Nem ismerem a barokk pásztorregények mai értelmezési gyakorlatát, de azért jól el tudom képzelni, hogy lelkes tudósok egymást túlszárnyalva igyekeznek bizonygatni, hogy nem az az udvari-politikai fondorlat ám a fontos, amelyet így bekosztümözve ad tudtunkra a régi szerző, hanem mint irodalom remek a mű. Hogy ne a kulcsot keressük, hanem olvassuk a regényt, igazi ínyencként.
Ezt minden olyan művel el lehet játszani, amelyről tudjuk, hogy a többé-kevésbé beavatottak ráismernek a szereplőkre, helyszínekre, eseményekre. Mert mi van, ha a kulcsregényt nem kulcsregénynek olvassuk? Három eset lehetséges: 1. jobb úgy; 2. rosszabb úgy; 3. mindegy. Tessék végiggondolni Kosztolányi Néróját vagy a Varázshegy ominózus részleteit Naphtáról – mennyit számít az és kinek, hogy „tudjuk” a „megfejtést”? (És tudjuk? a megfejtést?)
De az ember nem tud egyszerre kétféleképpen olvasni. Akármennyire tudható is, hogy a nagyszerű cseh író vaskos könyvének legtöbb szereplője azonosítható valamely valóban létező vagy létezett személlyel, az események jelentős része pedig úgy történt, ahogyan írva vagyon, a csehológiában hozzám hasonlóan járatlan átlagolvasó a Csodát mégsem kulcsregényként forgatja. Sőt. Megérhetjük, ha mi nem, az unokáink bizonyosan, hogy ez a mű is a cseh groteszk nagy hagyományába fog beleilleszkedni, s abszurd víziónak, végletesen eltúlzott fikciónak és játékos írói fogásnak látszik majd mindaz, amiről ma még sokan tudják, hogy maga a vaskos realizmus.
Egy falusi templomban megmozdul Szent József régi szobra. Csoda történt?
Vagy a kommunisták ármányos manővere, hogy megint sózhassanak egyet az egyházra, és megfélemlíthessék a híveket? Kinek higgyen az olvasó? A már-már megszállottan hívő újságírónak, aki 1968-ból mást szinte nem is érzékelt, mert mindvégig a csoda körülményeit nyomozta? Vagy legyünk szkeptikusak, miként a bolsevik hatalom? Vagy várjunk arra, hogy kiderül az igazság? „De mi az igazság?” – idézi többször is a kérdést a könyv valakitől, aki nem volt különösebben elfogult keresztény ügyekben: Poncius Pilátustól. Egyáltalán kideríthető-e? Kétségkívül a csoda története az, amely maga köré szervezi a szereplők és a történetek kavargását. Igaz, az ember már-már gyanakszik, nem a modern amerikai regények szokásos szerkezetével van-e dolga, ahol egy bizonyos ponton, úgy a századik oldal táján, ha a cselekmény lelassul s a regény leül, biztosan ráakadunk a szeretkezési jelenetre. Lehet, hogy Skvorecky innen is tanult: nem vitás, hogy a bűnügyi szál meg az erotikus szál hozzájárul az olvasói érdeklődés fenntartásához – de a regényben benne van az 1945 és 1968 közötti Csehszlovákia, egy-két szereplő sorsán keresztül pedig még a háború és a ’68 utáni emigráció világa is.
Hogy hogyan? A legfeltűnőbben persze az anekdotákban (részint szereplők idézik fel, részint az elbeszélő szájából, főtörténetként halljuk őket) meg a politikai és magánéleti vitákban, a legapróbb és legszemélyesebb cselekedetekbe minduntalan belepofázó hatalom ábrázolása által, a nevetséges hazudozások és a cinikus vagy épp hősi pózok leleplezésében. Nagy, klasszikus (kritikai) realista körkép, ha úgy tetszik: csakhogy rendkívüli humorral és mindent átható szkepszissel. Ahogyan az utószóban írja a parádés fordítói munkát végző V. Detre Zsuzsa (akinek a nevét Hrabal magyar olvasói biztosan megjegyezték már): sokak szemében „cinikus, gonosz politikai pamflet” volt a Csoda. Meglehet, de számunkra épp ezért hiteles: mert híján van a hősöknek, a bátor, gáncstalan ellenállóknak, a beteljesült, boldog szerelmeknek és a megoldott bűnügyi históriának.
Az elbeszélő igyekszik elkerülni a „szimbolikus” mozzanatokat, szeretné fenntartani az elfogulatlan, gunyoros és nem irodalmias történetmondás látszatát, de túl sokszor ütközik szimbolikusnak tekinthető eseményekbe, jelekbe. Mint például amikor a rádió munkatársai meghallgattatnak egy „protest songot” az elbeszélő-főszereplő Dannyval. A dal így hangzik:
Micsurin utca
a kedvesem tanyája
Micsurin utca
Micsurin utcája.
Nagyon tetszik nekem,
mint más egyetlen sem,
Micsurin utca
Micsurin utcája!
Mi ez? Komplett hülyeség, gajdolós dalocska. De ha „két fiatal, csak éppen csúfondáros hang” énekli, akkor egy adott helyen és egy adott időben sokan érezhetik úgy, hogy „valami megfoghatatlant és megcenzúrázhatatlant hajtogatnak”. Épp csak felidézik az élenjáró szovjet tudós nevét, belehelyezik egy semmitmondó rigmusba, amely még slágerszövegnek is primitív – és kész a lazítás.
Ha ez önarckép, akkor túl szigorú: Skvorecky regényének vannak ugyan olyan rétegei, melyek a könnyű, gyors befogadhatóságot biztosítják, az egész azonban igen összetett, gondosan kifundált, részleteiben is átgondolt mű. Több szálon – több időpontban induló cselekményvonalon – kezdődik, ezek egy hosszabb szakaszon (’68 körül) egészen közel kerülnek egymáshoz, csaknem együtt haladnak, majd ismét szétválnak; az olvasó, ha rejtvényfejtő kedve van, szép ábrákat, folyamatgörbéket skiccelhet fel róla. Ha pedig nincsenek ilyen hajlamai, adja át magát az élvezetnek.
Ajánlom ezt a vastag könyvet azoknak, akik nem szeretik a hosszú regényeket. Ajánlom ezt a krimit azoknak, akik utálják a bűnügyi történeteket. Ajánlom ezt a politikai kulcsregényt azoknak, akiknek elegük van a közelmúlt feltárásából. Ajánlom ezt a klasszikus regényt azoknak, akik valami újabbra vágynak. Ajánlom ezt a modern írást a klasszikus elbeszélés híveinek. Ajánlom ezt a nehéz művet a könnyű kikapcsolódást keresőknek. Ajánlom ezt a könnyű kikapcsolódást azoknak, akik nehéz műveket olvasnának.
- Kultúra [6]