A Varsói Egyetem tanszékvezetője volt már Leszek Kolakowski, amikor egyik külföldi tanítványa – egyben szorgos fordítója – négyszemközt megkérdezte tőle, marxistának vallja-e magát. Kolakowski nem volt hajlandó se határozott igennel, se határozott nemmel válaszolni. Arra hivatkozott, hogy nem kedveli az „-ista” végződésű szavakat. Több mint negyed évszázaddal később, 1988-ban egy újságíró óvatosan a hitéről kezdett érdeklődni, s Kolakowski megint csak különös feleletet adott: „Nem fogok válaszolni a kérdésére, hogy hiszek-e Istenben – mondta –, mert azt az Úristen úgyis tudja.”
A két megnyilatkozás között van egy rögtön szembeötlő hasonlóság, ami Kolakowski gondolkodási stílusát kezdettől fogva jellemzi: tudálékos elmék társaságában célravezető lenne a Lucretius-féle clinamen (kitérés) fogalmára utalni, kocsmaasztalnál viszont bölcsebb megoldás az ökölvívásból ismert ügyes elhajló mozdulattal példálózni. Ráadásul az utóbbi mellett szól a körülmény, hogy amikor Kolakowski az első válaszát megfogalmazta, tényleg ringben érezhette magát: miközben filozófiai esszéi a marxizmus nyugati antológiáiban Lenin, Sztálin, Mao és Lukács György írásműveinek társaságában jelentek meg, hazájában sorozatosan érték övön aluli ütések. A sajtó váltakozva bélyegezte őt antimarxistának, antikommunistának, totális revizionistának, idealistának, agnosztikusnak és misztikusnak. Az egyik fő ok az volt, hogy lényegi hasonlóságot merészelt találni a keresztény teológia és a marxista dogmatika között. Újabb félrelépésnek számított, hogy döntő különbséget látott egyrészről a korai Marx, másrészről Engels és Lenin szcientista irányultságú gondolkodásmódja között. Mi több, a sztálinista típusú államot egyik betiltott esszéjében olyan helyként jellemezte, ahol több a besúgó, mint az ápolónő, ahol több ember található a börtönökben, mint a kórházakban, s ahol a filozófusok ugyanazt mondják, amit a tábornokok és a miniszterek, de mindig csak később.
Ilyen gondolatokkal az akkori Lengyelországban nem lehetett sokáig ringben maradni: Kolakowskit előbb a pártból zárták ki, utána elveszítette a munkahelyét, majd 1968-ban egy antiszemitizmussal fűszerezett értelmiségellenes kampány emigrációba kényszerítette. Először Montrealban tanított, utána egy kaliforniai egyetemre került, végül pedig 1970-ben Oxfordban telepedett le, ahol jelenleg is él és dolgozik. A sors iróniája, hogy emigrációjának első állomásait nem véletlenül és nem is önszántából váltogatta ilyen sebesen. Az történt, hogy a legendás hírű lengyel ellenzékit, akinek a szocialista rezsim a puszta fizikai jelenlétét sem tudta elviselni, a tengerentúlon sem fogadták kitörő lelkesedéssel. Első előadásain nemegyszer előfordult, hogy tanítványai kifütyülték, ám ezúttal természetesen nem „szélsőséges radikalizmusa” miatt: a forrófejű ’68-as diákok azt kifogásolták, hogy Kolakowski öreguras, langyos mondókájában nincs semmi forradalmi…
Ekkor már javában dolgozott A marxizmus főirányai című művén, amit még lengyelországi munkanélküliként kezdett el írni, s Oxfordban fejezett be a hetvenes évek közepén. A marxista tanok és irányzatok enciklopédikus összefoglalásának szánta, ám végül a marxizmus egyik legalaposabb bírálata lett belőle. Amikor elkezdte írni, még bízott az úgynevezett „emberarcú szocializmus” megvalósításának lehetőségében, ám amikor befejezte, az egész abszurdumnak bizonyult számára. Figyelme ettől kezdve mindenekelőtt vallási és mitológiai kérdések felé fordult. Ilyen irányú vizsgálódásainak mintegy tömör összegezése vallásfilozófiai alapműve, amit immár magyar nyelven is alkalmunk van tanulmányozni.
Amióta Kolakowski végképp leszámolt a marxizmussal, kritikusai fáradhatatlanul találgatják, hogy milyen is jelenlegi filozófiai álláspontja. Noha ő maga továbbra is tiltakozik minden besorolási kísérlet ellen, értelmezői általában „vallásos humanistának” tartják. Az elnevezés hátránya, hogy ez már megint „-ista” végződésű, de van előnye is: rokonságba hozza őt Rotterdami Erazmusszal, aki iránt kezdettől fogva feltűnő rokonszenvet érez, s akinek a magatartását sok tekintetben követendő példának tekinti. Benne látja Kolakowski a vallási élet legnagyobb reformátorát annak ellenére, hogy a reformációhoz soha nem tartozott. Osztja Erazmus meggyőződését, hogy az Istennel való kapcsolathoz semmi szükség se szertartásokra, se dogmákra, se papokra, se szólamokra, ugyanakkor maga is szívesen él azokkal az eszközökkel, melyekkel Erazmus az ostoba külsőségek ellen fellépett: a humor, a gúny és a szatíra fegyverével.
Jellegzetes példa ez utóbbira A kert meg nem művelésének általános elmélete című Kolakowski-esszé, mely arról szól, hogy századunk öt legbefolyásosabb elmélete – a marxizmus, a freudizmus, az egzisztencializmus, a strukturalizmus és az analitikus filozófia – miként indokolja kertjeink megművelésének elmulasztását. E rövid, mindössze háromoldalas írás tipikus erazmusi paródiája úgyszólván mindannak, amit a modernizmus teóriának nevez. Idézzük fel az indoklás marxista szellemű változatát: „A kapitalisták arra törekednek, hogy a maguk reakciós értékrendjével megrontsák és megmérgezzék a dolgozó tömegek tudatát. Arról győzködik a munkásokat, hogy a kertészkedés hatalmas élvezetet jelent, s ezzel azt kívánják elérni, hogy lekössék a dolgozók szabadidejét, és meggátolják őket a proletárforradalom véghezvitelében. Emellett még azt is megpróbálják nekik bemagyarázni, hogy picinyke földjükkel ők is a tulajdonosok rangjára emelkedtek, tehát nem bérmunkások – így aztán az osztályharcban a tőkések oldalára fognak állni. Ebből következően a kertet megművelni annyit jelent, mint részt venni abban a hatalmas összeesküvésben, amelynek célja a tömegek ideológiai félrevezetése. Ne műveld meg a kerted!”
Akárcsak Erazmus, Kolakowski sem hagyta magát az árral – kora divatos ideológiáival – sodortatni, ugyanakkor a kritizőri teljes kívülállást is olcsó megoldásnak érezte. Saját gondolkodási stílusát a prédikátoréval szemben már huszonévesen az udvari bolondéval azonosította, a balgaság erazmusi dicséretére válaszolva pedig megírta a következetlenség dicséretét. S mindezzel kiérdemelte, hogy egyik értelmezője – tegyük hozzá, nagyon találóan – „a marxista egyház Erazmusának” nevezze őt.
Ráadásul az erazmusi szellemiség vallásfilozófiai főművéből sem hiányzik. Igazolásképpen elég, ha a Bevezetőbe kukkantunk, amely a következő, filozófusoktól igazán szokatlan beismeréssel kezdődik: „Könyvem tárgyát vallásfilozófiának szokás nevezni. Abban, hogy a vallás micsoda, sohasem voltam egészen biztos, de hogy a filozófia mi, arról már végképp nem vagyok meggyőződve.” Természetesen nem kell megijedni: Kolakowski azért végül csak kitornázza magát ebből a látszólag totális tudatlanságból, s szép lassan bebizonyítja, hogy a vallástörténeti problematika egyik legalaposabb ma élő ismerője.
A funkcionális megközelítés jellegzetes példáival vitatkozva a szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a vallás nem más, mint az örök valóság társadalmilag meghatározott tisztelete, miközben örök valóság alatt a személyes Istent érti, de nem föltétlenül, hiszen máskülönben kizárna vizsgálódásaiból egy olyan rendkívül fontos jelenséget, mint a buddhizmus. A funkcionális megközelítés – irányuljon akár társadalmi, akár megismerő vagy érzelmi szerepekre – Kolakowski szerint egyazon vitatható ismeretelméleti alapvetésből indul ki. Kimondva vagy kimondatlanul azt feltételezi, hogy a mítosz nyelvét is le lehet fordítani valamiféle rendes, azaz olyan nyelvre, mely érthető a kutató által használt szemantikai szabályok keretei között.
A szerző külön fejezetet szentel a nyelv és a szent viszonyának, melyben mindenekelőtt Mircea Eliadéra hivatkozva érvel a szakrális nyelv autonómiája mellett. Eliade számtalanszor hangsúlyozta, hogy a rítusokat, ha komolyan veszik őket a hívők, mindig az eredeti esemény valóságos újrateremtésének tekintik, nem pedig csupán az arra való emlékezésnek. Mivel a szakrális nyelv az istentisztelet nyelve, elemei Kolakowski szerint csak olyan cselekmények során válnak értelmessé, mint a rítus, az imádság és a misztikus találkozás. Míg tehát a mindennapi és a tudományos nyelv egyértelműen megkülönbözteti egymástól a megértést és a hitet, a szent birodalmában ez értelmetlen: ott összeolvad a szavak értése és az az érzés, hogy részt veszünk az általuk leírt valóságban.
Kolakowski az eucharisztiát hozza fel példának, amit nem lehet semmiféle nyelvi leleménnyel úgy megfogalmazni, hogy a profán értelem a legcsekélyebb mértékben is befogadja. Ám ez távolról sem jelenti azt, hogy ami a szertartásban történik, az értelmetlen vagy irracionális. A racionális és irracionális szó jelentése ugyanis Kolakowski szerint attól és csak attól függ, hogy milyen tartalommal ruházzuk fel a ráció eszméjét – ez azonban filozófiai választás dolga.
Jellemző módon Kolakowski ugyanazt a kérdést teszi fel, amit Erazmus és követői minduntalan feltettek: miért van az, hogy az evangélium olyan világos mindazok előtt, akiket nem rontott meg a teológiai spekuláció? A kérdést a szerző minden írott vagy íratlan szent szövegre vonatkozóan érvényesnek találja, s a belőle adódó következtetést így fogalmazza meg: „A vallás nem feltételezések sora, hanem az istenség tiszteletének birodalma, ahol a végső valóságban való részvétel megértése, tudása és érzése, illetve az erkölcsi kötelezettség egyetlen cselekményben együtt válik valóra, és ennek utólagos szétdarabolása metafizikai, erkölcsi és egyéb állítások csoportjaira lehet hasznos, de biztosan eltorzítja az istenség tiszteletének eredeti értelmét.”
A nyelv vallásos megközelítésében Kolakowski ugyanazt az ihletést találja, mint minden istentiszteleti formában: a vágyat, hogy megszabaduljunk az esetlegesség nyomorúságától, és befogadást nyerjünk egy olyan országba, mely ellenáll a rontó időnek. Erre a következtetésre jut akkor is, amikor a teodíceát vizsgálja, akkor is, amikor a racionális istenbizonyítékokat veszi sorra, és akkor is, amikor a misztikus élmény és a filozófiai szkepticizmus összefüggéseit kutatja. De bárhonnan közelítse is meg a vallás jelenségét, ifjúkori filozófiai programját sohasem adja fel: még alapvető vallási és metafizikai kérdésekben sem hajlandó felvenni a prédikátor szerepét. Nem próbálja meg ránk erőltetni sem a szent, sem a profán gondolkodásmódot. Csak annyit mond, hogy választanunk kell a kettő, a prométheuszi ateizmus és az istenség tisztelete között, ám jó ha tudjuk: ebben nem észérvek döntenek. Legalábbis Kolakowski vizsgálódásainak végkicsengése szerint egyik felfogás sem dicsekedhet azzal, hogy racionálisabb, mint a másik. Éppen ezért a választást nem a filozófusokra, nem is a teológusokra vagy a papokra bízza, hanem – akárcsak Erazmus – mindannyiunkra külön-külön.
- Szemle [6]