Kiss T. Anna külpolitikai és gazdasági újságíróként került a Magyar Rádióhoz, onnan a Magyar Televízióhoz, és onnan a saját televíziójához. Nehéz embernek számított a rádióban is, a tévében is.
– Nem voltam én ellenzéki, csak kíváncsi, és szerettem volna megtudni bizonyos dolgokat. Ha sikerült, akkor jó eséllyel letiltottak, raportra rendeltek, szilenciumra tettek. Így aztán volt egy kis szabadidőm, hogy körülnézzek a nagyvilágban: hogy működnek ott a televíziós vállalkozások. Gondoltam, ha már láttam, csinálhatnám is, és alapítottam egy PR Video Program nevű gmk-t 1985-ben 60 ezer forintos alaptőkével. A Kőhalmi úr akkor még mint minisztériumi elvtárs adta meg az engedélyt sok-sok bonyodalom után azzal, hogy ezt most berámázhatom, mert úgyse megyek vele semmire. Hát Magyarországon tényleg nem tudtam tévéműsorokat eladni, de külföldre igen. Mire megtudtam, hogy nem is lett volna jogom exportálni, már régen exportáltam. Magyar gazdasági, társadalmi témákról készítettünk anyagokat: a 43-as Építőipari Vállalat, a Győri Panelgyár helyzetéről vagy George Hemingwayről, a Bonbon Hemingway tulajdonosáról, aki akkor éppen kiátkozott ember volt nálunk stb. Ezek az anyagok azután megjelentek a holland állami tévétől az angol 4. csatornáig egy sor nyugati televízióban, és eléggé általános következtetéseket lehetett levonni belőlük a magyarországi viszonyokkal kapcsolatban. Volt, ami bejött, volt, ami nem, időközönként akkorát buktam, mint egy ház, de közben a cég természetesen PR-szolgáltatásokat is végzett, elsősorban amerikai cégeknek, és ez akkor még nagyon jó üzlet volt, mert kevesen csinálták. Mindezt mellékállásban csináltam, mert főállásban továbbra is a Magyar Televízióban dolgoztam havi ötezer forintos alapfizetéssel 1991-ig.
És akkor jött a delfin…
– És akkor jött a Hankiss, pályázatokat hirdetett, és én erre benyújtottam a Vállalkozót keresünk című kilencrészes vetélkedő tervezetét. Ez a sorozat a delfines emblémájával együtt hatalmas siker lett, az utcán még gyerekek is utánam kiabáltak, hogy ott a delfines néni. Károly herceg lett a műsor fővédnöke, és 42 millió forinttal szponzorálta négy cég. Ez akkor fantasztikusan nagy összeg volt, és túlságosan nagy vállalkozás ahhoz, hogy én ezt alkalmazottként csináljam. Akkorra már nagyjából tudtam, hogy néz ki a költségérzékeny, szervezett, fegyelmezett műsorkészítés, azt meg különösen tudtam, hogy mennek a dolgok a tévében. A mi pénzünk ne folyjon el úgy, hogy a felvétel két órával tovább tart, mert a technikusok elugranak párizsiért. És különben is, a Hankissék elve az volt, hogy amit lehet, költségérzékeny külső vállalkozókkal csináljanak, hát akkor, gondoltam, kezdjék velem. És én akkor tényleg kimentem a tévéből, mert a nagy ugrás nem ott van, ameddig Hankissék eljuthattak, hogy produceri irodának keresztelik át a főszerkesztőségeket, amelyeket egyszerűen vissza lehet keresztelni, ahogy ez meg is történt; a nagy ugrás ott van, amikor a vállalkozó az állami tévén kívül kerül. Mint ahogy, mondjuk, Londonban csak a Sohóban működik 600 televíziós vállalkozás, és a BBC-nek az előírások szerint a műsorok legalább 40%-át külső, független vállalkozókkal kell készíttetnie. Én voltam tehát az első külsős, aki egy ilyen műsort el tudott fogadtatni, és kötöttünk egy olyan szerződést, mely szerint az MTV-nek az egész műsorsorozat egyetlen fillérjébe sem került, sőt még mi fizettünk tízmilliót. Ezt a vállalkozást már nem lehetett gmk-ban megcsinálni, létrehoztam a PR TV Kft.-t másfél millió forintos alaptőkével. Ennek a cégnek az értéke most negyvenmillió fölött van.
A vetélkedősorozat egészen az utolsó adásig simán lement, akkor tört ki a botrány. Az adás napján értesítettek, hogy az angol nagykövet hozza ebbe a kis magyar adásba az angol kormány különdíját, és akkor én egy gyors faxváltással megbeszéltem a Bányai Gáborral, hogy öt perccel túllépjük a műsoridőt. Az intendáns elrepült Tokióba, egy Román Péter nevű alkalmazott pedig, aki szeretett volna benne lenni a buliban, de én nem vettem be, mert nem kellett, egy mondat közepén lekeverte az élőműsort. Ott volt a nagykövet, a zsűriben – többek között – az IBM, az American Express, a General Motors európai igazgatói, és mi hetekkel később kaptunk három percet, hogy a kedves nézők azért mégis megtudják, ki nyerte a vetélkedőt. Ugyenebben az adásban szerepelt volna a Selmeczi és a Farkasházy a műsor paródiájával, ami egyébként egészen zseniális volt, de az ő számukat a Bányai még előzetesen kihúzta, miután akkoriban valami bajuk volt egymással. A szerződés szerint persze nekem jogom lett volna a paródiát bevinni a műsorba, de akkor a Bányai – ezzel fenyegetett – levetette volna az adást arról a napról, amikorra az egész rangos zsűrit összehoztuk, én pedig esetleg megnyerhettem volna néhány év múlva egy pert az MTV-vel szemben. A szerződés a Farkasházyékon keresztül eljutott a Magyar Hírlaphoz, és úgy nézett ki, mintha én hoztam volna nyilvánosságra. A Bányai még aznap küldött egy faxot, hogy az ő részéről befejeződtek a tárgyalások az 1992-es vetélkedő sorozatról.
Azóta sem szerepelt egyetlen produkciónk sem a Magyar Televízióban, bár egyet még megvettek. 1992 nyarán készítettünk egy 35 perces dokumentumfilmet az angol televíziózásról, aminek igen nagy sikere volt, egy csomó nyugati tévéállomás bemutatta, de mi persze azt szerettük volna leginkább, ha a Magyar Televízió mutatja be, mert a magyar nézők számára lett volna a legtanulságosabb. Hankissnak nagyon tetszett a film, őrizzük az elismerő faxait, de a film bemutatása egyre halasztódott, és azután az év végén történt, ami történt. Jött az új vezetés, a Kocsis L. Mihálynak is tetszett a film, tavaly augusztusban már ki is fizették – jelképes összeget kértünk érte –, de le nem adták. Ezzel a filmmel az lehet a probléma, hogy egyrészt teljes egészében visszaigazolja azt a külső vállalkozókra építő rendszert, a kis létszámú megrendelő televízió rendszerét, amit Hankiss meg akart valósítani, másrészt viszont az is benne van, hogy a BBC igazgatóját még csak nem is a miniszterelnök, hanem az illetékes miniszter nevezi ki, s a királynő aláírása természetesen merő formalitás. A régi vezetésnek nyilván kapóra jött az egyik dolog, és kínos volt a másik, az új vezetésnek pedig fordítva.
Piszkos lappal…
1990 vége felé, amikor még nem létezett – a Tv4 elődje – a TvTv, sem a Szív Tévé, sem a többi kazettán forgalmazott kábeltelevíziós programcsomag, Kiss T. Anna elsőként akart beindítani egy ilyen rendszert.
– Megkerestem a létező kábeltévéket, akkor még nem volt olyan sok, és mindenkinek nagyon tetszett az ötlet. Úgy nézett ki, hogy meg tudunk egyezni, amikor beállított hozzám az egyik vidéki kábeltévé vezetője egy fehér lappal, amire a városi kábeltévék vezetőinek a nevei voltak felírva, és azoknak kellett volna vetésforgóban alkalmanként nagyjából húsz-húszezer forintot fizetni. Azért, hogy beszálljanak az üzletbe. Na most, én nem vagyok egy naiv kislány, velünk is előfordult, hogy olyanoknak utaltunk pénzt, akik valóságos munkát nem végeztek, viszont nem lehetett volna nélkülük hozzájutni különböző dolgokhoz. A televíziós üzletágban ez nem egy ritka eset, na de ilyen nyíltan és ilyen méretekben… és hogy még le is írják egy papírlapra, akkor, amikor sejthető, hogy az első ilyen vállalkozásnál, amely valamiféle alternatívát állíthat az állami televízió mellé, nagyítóval keresik majd, amibe bele lehet kötni, és esetleg provokálják is az embert… Föltettem a kezem: ebbe nem megyünk bele.
Ezzel szemben ingyen látta el a PR TV parlamenti tudósításokkal azokat a kábeltévéket, amelyek erre igényt tartottak.
– 1992 tavaszán elhatároztuk, hogy parlamenti tudósításokat fogunk készíteni. Akkor akartunk indulni, amikor a médiatörvény a Ház elé kerül, június közepén. Szépen, szabályosan, minden időpontot és formaságot betartva kértem a forgatócsoport akkreditálását, igazoltuk, hogy nekünk megrendelésekkel – például a Sky News megrendelését – kell teljesítenünk a Parlamentben. Hülyének néztek minket. Egy magas rangú országgyűlési tisztségviselő kereken meg is mondta, nem lehetek olyan hülye, hogy azt képzeljem, hogy a Magyar Televízión kívül más is forgathat a Házban. Én meg ilyen hülye voltam, merthogy ennek a monopóliumnak semmilyen törvényes alapja nincs. Odavonultunk látványosan a Parlament elé, és szóltunk a Bayer Zsoltnak, hogy arra kell kérnünk a Molnár Pétert, akivel már megbeszéltünk egy interjút, hogy jöjjön ki a szünetben, mert mi nem mehetünk be. A fideszesek némi közelharc árán bevittek minket, mondván, hogy a Fidesz-frakciónak a Parlamentben van az irodája, és oda azt visz be, akit akar. A szünetben megcsináltuk az interjút Molnár Péterrel is és Kulin Ferenccel is. A végén mondtam a Kulinnak, hogy milyen frappáns zárómondata lehetne, hogy miközben némelyeknek problémáik vannak a sajtószabadság érvényesülésével, egy független tévétársaság szabadon dolgozhat az Országgyűlésben, Tényleg – mondta ő –, induljunk újra. Erre elmeséltem neki az egész történetet, ő pedig elképedt. Hónapokig naponta kellett engedélyt kérnünk, mire végre akkreditáltak minket. Hónapokig nem engedtek be az ülésterembe, és újabb hónapokig tartott, amíg rákapcsolódhattunk a Ház hangrendszerére. Addig csak képben mutathattuk a felszólalókat, és a saját bemondónk mondta alá a szöveget.
Hetente tíz-húsz perces összefoglalókat készítettünk, és ezt ingyen átadtuk a pártoknak és azoknak a kábeltelevízióknak, amelyek ezt igényelték, és vállalták, hogy hétfőnként le is adják. Azért ingyen, mert a kábeltelevíziók anyagi helyzete eléggé leromlott, de most már szeretnénk valami pénzt látni, mert a mi anyagi helyzetünk sem olyan, mint amikor ezt elkezdtük, és végül is ez már eddig is belekerült nekünk vagy tízmillió forintba. 1993 elejétől a Ház sajtóirodája is szépen kiszolgál minket, és a pártok is békén hagynak, de az első időszakban még voltak olyanok, akiknek ha nem tetszett valami a tudósításunkban, azzal fenyegetőztek, hogy kirúgatják a főszerkesztőt. Egy ilyen alkalommal én azt válaszoltam, hogy ha engem, mint főszerkesztőt ki akarnak rúgatni, akkor azt a tulajdonossal kell megbeszélniük, és megadtam nekik a saját telefonszámomat.
A praktikus kisugárzás
Kiss T. Anna 1992 őszén Londonban is alapított egy céget.
– Odakinn elég jól berendezkedtünk, van irodánk, és a cég önálló életet él, de elsősorban az a dolga, hogy a PR TV produkcóit forgalmazza Nyugat-Európában, ugyanis gyakran megesik, hogy az üzletkötőimmel szóba sem állnak, ha egy magyar cég nevében jelentkeznek be. Ha öt perc múlva telefonálnak egy Londonban bejegyzett cég képviselőiként, akkor komolyan tárgyalnak velük. Most szeretnék az Egyesült Államokban is létrehozni egy céget ugyanilyen okokból.
1992 decemberében jegyezték be 25 millió forintos alaptőkével a „Three E-t”, Kiss T. Anna kelet-európai gazdasági hírügynökségét, az East European Economic News Agencyt.
– Ez a hírügynökség most már egy profi tudósítóhálózattal dolgozik minden kelet-európai országban, elsősorban a napi gazdasági híreket gyűjti, televíziós beszámolókat, információkat szolgáltat ezeknek az országoknak a gazdasági életéről, de például a törvényhozás munkájáról is. A Duna Tv például a mi tudósításunkat adta a moszkvai nemzetgyűlésről. 1994-ben szeretnénk eljutni odáig, hogy kelet-európai parlamenti tudósításokat tudjunk csinálni a régió valamennyi törvényhozásának munkájáról. A Bimbó utcában van a news room, ahol a hírek összefutnak, és innen továbbítjuk őket a nyugati tévéállomásokhoz. Ez egy nagyon jó üzlet. Ilyesfajta gazdasági hírügynökség még nemigen van másutt. Van egy Londonban, és van egy itt, a Bimbó utcában. Most szereztünk hitelt arra, hogy korszerű digitális stúdióberendezéssel lássuk el a news roomot.
A bizalmi dominó
Régóta készen áll a PR Rádió és Televízió terve. Arra várt, hogy lehessen hozzá frekvenciát igényelni. Most, amikor lehetett, T. Kis Anna nem igényelt semmit.
– A pályázati kiírás oly mértékben sérti egy vállalkozás autonómiáját, hogy ebbe nem szabad belemenni. Semmilyen intézményes garancia nincs arra, hogy azok a kőkemény üzleti titkot képező információk, amelyeket a minisztérium a pályázóktól begyűjt, nem válnak hozzáférhetővé mások számára, hogy abból mások nem profitálhatnak. Ez bizalmi kérdés, az eddigiek alapján mindenki eldöntheti, hogy elhiszi-e Fekete Györgynek, hogy úgy kezeli a pályázatok tartalmát, mint a banktitkot. Pályázzon az, aki elhiszi. Pedig azért költöttem a parlamenti tudósításokra is annyit, hogy a PR TV mint független média bekerüljön a köztudatba, és ez kamatozzon akkor, amikor frekvenciához lehet jutni. De hát ebbe az adott feltételek között csak belebukni lehet. Nekem meggyőződésem, hogy két éven belül, mint a dominók, úgy dőlnek el azok a vállalkozások, amelyek most frekvenciát kapnak.
Csakhogy a dolgok jelenlegi állása szerint akiknek nem lesz frekvenciaengedélyük, azoknak stúdióengedélyük sem lesz, akiknek pedig nincs stúdióengedélyük, azoktól a frekvenciengedéllyel rendelkezők sem vehetnek át semmilyen műsort.
– Akkor bajba kerül a Tv4, a Szív Tévé és sok mindenki. Mi nem, mert engem a tapasztalataim már rég ráneveltek arra, hogy ne Magyarországra építsek. Legfeljebb a PR TV nem foglalkozik a magyar piaccal. Majd foglalkozik vele a londoni cégünk. Londonból bármilyen magyar anyagot eladhatunk a magyar televízióknak. Nagyon érdekes lesz.
- Belföld [6]