Három héttel ezelőtt Vojislav Seselj Szerb Radikális Pártjának bizalmatlansági indítványával kezdődött az a kormányválság, melyet Milosevic a parlament feloszlatásával hárított el. A bizalmatlansági szavazás kezdeményezését eleinte senki sem vette komolyan: Seselj és Milosevic már több mint egy éve hallgatólagos szövetségesek voltak. A tavalyi választások előtt Milosevic már tudta, hogy pártjának, a Szerb Szocialista Pártnak többé nem lehet szavazattöbbsége a parlamentben, ezért egyszerű taktikához folyamodott. Seselj addig törpepártnak számító csoportjából erős politikai szövetségest fabrikált magának, miközben váltig hangoztatta: Seselj pártja az egyetlen komoly ellenzéki erő az országban. A szigorúan ellenőrzött állami televízió nap mint nap a kamerák elé invitálta Seseljt, hogy kifejtse politikai programját. A rádió is megtette a magáét. Milosevic pártjának a kommunista időkből maradt infrastruktúrája önzetlenül segítette a radikálisokat, hogy vidéken is megszerveződjenek, ahol szinte nem is volt bázisuk: egyes helységekben a szocialisták még jelöltjeiket is „kölcsönadták” a radikálisoknak. Az együttműködés a választások napján érte el csúcspontját: a szavazatokat számláló szocialisták, ha már loptak (márpedig loptak), igyekeztek a radikálisok malmára hajtani a vizet (néhány esetben ezt be is bizonyították).
Az együttműködés kitűnő eredményt hozott: a 250 közül 101 helyet Milosevic pártjának képviselői szereztek meg, 73-at Seseljéi – így voltaképp ő lett a választás igazi győztese. Seselj ráadásul tökéletesen megfelelt mindazoknak a választóknak, akik csalódtak Milosevic „lágy” politikájában, „főnökének” pedig lehetősége nyílt arra, hogy a „csetnikek” segítségével tetszése szerint bármit megszavaztasson a parlamenttel.
A kegyenc pálfordulása
Kezdetben hibátlanul működött a Milosevic–Seselj-tengely. Seselj, bár ellenzéki vezérnek adta ki magát, sokkal hevesebben támadta a többi ellenzéki pártot, mint a kormányt. Hihetetlen demagógiái képességeinek, az ajándékba kapott szervezeteknek és támogatásoknak, főként pedig a médiának köszönhetően egyre nagyobb befolyásra tett szert. Eljött a pillanat, amikor úgy érezte: elegendő ereje és hírneve van ahhoz, hogy átvegye a hatalmat. Úgy döntött, hogy Milosevic Brutusa lesz… Hogy nem lesz többé szófogadó kegyenc.
Minden bizonnyal ez volt a fő oka annak, hogy szeptember 27-én a Szerb Radikális Párt képviselőcsoportja a szerb parlamentben hivatalosan is bejelentette: kész megvonni a bizalmat Milosevic kormányától. Az elkövetkező két hétben a parlamenti vitáit során először fordult elő, hogy Seselj képviselői ugyanúgy szavaztak, mint a többi ellenzéki képviselő: Milosevic képviselői rendre kisebbségben maradtak, és néhányszor elvesztették a meccset. Látni lehetett az arcukon: nem hiszik el, hogy velük megtörténhet ilyesmi. Nyilvánvalóvá vált, hogy Brutus meg akar szabadulni Caesarjától.
Szerepcsere
Milosevic azonban sokkal óvatosabbnak mutatkozott, mint ama bizonyos Julius, amin politikai életrajzának ismerői nem lepődtek meg. Már csak azért sem, mivel Milosevic maga is „Brutusként”, pártütéssel került hatalomra, amikor egy villámgyors manőverrel leváltotta komáját, régi barátját és patrónusát, Ivan Stambolicot. Könnyen felismerte hát a közelgő veszélyt. Politikai „arculatának” egyébként is lényeges vonása, hogy egekig magasztalt favoritjait brutálisan kivégzi abban a pillanatban, amikor már nincs szüksége rájuk, vagy amikor veszélyeztetni kezdik őt. Milosevic politikai áldozatainak listája hihetetlenül hosszú, vannak köztük régi elvtársai, személyes barátai, jó néhány akadémikus, vezető értelmiségi és számos, tekervényes pályát befutó, simulékony kaméleonpolitikus. A két legnevezetesebb skalp a Dobrica Cosicé (a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság volt elnökéé) és a Milan Panicé (Jugoszlávia volt miniszterelnökéé).
Milosevic ezúttal is nyilván azért ment bele a Seseljjel való „perverz érdekházasságba” (ahogy az ellenzéki pártok mondták cinikusan), mert abból indult ki, hogy eddig minden Brutusával sikeresen leszámolt. Minden bizonnyal Seselj sem feledkezett meg az új szövetségesének e jellemvonásáról, amikor igent mondott a titkos koalícióra. Mindkét fél bízott a saját képességében.
A válóper
Volt, ahogy volt, Seselj képviselői mindenesetre (akik semmit sem tesznek véletlenül, mert a radikális párton belül katonás fegyelem uralkodik) nyíltan szembeszálltak a milosevicsistákkal, mire a szocialisták és a radikálisok házassága látványosan összeomlott. Csak azt nem lehetett tudni, mikor és melyik fél nyújtja be hivatalosan is a válópert, és mikor bontják fel formálisan is a házasságot.
Az ellenzék megörült, hogy mint minden válás esetén, a szomszédok szeme elé tárul az összes családi szennyes. Azt remélték, hogy az undorító politikai love story végén mindkét fél kénytelen lesz gyerektartást fizetni, s majd ezzel a tőkével állnak a választók elé.
Milosevic azonban, mint mindig, ezúttal is a dolgok elébe vágott. Ahogy a kosarasok szokták mondani: „a nyerő taktikán vétek változtatni”. Elhatározta, hogy ismét, ki tudja, hányadszor, kikészíti azt, aki eddig a szövetségese volt. Nem várta meg, hogy az ellenzék megdöntse a kormányt, saját kezűleg oszlatta fel a parlamentet. A választóknak egyszerű magyarázattal szolgált: a parlamenti munka megbénult, új honatyákat kell választani. Az állampolgároknak, akiknek egyébként is a túlélés a legfőbb gondjuk, tetszett ez a javaslat. Mi több, Milosevic olyan helyzetet teremtett, hogy ne őt, hanem a parlamentet hibáztassák az országot nyomorba taszító politikáért.
Az utolsó kártya
De Milosevic nem lenne Milosevic, ha nem játszana meg még egy kártyát. Ennek a kiéhezett, eltévelyedett, félrevezetett, megőrjített népnek, mely nem képes felfogni, miféle lidércnyomás tartja fogva már idestova két éve, két hónappal ezelőtt új image-t tálalt fel: önmagát, mint békeharcost és pacifistát. Aki nyomást gyakorol a boszniai szerbekre, hogy fogadják el Owen és Stoltenberg javaslatait. Aki „csitítgatja” a horvátországi szerbeket. Aki a tévékamerák elé lép, amikor Karadzsic „békekötést ír alá” Fikret Abdiccsal. Aki engedi, hogy szárnyra kapjon a „nem hivatalos értesülés”, miszerint ő személy szerint telefonbeszélgetést folytatott Alija Izetbegoviccsal a boszniai béke megteremtésének érdekében. Belgrádban pedig „véletlenül” azt „találgatják”, mely napon fog találkozni Tudjmannal, hogy végre, békés úton megoldódjék a horvátországi szerbek kérdése.
A szakadék szélén tántorgó nép pedig bárkinek örül, aki békét ígér. Örül, hogy a nagyvilág megvetése, ha nem is szűnik meg, de legalább enyhül. Hogy lesz élelem. Jobb választási kampányjelszó ma Jugoszláviában, nem lehetséges. Miért ne lehetne kihasználni az alkalmat, és kiírni a választásokat?
A Szocialista Párt – jól tájékozott újságírókörök szerint – 125 képviselői mandátumra, azaz abszolút többségre számít. Teheti: az ellenzéki pártok, melyek már két éve ugyanazt ígérik – békét – nem meggyőzőek. Nem ők tárgyaltak Genfben meg Londonban a fényesre glancolt cipőjű, udvarias diplomatákkal, hanem Milosevic. Márpedig a választásokat az fogja megnyerni, aki a legmeggyőzőbben ígéri meg a népnek a békét.
Milosevic az elkövetkező napokban valószínűleg, ha nem is hivatalosan, feloszlatja a szövetségi parlamentet is. Így megteremti a lehetőséget, hogy a szövetségi állam szintjén is övé legyen az abszolút többség, amivel most még nem dicsekedhet. Az alkotmány nem zárja ki ennek lehetőségét, ő pedig nem az az ember, aki elszalaszt egy jó politikai alkalmat.
S hogy mi lesz Seseljjel? Miloseviccsel szemben még egy ilyen körmönfont, veszélyes és nyálas politikusnak sincs esélye. Valószínűleg nem lesz kitéve akkora politikai tortúrának, mint elődei, de az biztos, hogy a politikai karrierje leáldozik. Nagy szerencséje ez ennek a szerencsétlen országnak. Az egyetlen az utóbbi három évben.
Az elkövetkező választások igazi vesztese azonban az a félmillió ember lesz, akik különböző okok miatt emigráltak abból az országból, mely még mindig a Jugoszlávia nevet viseli. Többségük (egyes becslések szerint 80 százalékuk) 30 évnél fiatalabb. Bolyonganak a világban egy kis békét, nyugalmat, normális életet keresve… Nem sok sikerrel. Milosevic üldözte el őket, Milosevic alatt tehát nem térhetnek vissza. Ez pedig Jugoszláviát ifjúság nélküli, jövő nélküli országgá teszi…
- Külföld [6]