A Hermina úti „B”
Magas színvonalú munka folyik itt. A gyógypedagógusok 6-8 fős csoportokban foglalkoztatják a gyerekeket. Gyakoroltatnak velük olyan manuális tevékenységeket is, amire felnőttkorukban is nagy szükségük lehet. Ilyen például a varrás, szövés, a főzés alapjai. A fűszereket szaglás után tanulják felismerni. Sétáik során a városbeli közlekedést, a mozgólépcső használatát gyakorolják. Sportolási lehetőségük is van, pingpongasztalok csörgőlabdával, tornaterem speciális eszközökkel felszerelve.
Itt a B tagozaton 14 éves korukig maradhatnak a tanulók, vannak azonban olyanok is, akiknek innen nincs hová menniük, mert árvák, vagy a szüleik nem akarják őket hazavinni.
Számukra létrehoztak egy ún. munkára felkészítő tagozatot. Az udvaron működő Braille Nyomda épületének egy részét átadta a gyerekeknek. Jelenleg a kísérletben öt tanuló vesz részt, akiket napirend szerint foglalkoztatnak. 31 kötött órájuk van, ami az egyéni korrekciót is magában foglalja. Mindenkinek saját szövőszéke van, egyikük pedig dolgozni is eljár. Ők a szerencsések, mert egyébként a B tagozatról kikerültek helyzete megoldatlan. Az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonai nem szívesen vállalják őket, pedig a debilis vak felnőttkorában nem képes teljesen önálló életvitelre.
Szülők hozták létre az „Értelmes Életért Alapítványt”, amelynek egyik célja egy felnőttfoglalkoztató otthon létrehozása. Épületet, anyagi támogatókat is keresnek ehhez. Jelenleg azonban az egyetlen hely az országban, ahová a gyengén látó és vak értelmi fogyatékosok kerülhetnek – ha családjuk nem vállalja fel őket –, Nógrádbercel.
Nógrádberceli ellenpont
A látó értelmi fogyatékosoktól elkülönítve élnek, szívszorító körülmények között. Nyoma sincs fejlesztő tevékenységeknek, csak nosztalgiával gondolhatunk a Hermina úti derűs helyiségekre az itteni kopár, elhanyagolt szálláshelyen.
A szobákban 6-10 ágy van összezsúfolva, de ami még meghökkentőbb, hogy emeletes ágyak is vannak itt. A falak csupaszok, egy-egy suba árválkodik itt-ott, az is inkább arra szolgál, hogy a repedéseket takarja. Használati tárgyak sehol sincsenek. Rögtön gyanút ébreszt, hogy talán a látogatás miatt lett ilyen szigorú rend mindenütt. Braille-könyvek sehol, a közös tévé egy fadobozban kulcsra zárva. Nincs tornaterem, se labda, se kerti játékok. Igaz, nem is igen lenne hol játszaniuk, mert a domboldalt benőtte a gaz, bozótok mindenütt. „Most kezdjük el az irtást” – mondja sietve az igazgatónő. Igaz, ez a mondat egy évvel ezelőtt is ugyanígy hangzott el, amikor a nevelők egy csoportja látogatásra érkezett a Hermina úti általános iskolából.
Az itt élők 18 és 60 év közöttiek. Sanyi bácsi a legrégebbi lakó, 1957 óta van itt. Férfiak és nők külön szobákban alszanak, de látom, hogy többen kézen fogva sétálnak, van aki el is dicsekszik élete párjával. Viszont nincs úgynevezett intimszoba, ahova a párok elvonulhatnának…
„Már három éve Mari a párom – mondja Gyula –, így hát bejárok hozzá minden második este…” Nem zavar, hogy öt másik ember van a szobában? – kérdem, de csak halvány mosoly a válasz.
A hármas szoba az éjszakai ágybavizelőké, bár nem mind a heten ágybavizelők.
Két-három ezer forint
Fizetésnap volt aznap, mikor ott jártam. A gondozási díj levonása után átlag 2000-3000 forintjuk marad a rokkantnyugdíjból az itt élőknek. Ebből ezután ruházkodhatnak, vagy elmehetnek egy nevelő kíséretével nyaralni a Balatonra, ahol napi 700 forintba kerül az ellátásuk, amit maguk fizetnek.
A folyosón szinte mindenki odatódul a látogatóhoz, és boldogan mutatják frissen vásárolt kincseiket; a 30 dkg párizsit, egy üveg Coca-Colát, csokikat. Van, aki műsoros kazettát vett, és megmutatta a magnóját, amire évekig spórolt.
A lakók közt van egy „önkényes vezér”, R. Gyula, a „vajda”. Ha nem adnak oda neki valamit, amit akar, elveszi ő maga. A többiek félnek tőle, inkább odaadják a pénzüket neki. R. Gyula a pénzen cigarettát vesz, később 30 forintért adja szálját azoknak, akik nem tudnak kimenni a faluba vásárolni. Ha pedig ő szorul meg, 50 forintért áruba bocsátja barátnőjét. Az itt élők több alkalommal együttesen kérték, sőt követelték, hogy helyezzék el őt az intézetből.
„Három gyógypedagógusi állásunk van betöltetlenül – mondja Nádor Ferencné, az igazgatónő. Délig egy gyógypedagógus foglalkozik ötven emberrel, délután két nővér jut rájuk. Ha lenne itt munka, sokkal könnyebben telnének a napok. Régebben 10-15 ember kaphatott munkát, például kefekötést; másokat pedig a kézmű foglalkoztatott. Igaz, hogy az is monoton munka volt, tejfölöspoharak széléről kellett leszedegetni az alufóliát. Ezeknek az embereknek olyan foglalkoztatásra lenne szükségük, amit örömmel csinálnának, gondolok itt például a játékkészítésre.”
„Itt orvos sincs – folytatja Jele Józsefné, az egyik nővér. Kéthetente látogat ide az ideggyógyász Balassagyarmatról. Ha baj van, akkor sem tudjuk közvetlenül hívni a berceli rendelőt, először Balassagyarmatot kell hívni, és onnan majd kapcsolják. Nem könnyű itt nővérnek lenni, higgye el. Én huszadik éve dolgozom itt, és műszakpótlékkal együtt 11 ezer forintot viszek haza.”
Az udvaron arról faggatom az itt élőket, mi lenne az életben a legnagyobb vágyuk, kívánságuk. Pici (a 40 éves férfi) felkiált: „Úgy szeretnék egy csörgőlabdát!”
„Hangos könyvet szeretnénk, játékokat” – kiabálják többen is. Egyikük minden vágya az lenne, hogy néha, közösen egy látó vezetésével sétálni mennének a faluba. „Én nem merek egyedül lemenni – mondja. A múltkor is megdobáltak kövekkel a gyerekek. Volt, hogy a buszmegállóban valaki egy kést tartott a hátamnak, és azt mondta, ha nem adom oda a pénzem, leszúr.”
Mari csendesen megszólal: Egyszer már voltunk a Vidám Parkban, ha valaha még eljuthatnék oda…
Hazafelé Zsolti szavai csengtek a fülembe: „Mondja meg, de őszintén, a vak és gyengén látó nem ugyanolyan ember, mint a látó?”