A tényfeltáró bizottság (TB) által megjelentetett kötet két egymástól teljesen független részből áll: a sortüzek ismertetéséből (24 oldalon) és az ehhez alig kapcsolódó dokumentumokból (173 oldalon). Miért nem a sörtüzekről szóló eredeti források kerültek bele a kiadványba, amelyekkel a könyv első részében ismertetik meg az olvasót? Valószínűleg azért, mert a felkutatott bizonyítékok túlságosan hiányosak és ellentmondóak. Így azonban a kiadványnak csak elenyésző, mintegy nyolcadrésze értékelhető feltáró munkaként.
A sortüzek ismertetése is két részből áll: a forradalom alatti, valamint a november 4-ét követő időszakból. Az összefoglaló (különösen a forradalmi időszakról szóló rész) súlyos szerkezeti hibákat tartalmaz: még a szerzők kifejezett ígérete ellenére sincs kronológiai sorrend, a fejezetek felosztása pedig korántsem mindig harmonizál a leírtakkal. Például az I. rész 1. fejezetében (amelynek címe: „A sortüzek vezénylői”) logikus lett volna felsorolni az összes felelős személyt, bűncselekményeiket és a bizonyítékokat. Ehelyett itt csak néhány név szerepel (a többiek más fejezetekben), konkrét bizonyítékok nélkül. Nagy igénnyel lát munkához a bizottság, amikor nemcsak a közvetlen tetteseket keresi, hanem igyekszik rámutatni a magas posztot betöltő felelősökre is. Hangsúlyozni szeretném, hogy szerintem is valószínű az Apró Antal vezette Katonai Bizottság felelőssége a forradalom alatt elkövetett mészárlásokért, illetve az Uszta Gyula-féle Katonai Tanács felelőssége a november 4-e utáni tragédiákért. De bizonyítékok kellenek ahhoz, hogy ez ne csak politikai értelemben, hanem a személyes tettek szintjén is igazolódjék. Ilyen bizonyítékokat pedig nem találni a kötetben.
A 2. fejezetben a sortüzek típusok szerinti felsorolásának kellett volna következnie. Ezt a szerzők rendkívül hiányosan és távolról sem megnyugtatóan oldották meg (pl. a forradalom első két sortüze közül a debrecenit megtorló jellegűnek minősítették, a Rádió épületénél történteket pedig megfélemlítő megtorló jellegűnek), az indoklásoktól pedig (egy kivétellel) eltekintettek. Az eligazodást az is nehezíti, hogy ezek a fejezetek a november 4-e utáni sortüzekről szóló részben hiányoznak. Az utalások egyébként másutt is gyakran pontatlanok, az állításokhoz általában hiányoznak az értelmező magyarázatok. Célszerűbb lett volna különválasztani a meggyőzőnek tartott forrásokat a csekély hitelt érdemlő „több áttételes” közlésektől. A salgótarjáni sortüzet a szerzők helytelenül tűzcsapásnak nevezik (25. o.), holott tűzcsapást nem gyalogsági, hanem tüzérségi fegyverekkel hajtanak végre.
Súlyos hiba, hogy a bizottság a „sortűz” saját maga által helyesen kialakított meghatározását meg sem próbálja érvényesíteni. „Sortűznek tekintjük azt az eseményt, amikor felfegyverzett egyenruhás, reguláris alakulat vagy félreguláris csoportosulás tüzet ad le a határozott céllal csoportosuló fegyvertelen civil tömegre, illetve fegyvertelen civil csoportokkal együtt lévő fegyvertelen egyenruhásokra” – olvashatjuk a meghatározást (5. o.). Ehhez képest a „tömegoszlató sortűz” elnevezés, amelyet a szerzőcsoport később vezet be, teljesen abszurd, hiszen ebben az esetben nem beszélhetünk sortűzről, csak figyelmeztető lövésekről. Az ilyen akció nem az emberek elpusztítását, hanem szétoszlatását célozza. Ezért a 11–13. oldalakon ismertetett ceglédi, monori, tápiósülyi, tápiószecsői, kókai, gyöngyösi, ráckevei események „felelőseit”, akik „levegőbe lőtt sortűzzel oszlatták szét a tömeget”, szükségtelen egy ilyen kiadványban szerepeltetni.
A 13. oldalon ismertetett három halálos áldozattal járó győri tragédia sem tartozik egyértelműen a sortüzek közé, hiszen a leírás szerint a tömeg azt megelőzően géppuskát akart birtokba venni. Még kevésbé minősíthető annak a december 10-i salgótarjáni vérontás (26–27. o.), hiszen itt valóságos tűzharc folyt (szemben a 8-i tragédiával). Bármennyire is sajnáljuk a szerencsétlen elhunytakat, sebesülteket, be kell tartanunk az önmagunk által megállapított szabályokat.
Gyomán és Kevermesen, a célzott lövéstől súlyos sérülést szenvedő Májer István, illetőleg az agyonlőtt Mák János sem sortűz, hanem gyilkossági kísérlet, illetve gyilkosság áldozatai. Mivel a kiadvány szerzői ebben a kötetben feladatukul csak a sortüzek összegyűjtését jelölték meg, az egyéb emberiségellenes bűnök közlése itt nem indokolt. Egy ilyen összeállításban foglalkozni kellene a 37. (kiskunhalasi) lövészezred parancsnokának felelősségével is – ebben a kötetben nincs róla szó –, hiszen rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek szerint az ő parancsára végezték ki október 28-án az ezred fogságába került felkelőket. (HL, 1956-os gyűjt. 2. cs. 102. o., valamint Gazdag Gyula 1991-ben készült dokumentumfilmje). A fővárosba érkező néphadsereg-alakulat tette, a hadifoglyok kivégzése – a genfi egyezmények értelmében – a háborús bűncselekmény, vegytiszta esete.
A Honvédelmi Minisztérium előtti, október 24-i eseményeket a szerzők szintén elhamarkodottan illesztették a valóságos sortüzek közé. Állításunkat maga a jelentésben megjelölt kötet („Sortűz a HM előtt.” – Szerk.: Horváth Lajos. 1993, Zrínyi kiadó) is igazolja, hiszen az írásos bizonyítékok között csak fegyveres harcról szóló jelentések, dokumentumok találhatók. Ráadásul a TB elismeri, hogy több adat nem áll rendelkezésére (13. o.).
Az október 25-i, Kossuth téri sortűz („Véres csütörtök”) ismertetése (13. o.) csupán egyetlen forráson alapszik, méghozzá olyanon, amely merőben mást tartalmaz, mint az események eddig ismert leírásai. Tóth Lajos vezérőrnagy jelentése (HL, 1. cs. 208–225) arról számol be, hogy a hidak őrzését magyar csapatokra bízták, míg a szovjet egységek feladata volt a Parlament előtti tüntetés likvidálása. Vagyis – írja a TB – a fegyvertelen tüntetőkre a szovjet katonák nyitottak tüzet.
Nemigen hihető ez a verzió. Biztosan tudjuk, hogy pl. a Petőfi hidat szovjet páncélosok őrizték. Másrészt a visszaemlékezések túlnyomó része és a kádárista kiadványok elszólásai alapján úgy tudjuk: magyar alakulatok (ÁVH-s, partizán stb.) hajtották végre a vérontást a Parlament körüli épületekből. A szovjet katonák pedig (akik a tüntetés során fraternizáltak a tömeggel, s akik közül többeket találat ért) harckocsijaikból viszonozták a tüzet. Azok a szovjet tankok viszont, amelyek nem sokkal előbb hagyták el a Kossuth teret, a sorozatlövések hallatán visszafordultak, azt gyanítva, hogy tőrbe csalták társaikat, és ekkor már ők is belelőttek a tömegbe.
A TB következtetése tehát – amely szerint a Parlament előtti sortűz „a szovjet vezetés lelkiismeretét terheli” – eltér attól, amit eddig hitelesnek elfogadott források alapján tudunk. Akkor viszont miért mulasztották el a szerzők az ilyenkor kötelező forráskritikát?
A források egyoldalú felhasználása jellemző az egész kiadványra. A miskolci sortűz ismertetését (16. o.) is jóval árnyaltabban lehetett volna bemutatni, ha a szerkesztők felhasználták volna például Ungváry Rudolf kitűnő kötetét (Utána néma csönd. Bp., 1991. 79–97. o.). Ebben van néhány utalás arra, hogy a rendőrkapitányságot körülvevő tömegben voltak fegyveresek is, illetőleg a tragikus eseményt megelőzően egy-két lövést le is adtak az ostromlók az épületre. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tűzparancs igazolható.)
A szemtanúk forrásként való felhasználásában még feltűnőbb az egyoldalúság. A TB kedvence Berki Mihály, akinek közlése alapján került a kiadványba (24. o.) öt személy tarkón lövése december 6-án a Nyugati pályaudvarnál (ez sem volt sortűz); másnap, decemberben 7-én, Tatabányán (minő véletlen) éppen Berki Mihály nézett farkasszemet karhatalmistái élén a tüntető tömeggel (24. o.); majd a december 10-i salgótarjáni karhatalmi sortűznek is – akár hisszük, akár nem – Berki Mihály a visszaemlékezője (27. o.). Berki Mihály emlékezete (és egy Békés megyei beszámoló) őrizte meg azt a tényt is, hogy a karhatalomnak nem volt szolgálati szabályzata (31. o.). Másoktól származó szóbeli közlést alig találunk a kiadványban.
A kötet túlnyomó részét kitevő dokumentumközlések kizárólag önmagukban értékesek. Ezek a források a történészek számára fontos adalékokat tartalmaznak, ám nehezen érthető, hogy pusztán ezzel hogyan érhette be a kormány megbízásából kutató TB. Az itt közölt adatok a sortüzek elemzéséhez nem kapcsolódnak, bűnvádi eljárásokhoz kevés támpontot nyújtanak. A kötet szerzői (vagy megbízóik) semmiféle magyarázó jegyzetet nem tartottak szükségesnek a forrásokhoz mellékelni. Talán úgy vélik, hogy a dokumentumok megfellebbezhetetlen fétisek?
Feltehetően a kitüntetési javaslatokat – konkrétabban a Németh Károly „elvtárs” számára javasolt kormánykitüntetést – találta a TB a legmegfelelőbb bizonyítéknak, hiszen a külső borítón is ez szerepel. Csak hát – anélkül, hogy különösebb rokonszenvet táplálnék az akkori Csongrád megyei pártbizottság első titkára iránt – igencsak balszerencsésen választották ki a dokumentumot. „… ahol szükséges volt – olvashatjuk –, határozott utasítást adott tűzparancsok kiadására az ellenforradalmi elemekkel szemben, akik támadólag léptek fel.” Nevezett volt első titkár e „bizonyítékra” azt mondhatja: a tűzparancsok kiadása előtt a felkelők voltak a támadás kezdeményezői, a megtámadottnak pedig joga van védekezni. Hiába értünk egyet a forradalom céljaival, be kell látnunk: ez nem bizonyíték a fegyvertelen tömeggel szembeni erőszak alátámasztására.
Vajon a dokumentumok kiválogatásakor a szerzők törekedtek-e arra, hogy minden általuk bűnösnek vélt személyt szerepeltessenek? Mindenesetre a kötetben szemtanúként többször megszólaltatott Berki Mihály tábornokot megmentették a kellemetlenségektől. Pedig az 1958. II. 28-i keltezésű, aláírásával ellátott kérvénye ékesen bizonyítja az „ellenforradalmárokkal” szembeni „hősiességét”: „…minden éjjel részt vettem a fegyveres ellenforradalmárok felszámolásában. Végig Felsőgallán voltam a 2. sz. rendőrőrsre kikülönített szakasz parancsnoka. Statisztikailag bizonyítható, hogy Komárom megyében ez az őrs fogta el a legtöbb szökött rabot, a legtöbb fegyverest, a legtöbb fegyvert szedte össze…” Mindezt csak azért említem meg, mert Berki úr azóta magának már megbocsátotta karhatalmi múltját, de mások felett készségesen ítélkezik.
A könyvben megállapított halottak száma 244 fő (XI. 4-ig 160 fő, XI. 4-től 84 fő). Egyelőre nem lehet tudni, hogy Balsai igazságügy-miniszter mire alapozta sajtótájékoztatóján elhangzott állítását, miszerint az 1956-os sortüzek kb. 1000 fő halálát okozták. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az áldozatok száma a legdurvább számítások szerint sem éri el a 400 főt. (A veszteség egyébként így is óriási.) A közvélemény a bizonyított tényeket sem fogja komolyan venni, ha eközben az igazságügy-miniszter minden alapot nélkülöző adatokkal teremt feszültséget.
Összegezve: a TB ezzel a kiadvánnyal csupán adatszolgáltatási célkitűzését teljesítette. A történészeknek majd közvetlen politikai céloktól mentesen – az itt hiányzó forrásokkal kiegészítve – kell elvégezniük a tényfeltáró munkát.
- Belföld [8]