Gyakran elüldögélek öreg barátommal. Hatvanéves, kétszer annyi, mint én, olyan élettapasztalatokkal, amelyek alapjában véve kételkedővé tehetnek egy embert. Túlélte a koncentrációs tábort és néhány rosszabbnál rosszabb politikai rendszert. Hallgatom a történeteit újra meg újra, és közben azon gondolkozom, miért is érzem magam öregebbnek nála.
Öreg barátom élete csalódások sora. Minden csalódás egy elveszített remény, így hát az ő sok csalódása azt is mutatja, mennyi reménnyel élt. Aki reménykedik, az végül is nem csalódhat; mindig új reményre ébred, a reménykedés az életének része lesz. Megpróbálom elképzelni azt a világot, amelybe beleszületett. Vajon milyen reményeket őriztek akkor az elmúlt századokból?
Minden bizonnyal a szociálisan igazságos, racionálisan elrendezhető világba vetett hitet. Ez a szociális utópia utóbb a kommunista rendszer áldozatainak vérébe fúlt. Kínos utórezgéseiről, az emberarcú szocializmus kísérleteiről inkább ne is beszéljünk. Arról a reményről, hogy talán kibomolhat a francia forradalom utolsó zászlaja, hogy ez az ország nem lesz a totalitárius hatalom játékszere, hanem polgárainak emberi jogokat szavatol.
A barátom még mindig reménykedik ebben, bár minden tapasztalata az ellenkezőjét bizonyítja. De ő ezzel a reménnyel született, nem úgy, mint én.
És van még egy reménye, amit – legyen bármilyen tarthatatlan – képtelen föladni: hogy a világ, földünk, planétánk, a természet – örök. Irigylem őt. Amikor én születtem, a szociális utópiát már önnön vérébe fojtották, az egyedüli horizont, fizikai és metafizikai értelemben, az államé (és ez a reménytelenség horizontja volt), a természet és planétánk pedig elvesztette az örökkévalóságért folytatott harcát. Barátom és mindazok, akik korábban születtek, ha akartak, hihettek az egyén szabadságának örök értékében, a történelem és saját tapasztalataik elég példát szolgáltattak nekik.
De a kor, amelybe én beleszülettem, már nem szolgált semmiféle közös reménnyel. Tarsolyában semmi nem maradt az elmúlt századok nagy eszméiből. A legutolsókat épp akkor kótyavetyélték el, amikor megszülettem. Utolsó napja pedig 1989-ben áldozott le. Harminchat éves vagyok, és sohasem tudtam, mi is valójában a történelmi optimizmus. És ma, minden bizonnyal inkább, mint bármikor korábban, érvényes a régi bonmot: a pesszimista csak egy jólértesült optimista.
Nem, nem mondom, hogy ezek a történelem végnapjai. (Bár most megvadított lovakként száguldanak, a vég közeledtét jelezvén.) Keresem a reményt, öreg barátom reményét. Számítok rá, hogy nem találom meg, és nem azért, mert öregebbnek érzem magam nála, hanem mert öregebb is vagyok, valóban! Az elszalasztott lehetőségek szemétdombján kutatok térdre hullva, és nem lep meg semmi. Csak egy: hogy még mindig várok valami meglepetésre.
(Fordította: Gyurovszky S. László)
- Költői kérdés [6]