A szocialista pénzügypolitika utolsó vonaglása a minősített infláció útjára indította a magyar gazdaságot. Az áfa bevezetésével, a támogatások csökkentésével sikerült 1988-ban két számjegyűre fel: tornászni a fogyasztói árszínvonalat. Akkor még ígérgették, hogy az infláció ütemét a következő évben ismét egy számjegyűre szorítják vissza (ez nem jött össze), hogy év közben nem lesz újabb központi áremelés (lett). A szellemet kiengedték a palackból:
A fogyasztói árszint éves emelkedése Magyarországon
|
1987<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
8,6% |
1990 |
28,9% |
|
1988 |
15,5% |
1991 |
35,0% |
|
1989 |
17,0% |
1992 |
23,0% |
1991 1992 1993 január 7,5 3,2 6,8 február 4,9 2,7 1,7 március 3,7 1,9 0,8 április 2,4 1,3 0,8 május 2,2 1,5 0,4 június 2,1 0,6 0,3 július 0,9 0,3 0,6 augusztus 0,2 0,8 1,8 szeptember 1,5 2,4 2,9 október 1,3 2,5 1,7 november 1,4 1,6 n. a. december 1,6 1,1 n. a. Forrás: KSH havi közlemények
Az infláció nem új keletű találmány. Mikor még arany- és nem papírpénz volt, úgy hívták hogy lucrum camerae, a kamara haszna. Finomabb változata szerint a pénzverési monopóliummal rendelkezők, a király, egyes főurak, szabad városok a nekik leadott nemesfémből pénzérméket vertek, és ezért átalakítási díjat számítottak fel. Ám egy idő múlva ez már nem fedezte a különféle és persze állandóan növekvő állami kiadásokat – a király is építtetett kastélyokat, nemcsak az APEH –, így elkezdték az aranyérméket reszelgetni, körülnyirbálni. Számos inflációs elmélet született Friedmanntól, Keynesen át Hayekig, ám akárhogy is nézzük – mint ahogy ezt Oblath Gábor és Valentinyi Ákos most kiadott tanulmányában világosan bebizonyította –, az infláció nem egyéb, mint az államnak az árak emelkedéséből származó haszna. A pénzkészletet, a megtakarításokat terhelő egyfajta vagyonadó.
Az el nem költött jövedelmek mögött valóságos teljesítmények állnak, így az inflációval elvont rész a pénzt kibocsátó államhoz kerül. Az inflációs adó azzal, hogy a jövedelmek egy részét „visszaszívja”, a jövedelemelosztást változtatja meg. A hatás azonos azzal, mintha az árszínvonal emelkedésével azonos mértékű adót szednének be.
Központi „intézkedések”
És mégsem azonos! Az inflációnak ugyanis költségei vannak. Akik az inflációt elkerülhetetlen rossznak tartják; úgy érvelnek, ha az állam más módon szerezné meg ezt a működéséhez feltétlenül (?) szükséges többletadót, az rosszabbat tenne a gazdaságnak, mint az infláció. Ám ha, például a fogyasztói árakban túl magas és egyre növekszik az állami adó, a fogyasztói árszint emelkedése elszakad az ipari árszinttől. Jelenleg a fogyasztói árak 23-25 százalékos ez évi emelkedése mellett az ipari árak emelkedése csak 10-12 százalékos. Így nagy a kísértés a kereskedelem legális csatornáinak megkerülésére. Becslések szerint az illegális forgalom mintegy évi 450 milliárd forintra tehető, ez pedig mintegy 200 milliárdos adóbevétel-kiesést jelent.
Naivitás azt hinni, hogy ha a borítékban ugyanannyi a forint – megőrizték a látszatot –, a munkavállalók nem veszik észre reálbérük csökkenését. Pontosan tudják, hogy az inflációval manipulálják őket. Ugyanaz történt, mintha a drágulás mértékével növelték volna a személyi jövedelemadót, vagy csökkentették volna a borítékban lévő pénzt. Ha a pénzügyi kormányzat kötelezné magát arra, hogy az adók révén nem növeli az árakat – és ezt el is hinnék neki –, talán inkább vállalnának egy tízszázalékos bércsökkentést, mint egy bizonytalan inflációt.
Igaz, átmenetileg a gazdasági ágak eltérő ütemű növekedése vagy a hiánygazdaság is létrehozhat inflációt. A tartós infláció hátterében azonban szinte minden esetben az inflációs pénzügypolitika áll. Meggyőződhetünk erről, ha a hónapról hónapra bekövetkezett áremelkedéseket nézzük:
Fogyasztói árak havonkénti emelkedése Magyarországon
A kiugró havi áremelkedést mindig valamiféle központi árintézkedés okozta. 1991 januárjában, majd a február-júniusi időszakban a forint 15 százalékos leértékelése, az élelmiszerek, gyógyszerek, vegyi áruk részben még hatósági árának, a tömegközlekedés, a postai díjak havi növelése adott alapos lendületet az inflációnak, így ez évben sikerült elérni a 35 százalékos csúcsot. 1992-ben az árak már „csak” 23 százalékkal emelkedtek, ám a szeptemberi hús-, kenyér-, édesipari áruk áremelése rögtön két százalék fölé vitte a havi árindexet, és persze áthúzódott 1993-ra. Ekkor jött – januárban – a nullakulcsos áfa hat százalékra történő emelése, ami majd hét százalékkal növelte az árszínvonalat. Ezt követően egészen augusztusig az árak alig emelkedtek, amit – úgy látszik – nem tudtak elviselni, ezért augusztusban az addig hatszázalékos áfakulcsokat tíz százalékra emelték. Az év végéig már csak egy jelentősebb forintleértékelés csapolta meg a pénztárcánkat.
Mindenesetre azokban a hónapokban, mikor éppen nem emeltek áfát, fogyasztói adót, benzinárat, vagy nem volt forintleértékelés, a „természetes”, azaz piaci infláció egy százalék alatt maradt. Ez is jelzi, hogy a restrikciós monetáris politika minden infláció nélkül is képes volt kordában tartani a keresletet, miközben minden infláció ellenére is nőtt a munkanélküliség, és visszaesett a termelés.
Erényből ostobaság
Ha állami beavatkozások nélkül érvényesülnének a piaci hatások, az éves infláció jelenleg sem haladná meg a 7-8 százalékot. Ehelyett 1993-ban az infláció minden kormányzati ígéret ellenére várhatóan meghaladja, de legalábbis eléri a múlt évit, és jövőre sem kívánják mérsékelni. Pedig már az is kérdéses, hogy az infláció révén valóban nőnek-e a költségvetés jövedelmei, pontosabban jobban nőnek-e a bevételei, mint a kiadásai. Az infláció miatt ugyanis a költségvetésnek is többet kell költenie. Nemcsak folyó kiadásai nőnek, hanem – eladósodása miatt – a kamatkiadások is. Ha a fogyasztói árak emelkednek, csökken a fogyasztás, de az így „felszabaduló” források csak kis részben használhatók fel külföldi adósságunk és kamatai törlesztésére. Hiszen csökken a termelés, nő a kapacitások kihasználatlansága és a vállalatok vesztesége, emiatt csökken az állam vállalatoktól és forgalmi-fogyasztási adókból származó bevétele is.
Az infláció azonban ennél sokkal nagyobb károkat is okoz. Megváltoztatja az emberek gondolkodását, magatartását, és felborítja az értékrendeket. Egy háztartás másként gazdálkodik inflációban, mint stabil pénz esetén. Többet, pazarlóbban költ, hiszen tudja, a mai munkával megkeresett pénze holnap már kevesebbet ér. A megtakarítás erényből ostobasággá változik. A negatív reálkamatok (az inflációt el nem érő betéti kamatok) miatt egyre kevésbé növelik a forintmegtakarításaikat, helyettük valutát, ingatlant, értékálló tárgyakat vásárolnak.
Az infláció a vállalkozókat is sújtja. Nőnek a kamatszintek, drágábbá válik a hitel. Az infláció miatt egyre nagyobb a forgótőkeigény, amit jórészt hitelekből lehet és lenne célszerű előteremteni. Az infláció a vállalatok forgótőkéjét és fejlesztési célú megtakarításait sarcolja, ráadásul elriasztja a stabilitást kedvelő külföldi befektetőket is. „Az infláció miatti forintleértékelések következtében a forintban nyilvántartott befektetések valutában értéküket vesztik. Így a vegyes cégek tőkeemelésre kényszerülnek, amihez a költségvetésnek is hozzá kell járulnia, mint például legutóbb a Suzuki esetében. A költséginfláció miatt a vállalatok kisebb figyelmet fordítanak a reálköltségek csökkentésére, a pazarlások felszámolására. Az infláció az egész gazdaságot sarcolja, így az inflációs adó nemcsak a költségvetéshez folyik be, hanem azt szétteríti, tág teret engedve a spekulációs jövedelmeknek.
Egy növekedési forrás
A legnagyobb problémát a kiszámíthatatlanság okozza: az infláció bizonytalanságot visz a gazdálkodásba, lehetetlenné teszi racionális megfontolások érvényesíthetőségét, torzítja a gazdálkodók gondolkodásmódját. Az infláció révén a kormány az inflációs adókból származó bevételeket ki tudja vonni a parlament ellenőrzése alól. Az állami pénzteremtésből származó bevételek azon része, mely az árak emelkedéséből adódik, ellenőrzés nélkül felhasználható inflációs adó. Az államháztartás emiatt a valóságosnál nagyobb hiányt mutat ki, hiszen a költségvetés bevételi oldalán nem szerepelnek az inflációs bevételek.
A nyugati piacgazdaságok is próbálkoztak a gazdaság egyensúlyi problémáit infláció gerjesztésével megoldani kívánó pénzügypolitikával. Ám elég hamar felismerték ennek romboló hatásait, és többségükben, ha jelentős áldozatok árán is, de visszafogták az inflációt. Felismerték, hogy az infláció nem eleme a piacgazdálkodás rendszerének. Az infláció megoldásai látszatmegoldások, mert az infláció előbb-utóbb önmagát gerjeszti, visszafogása pedig mindig újabb és újabb áldozatokat követel.
Újabban ismét felvetődik, hogy a gazdaságot dinamizálással kellene kihúzni a kátyúból. Ám ez igencsak kockázatos, mert egy központilag vezérelt dinamizálás hatékonysága megkérdőjelezhető. Ráadásul – éppen emiatt – elszaladó inflációt is gerjeszthet. Ám a kérdés fordítva is felvethető: az infláció visszaszorítása a gazdaság szereplőinek változó magatartása, az elérhető megtakarítások révén is létrehozhatja azokat a forrásokat, amelyek egy piaci indíttatású, a vállalkozásoktól kiinduló dinamizáláshoz szükségesek.