Egyházak és a szekták

[Kisbali László] [1]

A „magán” nem fosztóképző

Miközben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusán számos figyelmet érdemlő gondolatot megfogalmaztak, a részt vevő kormányosokban sem csalódtunk: most is főleg azon igyekeztek, hogy rozoga hajójuk vitorláiba fogják be a szentlélek fuvallatát. Balsai úrék, ha jártak is hittanra, betegek lehettek, amikor az alázatosság erényét taglalták. Az a mód ugyanis, ahogy saját machinációikat a keresztény értékrend kizárólagos képviseleteként mutatják be, a hívőkben is ellenérzést ébreszthet. „A földi ügyek rendezését illetően (a keresztények) ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát”, annál is inkább, mert az egyház „nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendhez”. A belügyminiszter pedig, mielőtt a „társadalomrongáló erőket” ócsárolná, megfontolhatná, hogy „a hívőknek nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében: ahelyett, hogy feltárnák Isten és a vallás igazi arcát, inkább eltakarják azt, mert… éppen tulajdon vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos”. Gyorsan közlöm, nehogy bárki vetkezzék egyháza ellen, hogy a Gaudium et spes kezdetű, 1965-ben elfogadott lelkipásztori konstitúciót idézem.

Talán a liberális konferencia ihlette azokat a nyilatkozatokat, amelyek a „vallás magánügy” liberális elvét a mai vallásüldözés jelszavaként interpretálták. E princípium azonban eredendően védekező jellegű: csak annyit mond, hogy senkinek sincs joga nyilvánosan számon kérni vallási meggyőződésemet. Az állampolgár védekezett így bizonyos állami és egyházi kényszerek ellen. A valódi vallásüldözők sosem gondolták, hogy a meggyőződés privát ügy lenne. Ellenkezőleg. A liberálisok szerint viszont éppen azért folytathat politikai tevékenységet a keresztény ember, mert a vallás: magánügy. E hagyomány nyelvén ugyanis a „magán” nem fosztóképző. Nem is lefokozást fejez ki. A magánembernek – minden felhatalmazás és küldetés nélkül is – joga van közügyekben tevékenykedni, akár keresztény, akár nem.

Korlátozást csak az jelent, hogy senkinek sincs joga másokat eltiltani e tevékenységtől. Sőt, a „vallás: magánügy” tétele ma is jó jelszó a vallásüldözés ellen, különösen ha az egyik vallás óhajtja üldözni a másikat. Az államtitkár-presbiter nyilatkozata a Hit Gyülekezetről jó okot teremt e tanulság kimondásához. E heti szövegünk 1770-ben született német szerzője egyház és szekta viszonyáról mond figyelemre méltó dolgokat. Vigyázat, nem liberális gondolkodó, inkább az állam filozófusaként tartják számon. Ugyancsak ő írta: „A vallás egy a szeretettel. Akit szeretünk, nem áll velünk szemben, egy a lényünkkel; csak magunkat látjuk benne, és mégsem mi vagyunk – ez olyan csoda, melyet fel nem foghatunk.” Csodát persze nem várhatunk senkitől, talán még egy valóságos államtitkártól sem.

Egyházak és a szekták


„Az egyház ama törekvéséből, hogy az érzéseknek parancsolni akartak, szükségszerűen következett az öncsalás, hogy az ember érzi, amit éreznie előírtak neki, hogy érzelme megegyezik az írott paranccsal. Pedig az effajta kimódolt érzés sem erő, sem érték tekintetében nem érhetett fel az igazi, természetes érzésekkel; ebből az öncsalásból hamis megnyugvás keletkezett, amely nagy értéket tulajdonít e szellemi melegházban cseperedett érzéseknek…

Miközben a különböző keresztény egyházak azon buzgólkodtak, hogy részint nyilvános előírásokkal és rendeletekkel, részint pedig az ehhez szükséges tényleges hatalommal rögzítsék, megparancsolják és kitermeljék az emberek érzületét, s minthogy lehetetlennek bizonyult ezekkel az eszközökkel kormányozni az emberi szabadságot, ezért időről időre mindig akadtak olyan emberek, akik úgy érezték, hogy képesek a moralitás olyan törvényét szabni maguknak, mely a szabadságból fakad; ha ezek az emberek nem tartották meg a hitüket kizárólag önmaguk számára, akkor valamilyen szektát alapítottak, s ez – feltéve, hogy az egyház nem nyomta el – elterjedt, és minél jobban eltávolodott forrásától, alapítójának megint csak azokat a szabályait és törvényeit őrizte meg, amelyek immár nem a szabadságból vett törvények voltak a hívek számára, hanem újra csak egyházi statútumok; ez pedig új szekták keletkezéséhez vezetett. És ez mindig így volt – a zsidó egyházban először, ebből keletkezett a keresztény szekta, majd egyházzá vált, azután ennek az egyháznak az ölén újabb szekták jöttek létre, amelyek később megint egyházakká terebélyesedtek, és ennek így kell folytatódnia mindaddig, amíg az állam nem ismeri fel jogainak valódi határát, és vagy eltűri, hogy kifejlődjék benne egy uralkodó egyház állama, vagy éppenséggel egybeolvad ezzel az egyházzal, s így megint csak túllépi jogkörét. (…)

A középkor és az újkor folyamán a keresztény egyházban minden szekta azon az alapon jött létre, hogy az egyes ember úgy érezte, jogában áll önmaga számára törvényt hozni, de barbár időkben vagy olyan néposztály fiaiként, amelyet urai durvaságra kárhoztattak, az effajta törvényhozás elve rendszerint a túlhevített, elvadult és zavart képzelőerő volt, melynek torzszüleményei között olykor mégis felvillant az ész egy-egy szép szikrája, és mégiscsak az embernek azt az elidegeníthetetlen jogát mondta ki, hogy önkebeléből szabjon törvényt magának.”

???

• Ki beszél? [6]