy nagyobb gyerekként főleg azt szerettem a villamosokban, hogy lehetett lógni a lépcsőn, mert akkor még csak az úgynevezett stukáknak volt zárt ajtajuk, azoknak viszont az ütközőjén utaztak a bátrabb gyerekek. Mindez még úgyis azelőtt volt, hogy – kb. tizennégy éves koromban – elkezdtem verseket írni. Nagyjából egy év alatt meg is tanultam verselni, és akkor irodalmi karrierem meredeken fölívelt: együtt csinálhattam irodalmi folyóiratot Bence Györggyel és Sumonyi (Papp) Zoltánnal meg másokkal, sőt első kötetem is hamarosan napvilágot látott a Május (így hívták a lapunkat) kiadásában, 16 példányban, Laky tanár úr előszavával és Vasy Öcsi osztálytársam illusztrációival. Ezt azután hosszabb szünet követte, úgy 23-24 év körülbelül, mert időközben rájöttem, hogy csak verselni könnyű, de verset írni annál nehezebb. Ráadásul nem fogadtam meg mesterem, Vas István bölcs tanácsát, miszerint nem tesz jót egy költőnek, ha könyvkiadónál dolgozik, és ott ugyanazokat az agysejtjeit nyüvi, amik a versíráshoz kellenének. Igaz, hogy ő is ott dolgozott, de csak „félnapos lektorként”, azaz hetente kétszer és csak néhány órára jött be a kiadóba, akkor is főleg irodalmi életet élni Lator László szobájában, miután lediktált néhány bravúros lektori jelentést. Hogy az micsoda, a lektori jelentés, arról neked, kedves Richárd, nyilván fogalmad sincsen, ötvenen innen ezt ma már kevesen tudják, és most ne is menjünk bele, mert messzire vezetne, és nem abba az irányba, amerre küldtél. Magamról még annyit, hogy amikor kitört a szabadság, és lehetett újra lapot csinálni, a kiadói mellé egy második szerkesztői jármot is önként a nyakamba vettem: szerkesztem a Holmi versrovatát. Ami utánam marad hagyaték, annak zömét az a talán már ezer oldalt is kitevő levelezés adja majd, ami azóta is egyre csak szaporodik. Igaz, most már nagyobbrészt e-mailben. De végtére az is ugyanúgy szöveg, mint az, amit még fémhegyű tollal írtam az iskolai füzetembe.
Kedves Szabolcs,
Önt sokat korholják azért, mert keveset ír, őszintén szólva én viszont épp azért tartom nagyra Önt, mert fukarkodik a versbe metszett szóval, s így az én úgy 400 költeményem szinte szózuhatag, de mondja, ebben a fukar kézzel mért életműben hogy tudott ilyen sorokat alkotni, mint: „Zsugorodik a zsugori idő” vagy „éldegélek: halogatok”, „vastagszik rajtam az idő”, „égbe hűtött hold” vagy az a híres „bólét iszol vagy hólét egyremegy / az anyagcsere nagy folyamatában”, az ember azt gondolná, ilyen sor, ha száz versenként születik egy, nem úgy egykeként jön a világra. Azt is kérdezném, miért más Ön számára a Manci néni vagy a Nyitott Műhely születésnapja (erről ugye három perc alatt akár tíz verset is költ), mint mondjuk az Éveink hozadékának megírása volt? Ha Manci néni azt mondaná, neki nem születésnapi köszöntő kell, hanem tragikum, szorongattató, nagyszabású líra, akkor könnyebben menne egy ilyen mű megírása?
Emily Dickinson
költőtárs
Drága Emily, túl azon a megtiszteltetésen, hogy nem restellt térben és időben egyaránt oly messze távolból, a XIX. századi Amerikából tollat ragadni (lúdtollat, gondolom), vagyis hát pontosabban nyilván az Öröklétből, ami még messzebb van, a kérdéseiből sugárzó dicséret annyira zavarba hoz, hogy szavamat szegi. Szóval a hogyan tudtamra nem tudok semmi értelmeset válaszolni. Az viszont komolyan meglep, hogy híresnek mondja azt a nagyon régi, talán 1967-ben írt verset a hólével meg a bóléval. Én ezzel akkor csak filozófia szakos barátaimat akartam mulattatni, akik a legnagyobb dózisban kapták a dialektikus materializmust a nyakukba, és annak volt néhány alaptétele, Lenin Filozófiai füzeteiből leszűrve, amelyekből persze nekem is vizsgázni kellett. Ennek akkor nem volt jobb ellenszere, mint versben mulatni rajta. De hát ki tudja ma már, mit írt Lenin a Filozófiai füzetekben? Hány alaptétel is volt: három vagy négy? Több aligha. Mindegy, a dialmat-tankönyv az alapja ennek a versnek. De ha Maga, kedves Emily, aki a dialmatnak hírét se hallotta, lát benne valamit, akkor ezt az alapot – ha nem riadunk vissza egy kis képzavartól – tekinthetjük akár amolyan törlendő segédegyenesnek is.
De van a kérdésének egy meghosszabbítása, amely mintha azt sugallná, hogy sok rossz verset kell megírni ahhoz, hogy egy igazán jó, nem is okvetlenül vers, csak egy igazán jó sor megszülessen. Viszont, ha nem is mondja ki, nyilván úgy gondolja, hogy ezeket aztán el kell dobni könyörtelenül. Ez látszik a legjobb módszernek valóban. De azért a dolog mégsem olyan egyszerű. Azt tapasztalom, hogy amit az ember egyszer megírt, arról már nem szívesen mond le. A szerkesztőnek nincs is kínosabb feladata, mint olykor a nagyon kiváló kollégának is megmondani, hogy épp az életműve iránti tiszteletből vagyunk kénytelenek elhárítani, amit most küldött. Nem is mindig merjük megtenni. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy félek rossz verset írni, és ezért inkább csak azt a kevés jót írom meg. Nem, én inkább úgy vagyok ezzel, hogy valamilyen (talán lustasággal, lelki restséggel is elegy) bénultságból nem tudok írni, minél régebben írtam utoljára, annál kevésbé. Ugyanakkor persze nagyon szeretnék írni, és ebből a kutyaszorítóból a könnyebbik kiutat választom: mihelyt azt érezhetem, hogy a dolog nem tétre megy, nem verset kell írni, csak megverselni valamit, Manci néni születésnapját, mondjuk, akkor a technikai készség, ami többnyire nem hagy cserben, gátlástalanul lép működésbe. Mert kéznél a mentség: hiszen csak játszom. De jó a kérdés: mi lenne, ha Manci néni másfajta igényt jelentene be? Jó kérdés, de egy csöppet sem barátságos. Sőt, egyenesen a szívem közepébe szúr, kedves Emily, ott forgatom most egy darabig, ha már benne van. Egyelőre nézzük a következő levelet, hátha kellemesebbnek bizonyul.
Tisztelt Várady Szabolcs!
Fordítással foglalkozom, kollégák vagyunk, én ugyan másként gondolkodom a szöveghűségről, mint Maga, de hitem szerint alapos vagyok, megfontolt, nem nyomom rá a szövegre személyiségem bélyegét, mint teszik ezt sokan, azt hiszem, körülbelül tökéletes munkát végzek.
Azért kérem, bírálja el művemet, hátha tanulhatok még valamit, mondják, a szoros olvasás segít, kérem, olvassa szorosan akkor.
Művem elemzése után olvasson fel a saját Shakespeare-fordításából, hírlik, Maga is jól magyarít, szeretnék meggyőződni erről.
Tisztelettel várom elemző szavait és majd a felolvasását:
Igaznoky K. L.
okl. ford.
Jaj istenem, Laci bácsi, ugye csak tréfából magázol itten, hiszen, úgy rémlik, már akkor fölajánlottad nekünk, alighogy leérettségizett, elfogódott ifjoncoknak a tegeződést, amikor először kerestünk fel a Mészáros utcában, abban a sejtelmesen sötét lakásban a romantikus hangulatú kert mélyén – moha belepte csonka kőszobrok is rémlenek a fű közt, térdeden macska dorombolt, egy másik melletted, fügeborral kínáltál, kaptad épp valahonnan vidékről, jó sokáig ott is ragadtunk nálad, egyre felszabadultabban. Szántó Piroska mutatott be neked, emlékszel? Hogyne emlékeznél, hiszen híres voltál a káprázatos memóriádról. Jöttem lefelé az erősen szocialista állagú New York Palota még így is fényűzően tágas lépcsőházában, 1961-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadóból, ahová Vas István beajánlott korrektornak, miután nem vettek fel az egyetemre (itt vagy még, Richárd?). A harmadik emelet pihenőjén, ahonnan balra az Európa, jobbra a Móra kiadóba nyílt bejárás, egy csevegő csoportozat álldogált, Kormosra emlékszem még, és akkor Piroska, aki pár éve a szárnyai alá vett engem és a barátaimat, rád parancsolt: „Laci, hívd meg a fiúkat!” És aztán elmondatta veled annak a XIX. Henriknek a folytatását, amelyre a leveledben célzol. Ez a pompás mű, a halandzsa- vagy inkább félhalandzsanyelven írt Shakespeare-fordításparódia meglehetősen híres volt, mióta 1958-ban utószó helyett odatetted műfordításköteted, a Szeszélyes szüret végére. Ment a rádióban, kétszer is, két szereposztásban (először sajnos tömérdek szöveghibával), sőt előadták a Vidám Színpadon is. De ott (vagy máshol?) rövidellték, és megkértek, toldd meg egy újabb jelenettel. Ez meg is történt, és Piroska unszolására ott a lépcsőházban el is szavaltad, nyomatékosan hozzátéve azonban, hogy ez korlátozott érvényű, csak az alkalomra és nem az örökkévalóságnak szóló toldalék. Mindazonáltal én ifjonti rajongásomban valahogy szerét ejtettem, hogy megszerezzem a szövegét, és amikor Ferencz Győző barátom nemrégiben nekiállt sajtó alá rendezni összegyűjtött verseidnek minden eddiginél teljesebb kiadását, és megkérdezte, nincs-e tudomásom kiadatlan Kálnoky-versről, én bizony kiszolgáltattam neki ezt az, úgy látszik, utolsó föllelhető példányt. Ha már a szerencse így összehozott Veled, és épp a XIX. Henrik kapcsán, engedd meg, hogy ezt töredelmesen bevalljam, és egyben a bocsánatodat kérjem. Az utókor, hiába, mohó és tapintatlan. Ó, szűsajdalgató gyokormaság! – ahogy a tombárok és pálhahordozók kara jajdul fel éppen ehelyütt.
Ami mármost az alapművet illeti, egy öt és fél sornyi passzust kivéve nem igényel különösebben szoros olvasást, hogy az értelmét megfejtsük. Lord Downtar, Henrik király hű embere jő a franc föld künyső parlata irányából, s jelenti, hogy ott elült a hadvasak zadorlata, s a bék a nyögsanyarta népnek is enyhületet hozott, hiszen nyilvánvaló, hogy amíg hevély-csornáló Mars dühöng, addig nincs mód méltó dibározással megtisztelni Bonárdus innepét, zengő pakád szavára. És persze most is csak akkor, ha a mezei munkák elvégezvék, ha pönty aszalva, surboly ha beért, de akkor, akkor végre a pakád is fölzendülhet, és el lehet járni a hokornyást. Az önfeledten dibározó nép mit sem sejt abból, hogy odafönn, a hatalom csúcsain továbbra sincs béke. A franc király (de hát tudjuk, hogy fő gyimót, s hétért kitesz) még nem adta föl, még morcolánkodik: a király ellen ennhorját, Richárdot cihelli föl. (Itt kezdődik az említett öt és fél sor.) Míg őt magát elsüméreli (félrevezeti?), pihál. Vagy Henriket pihálja? Bevallom, ebben bizonytalan vagyok: hogy a „pihál” alanyi vagy tárgyas ragozás-e. Sőt abban is, hogy mit jelent igazából. De alighanem valami fenyegetőt és álságosat. Lord Downtar azonban, úgy tetszik, nem nézi nagyba a franc király mesterkedését: kurta és fonátos ez a pihálás, olyan, mint a cölöpmadár nótája, amely csak ritka nap hosszú, amint ezt a természet dolgaiban mesterségüknél fogva járatos hajósok tartják. Henrik király bősz indulatra fortyan. Csitándiságát (békülékenységét? bizonytalankodását? jóhiszeműségét?) csotválni meri ez a nímand! Vagy sokkal kifejezőbben: e purhonya, ez a pöhös nyagóc! A franc király még hagyján, na de a másik: Richárd, a nyekre? A hátravetett jelzőből nyilvánvaló, hogy ettől a Richárdtól akármi kitelik. És a gyanú nem alaptalan, mint Lord Downtar jelenti: éppen a király cáp cselkesivel sunnyog és butog, méghozzá nem is akárhol: a Vérgonyasztón! A polgárháború réme ágaskodik az Anyakirályné szavaiban, s temeti önnön kitörő indulatlávájába a két főrangú testvér szülőanyját, aki a pátyos-szép nyoszolmát is megátkozza, hol monhója szörnyt csüvöllött. Aligha kell világosabb magyarra fordítani e szárnyas szavakat. A bevett szókészlet ekkora indulatnak testet adni szűkös, erre villámfénnyel világítanak rá az ilyen verssorok: „Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb, / még torzs pöhöndiek között se, mint / e csép, ki szétmandangolá a hont!” Olyan robbanó energiával sűrűsödik beléjük egy szenvedélyes élet (tudjuk, mekkora szenvedély képes tombolni egy shakespeare-i anyakirálynéban), hogy további létnek itt már helye nincs. Utolsó szavaival lelkét is kileheli, -hörgi, -vijjogja az agg hölgy: elhónyál. Mi pedig csak tapsolhatunk.
Dear Szabolcs,
mit hallok?!, Ön szeretné mintha verseimet, Önnek Mester mintha fordított volna én, ezzel szemben van igaz, hogy ma Magyarországon engem ők ismer miatt Macskák? Olvastam eztet valahol, ez van igaz?, dear Szabolcs, nem lehet ez ellenében tenni valamit?, Önnek van jó ízlés, Ön van angol szak költő, mondják, egyébként mit ez tesz?, s ki még van angol szak költő?, s énvel mi lesz?, mi lesz Maguknál énvel, ez őszintén érdekel, olvasson nekem verset, Mesteréhez írt, ő legalább törődött vélem, a De te éltélt, azt olvassa, nem amiben Kvartettom említ.
T. S. Eliot
Amúgy voltam én hatással Ön?
Mester! Hallottam, hogy még banktisztviselő korában egyszer a kezébe nyomtak egy magyar levelet, mert tudták, hogy nyelvekkel foglalkozik, és nem mervén bevallani, hogy ehhez a nyelvhez nem konyít, egyheti szótározással megfejtette, de hogy most az én kedvemért föleleveníti az akkor szerzett magyartudását, ez roppantul meghat és megtisztel. Kezdem a végén: igen, feltétlenül, bár talán nem eléggé. De hogy összefügg minden! Előbbi levelezőpartnerem nagyszerű fordításában ismertem meg még gimnazistaként J. Alfred Prufrock szerelmes énekét. Ha nagyon összeszedem magam, talán még ma is el tudom mondani kívülről az egészet. Annyira hatott rám, hogy amikor a legjobb barátom elbeszélte szerelmi bánatának stációit, nekiláttam, és egy hosszú verset írtam B. Gy. szerelmes éneke címmel. (Más kérdés, vagy talán nem is egészen más, hogy szerelme tárgyába nemsokára magam is beleszerettem.) Mesternek akkor még nem volt kötete magyarul, így aztán nekiláttam a még igen kezdetleges angoltudásommal az eredetinek, még fordítani is megpróbáltam, kevés sikerrel, sőt pár év múlva, valamilyen egyetemi diákkörben előadást tartottam a Mesterről, ami azért is nagy merészség volt, mert tévedni tetszik: én nem vagyok angol szak költő, azazhogy nem jártam angol szakra az egyetemen, mint oly sokan (ha már kérdezte) a mai költők közül: Gergely Ágnes, Rakovszky Zsuzsa, Nádasdy Ádám, ifjabb és idősebb Géher, Kántor Péter, Mesterházi Mónika, Lázár Júlia, Szabó T. Anna, és még olyan hosszan folytathatnám, hogy más kérdésekre nem maradna idő. Szóval én nem, sajnos. Amiatt a szemfényvesztés miatt szokták csak ezt gondolni rólam, hogy kb. 35 évig voltam szerkesztő az Európa Könyvkiadó angol csoportjában. Mint oly sok mindent, ezt is az ön által említett és ismert mesteremnek, Vas Istvánnak, az ön fordítójának köszönhettem. Miatta, aki szintén nem volt angol szakos, sőt egyetemre sem járt, nézték el nekem a diploma hiányát. Amikor az ő Eliot-kötete megjelent 1966-ban, az a magyar költészet történetében is esemény volt: kitágította a versről alkotott fogalmainkat. Hasznát látta költőként mindenekelőtt maga Vas István is, és aztán különösen Petri György, akit mintegy a maga ásta költői sírjából húzott ki az innen kapott ösztönzés. És most jut eszembe: abban, hogy gimnazista barátaimmal Vas Istvánt választottuk mesterünknek, nem kis szerepet játszottak azok az angliai úti jegyzetei, amelyeket akkortájt olvashattunk a Nagyvilágban, többek között éppen az önnél tett látogatásáról. (Ha jól emlékszem az időpontokra.)
A Macskák miatt szerintem kár aggódni. Erős túlzás, hogy ma Magyarországon csak a musical jóvoltából ismerik a kedves Mestert, sőt az a gyanúm, hogy a Macskák nézői közül sokan nem is tudják, hogy kinek a verseskötetéből lett a darab. Pedig milyen jó az is, a Macskák könyve! És látta, milyen remek macskákat rajzolt bele Szántó Piroska, fordítójának a felesége? A komoly versei meg jó néhány kiadást megértek magyarul, egyre bővebb válogatásban és alapos jegyzetekkel, és még az Elveszett költeményeit is kiadták. Na de hány olyan verseskönyv akad a világon, amely népszerűbb tudna lenni egy sikeres musicalnél?
Kedves Szabolcs bá,
most tanulunk verselést, s találtam Magánál azt a szót, villanella: van Villanellája, Vécétartály villanellája és mintavillanellája is (Minta érték nélkül, ha nem tetszene emlékezni), mondja, mi a csuduska az a villanella, s miért van ez a valami Magánál ennyire, hogy három ilyen nagyon másmilyenfélén is megverseli?
Ahogy nézem, szerintem kedvező a szélirány, úgyhogy tessék nekem mind a hármat felolvasni,
Csókolom,
Csenge Csilla
tanuló
Kedves Csilla, azt hallom, hogy manapság a gyerekek nem szeretnek olvasni, csak az interneten csetelnek és botolnak folyton, de ez talán nem is igaz, és ha igaz, te akkor is a kivételek közé tartozol, különben nem írnál ilyen levelet, ezért vagyok bátor felhívni a figyelmedet rá, hogy nemrégiben mindent előadtam, amit a villanelláról tudni kell, és ez az előadás meg is jelent a Mozgó Világ márciusi számában. Röviden elég annyi, hogy ez egy nagyon kötött versforma, az első tercina igen erősen megszabja a továbbiakat: az első és a harmadik sora felváltva ismétlődik refrénként a továbbiakban, a második sor pedig a közbülső sorok rímét adja. A hatodik strófa aztán négysorossá bővülve a két refrénsor együttesével zárja a 19 soros verset. Ha jó a villanella, akkor a refrénsorok nem gépiesen ismétlődnek, hanem úgy folytatják az előző sort, mintha másképp nem is lehetne. Ez a nem kis feladat izgatja azt, aki villanellát akar írni. A franciák imádták az ilyen refrénes szerkezeteket a XVI. században, ismerjük ugye például a rondót, amit Illyés köröcskézőnek magyarított. Némelyik forma aztán újjáéledt, így fedezték fel nálunk, Villon nyomán, a balladát, és lett igen népszerű az újabb magyar költészetben. A villanellára elsősorban az angolok kaptak rá, a XIX. század végén. Nálunk viszont nem sok villanella termett – talán éppen ez sarkallt, hogy megpróbálkozzam vele. Később aztán, évek múlva, egyszer csak annak a zajára riadtam fel álmomból, hogy meghúzták a vécét. De nem volt ott senki. Furcsa, nem? Felébredek úgy negyed négy körül. Meghúzva nincs, de mégis jön belőle: a vécétartály magától ürül. Ahogy töprengtem ezen a problémán, egyszer csak azon kaptam magam, hogy villanellát írok. Hogy miért éppen villanellát? Ördög tudja. Valahogy adta magát. Persze ahhoz, hogy adja magát, ott kell lennie az ember fejében. Talán érdekelt, hogy ugyanabban a formában hogyan lehet egészen más hangulatot kifejezni. Dermesztőt és humorosat egyszerre. A harmadik eset sokkal egyszerűbb. Réz Pál azt olvasta valahol, hogy eredetileg a villanellát hétszótagos sorokban írták. Ha csak ez kell, mondtam magamban, tessék. A minta-villanella a klasszikus fazonnal mint hinta villan el, la. Hétszótagosra kell a sort szabni? Kész azonnal a minta-villanella. Ahogy uraságod parancsolja, és elküldtem neki. Réz úr akkoriban a Szépirodalminál Szepes Erikával dolgozott egy szobában. Így eshetett, hogy a Minta érték nélkül az ő verstankönyvében kötött ki mint illusztráció.
IgenTisztelt Várady Szabolcs!
Kedves Költőtárs!
Szeretnék verseimmel bekerülni a Nagy Magyar Költők Körébe, így aztán elküldöm Magának néhány versemet bírálatra, kérem, őszintén, csak őszinte szavakkal, ami a szívén, azt mondja el, s azt is, remélhetek-e megjelenést folyóiratukban, a Holmiban.
(Itt ülök az esten, de nem kell az összeset és végig felolvasni, csak bírálatot kérek, de ahogy akarja.)
Tisztelettel,
Költőtárs
Első versem
(...) Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.
Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja. (...)
Második versem
(...) Az én apám reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én apámnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.
Az én apám, ha egyet szólna,
Hajh, megremegnének sokan,
Vígan annyian nem élnének
És boldogan. (...)
Harmadik versem
(...) Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység! (...)
Kedves Fiatal Barátom! Remélem, hogy nagyon fiatal még, és akkor a helyzet nem reménytelen, sőt akár biztatónak is mondható. Ezek a költemények még semmiképpen sem alkalmasak a Holmiba, de a tehetség jelei kétségkívül megmutatkoznak bennük. A költői tálentum útja egy kicsit az embrióéhoz hasonlatos: ahogy emez a törzsfejlődés stációit, úgy járja végig amaz a költészet nyelvének, kifejezéskészletének, magatartásformáinak a korszakait, amíg el nem érkezik kifejlett önmagához. Ez tehát rendben van, de most már arra biztatnám: találja meg a saját nyelvét, amelyen a saját költői egyénisége tud megszólalni. Ne akarjon Petőfibb lenni Petőfinél, ne lelkemadtázzon meg istenadtázzon, ez paródiának egy kicsit olcsó, már ne is haragudjon, ha meg komolyan gondolja, hát annál rosszabb. Ami a verselést illeti: mondják, elsülhet a kapanyél is, de hogy felező nyolcasban egy mai vers elsüljön, ahhoz nagyon ügyesnek kell lenni. De ezt nyilván Maga is belátta, azért tér át második versében a jambusra. A verseléssel nincs is semmi gondom itt, annál több a hanghordozásával. Ez a kenetes pátosz, higgye el, nem áll jól Magának, sőt senkinek. Még egy csöpp demagógia is beszüremlik olykor: „olyan volna minden kis társam, mint én vagyok”. Valóban ez volna a megoldás: legyen mindenki egyformán szegény? Egyáltalán: az „eszmei mondanivaló”, ahogy annak idején az iskolában tanultuk, olyannyira túlteng, hogy nemigen hagy teret a versben a költészetnek. Száz évvel ezelőtt, nem mondom, még nagy költő is írt olykor-olykor ilyen verset a Népszavába, meghatározott célközönségnek, és azt sem mondom, hogy a szociális problémák ma kevésbé égetőek, de lássa be, hogy költőként ezzel a hanggal nem megy semmire. Lehet, hogy ezt is belátta, ezért próbálkozik egy harmadik modorral? Akkor most már csak azt kéne belátnia, hogy ez se jobb, mint a másik kettő. Kedves Fiatal Barátom! Nagy kár, hogy nem írta meg a nevét, olyan kényelmetlen ez a megszólítás. Mennyivel jobb volna: Kedves Sándor vagy Endre vagy Attila vagy tudom is én! Szóval Kedves Akárki! Verje ki a fejéből ezt az álnaiv áhítatot! (Mellesleg a nyelvtanra is ügyeljen jobban: „gyomraink”?) És ahogy kezdtem: szólaljon meg végre a saját hangján, és engedje szabadon a verset. Az a fő bajom ezekkel, hogy mielőtt hozzáfogna, beáll egy pózba, és ahhoz idomítja az összes szavait. Kosztolányi írja valahol, hogy a költő, mikor írni kezd, mindig homályban tapogatódzik. Az a vágy sarkallja, hogy megtudja, mit fog megírni. Ha már előre tudná, hozzá se kezdene.
Szab,
hallom, Petrit gyűjtesz, mindent kiadsz tőle, én meg az vagyok, akinél járt a Gyuri, mielőtt a napsütötte sávot meglátta, ha érted ezt, és maradt nálam egy papírcsomag, versek, tanulmányok, valami fordítás is, nem tudom, érdekel-e. De nemcsak ezt akarom kérdezni, hanem hogy azt hallom, valami nagy szerepe volt a magyar költészetben. Neki? Mondjuk nagyon vigyázott a kabátjára, az igaz. De hogy milyen? És akkor is, amikor nálam járt? Meg most is? Ugyanannyira? Vagy másképp? Hát nem hittem volna, azért mondd el, mi a helyzet, lóg egy húszassal, de nem gond, felolvasol tőle valamit?, egyébként nincs akvamarinkék szemem, de sötétben minden szem akár kék is, nem?
Messze Ibolya
Ó, hogyne, feltétlenül, kedves Ibolya. Na de lássuk csak. Az a találkozás – vagy minek is nevezzem – ugyebár 1961-ben történt. Az is igaz, hogy azt a híres verset Gyuri egy német kórházban írta, épp hogy túl az életveszélyen, eredeti célja szerint csak azért, hogy kipróbálja, egyáltalán képes-e még írni és összefüggően gondolkozni, aztán az lett belőle, ami lett (ezt a Kedves Ifjú Költőnek is mondom). Nem lehet kizárni, hogy rosszul emlékezett a dátumra, sőt azt sem, hogy ez a szám passzolt jobban a versbe, a rím és a ritmus ezt igényelte, emelkedő lejtésű, jambikus szó kellett ide, a kettő és a három tehát eleve kizárva, de a hatvannégy se jó, mert az utolsó előtti szótagja hosszú. Mindezt figyelembe véve is biztosra vehetjük azonban, hogy az esemény azelőtt történt, hogy Petriben megszületett volna az a költő, akinek aztán, bizony, Ibolya, nagy szerepe volt a magyar költészetben. Ebből viszont az következik, hogy akkor, amikor magánál… izé, nálad járt, még nem volt. Ezt a korszakát később megtagadta, és az Összegyűjtött versekbe is csak azért vettünk fel a megjelenteken kívül néhányat a hagyatékban maradt korábbi verseiből, hogy a magára találás folyamatát érzékeltessük, és még ezeket is azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy talán tiltakozna ellene. (Ó, szűsajdalgató gyokormaság!) Szóval azt a csomagot nem tudjuk használni. De ha volt nála egy rakás kézirat, és ottfelejtette, az azért nagyon jellemző. Ez a IV. kötet is azért dagadt végül a korábbiaknál is jóval vastagabbra, mert Gyuri (gondolom, pillanatnyi megszorultságában) eladott négy jókora doboznyi kéziratot, mindenfélét vegyesen, naplókat, emlékezéseket, dráma- és regénytöredékeket, tanulmányt és ami a legnagyobb meglepetés volt, amikor Lakatos Andrással a tulajdonos, Kiss Ferenc jóvoltából átböngészhettük az egészet: több mint kétezer sornyi ismeretlen verset. Persze, sok köztük a töredék, vázlat, félig kidolgozott ötlet, ahogy a többi műfajban is, de az egész így együtt hallatlanul izgalmas. Ez a helyzet, kedves Ibolya. Szerintem megilletne egy tiszteletpéldány. De hova küldjék?
Saci vagyok, Szabolcs, s nagyon megbántottál, nem azért tártam fel házasságom titkát, hogy Te mindenki előtt elmondjad. Most már mindegy, most már csak azt kérdem, mi ez a limerik, amit csináltál belőlem, belőlünk, gondolom, a többiek is jól megszívták, hogy elmeséltek Neked egyet s mást, na mindegy. Szóval mi ez, miért szeretted meg annyira, hogy össze is állítottál vagy 300-at belőlük, s felolvasnál ilyeneket?
S. Sarolta
Hát, egy kicsit én is megszívtam, mert mióta megjelent az Európánál a Magyar badar című antológia, azóta egyre-másra jelennek meg kötetben és gyűlnek az interneten különböző limerikportálokon iszonyatos klapanciák, amiket mind limeriknek gondolnak a szerzőik (és a legtöbbjük erre a kötetre hivatkozik). Holott jó limeriket írni semmivel sem könnyebb, mint más verset, sőt. Mivel öt sor az egész, minden porcikájával hatnia kell. Hosszú és tüzetes farigcsálást igényel, amíg úgy összeáll, hogy azt már igazán limeriknek lehet nevezni. Hogy az micsoda? De hát ezt alaposan megírtam a könyv bevezetőjében, kedves Sarolta. Nem olvastad el? Akkor megérdemled, hogy rajtad mutassam be. Az első sor rendszerint tulajdonnévre végződik: Volt egy nő, úgy hívták, Sarolta. Erre rímel a második – lehetőleg obszcén, de legalábbis sikamlós irányba terelve a szereplővel kapcsolatos tudnivalókat: Szűz kertjét senki sem tarolta. Most verstani fordulat következik: új rímpár, egy verslábbal rövidebb sorokban, s egyben fordulat a (zanzásított) történetben is: Elölről ma is szűz: / férjében olyan tűz… És most a csattanó, egyben visszatérés a kezdő rímhez és sorhosszúsághoz: …lobbant fel, melyet csak far olta. Az angolok azt hiszik, hogy ez más nyelven elképzelhetetlen. Szerinted?
* A Beszélő Nyitott Műhelybeli Nyitott Estjén elhangzottak írott változata.
- Kultúra [7]