A lexikonban az áll, hogy Budapesten születtél 1926-ban, a következő mondat viszont az, hogy iskoláidat Egerben végezted.
A magyarázat egyszerű, mi Egerben laktunk, a nagyapámnak, majd a szüleimnek ott volt könyvkereskedése, az édesanyám csak szülni jött fel Budapestre egy klinikára, azután én egészen 1944-ig, az érettségiig Egerben éltem, és a zenei iskoláimat is ott kezdtem el.
Ha valaki zenei pályára kerül, annak többnyire családi indíttatása van; muzsikusok közt nő fel, ezért kezd zenét tanulni.
Az én szüleim nem voltak muzsikusok, bár az édesanyám nagyon muzikális volt. A távoli rokonságunkban volt egy Kroó Margit nevű énekesnő, aki a Berlini Operaház tagja volt, azt hiszem, és egy zongoraművésznő, aki Kanadában élt. Nekem kisgyerekkoromban egyszerűen egy hegedűt adtak a kezembe, valószínűleg azért éppen azt, mert az édesanyám és az egri hegedűtanárnő jó barátnők voltak, és hamar kiderült, hogy nem irtózom sem a hangszertől, sem a zenétől. Abban az időben nem mindenkinek volt rádiója, nekünk lett egy világvevőnk úgy nyolcéves korom táján, és én nagyon szerettem a rádión zenét hallgatni. Máig világosan hallok részleteket Beethoven Esz-dúr zongoraversenyéből Gieseking előadásában, és vannak ugyanilyen tiszta hangversenyemlékeim is abból az időből például, amikor a későbbi zongoratanárnőm, egy nagyon kedves és művelt nő, Gyárfásné Huber Jolán játszotta Mozart d-moll zongoraversenyét, annak a második románctételére máig emlékszem. A nagyapám könyvkereskedésében rengeteg kotta volt, tíz-tizenkét éves koromban én mindenféle átiratot játszottam hegedűn, Verdit, Wagnert, Bizet-t, úgyhogy eléggé tág körben értek zenei impulzusok. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy a pályaválasztásomnak valamilyen köze lesz a zenéhez, összhangzattant is tanulni kezdtem egy orgonistától, aki bejáratos volt nagyapám üzletébe.
Ez a könyvkereskedés a városi intelligenciának valamiféle találkozóhelye volt?
Igen, így emlékezett rá Rajeczky Béni bácsi is, a nagy zenetudós, ő bejáratos volt ebbe a könyvüzletbe, akárcsak Remenyik Zsigmond, sok orvos is, a városi intelligencia valóban. Az üzlet szemben volt a ciszterciták templomával és gimnáziumával, hosszú, keskeny helyiség, rettentő sötét, hátul kölcsönkönyvtárral. És az üzlet szelleme, ha szabad így mondani, az én édesanyám volt – ő minden könyvet elolvasott, mindenről volt véleménye. Úgyhogy ez nagyon jó szellemi környezet volt nekem. Minden könyv, ami a könyvkereskedésbe érkezett, hazakerült, megtanultam úgy olvasni, hogy nem látszott a könyvön, bárki kinyitotta volna. Az édesapám egyébként gyakran engem bízott meg azzal, hogy menjek el a postára, és vigyem el a rendelést, ami akkoriban úgy ment, hogy ha este hat órakor egy levelezőlapot írt az ember a Révai Kiadónak vagy az Athenaeumnak, hogy ezt és ezt a könyvet kéri postafordultával, akkor két nap múlva reggel tíz órakor a könyvet át lehetett adni a vevőnek.
Régóta ismerlek, és tudom, hogy a család nagyon fontos neked. És hogy a szüleidet fiatalon elvesztetted.
’44-ben, már a megszállás után, előrehozták az érettségit. Emlékszem egy német tisztre, aki kezében egy rekviráló cédulával jött hozzánk, azzal, hogy beköltöznek a lakásunkba; aztán be kellett mennünk az egri gettóba. Itt láttam utoljára a szüleimet. Ezt ők is tudták, és én is. Rettenetes volt annak az érzése, hogy ez egy utolsó együttlét. De a fiatalság az embert sok mindenen átsegíti, és én, valamiféle illúzió rabjaként, sokáig reménykedtem, hogy talán mégis vissza fognak jönni Auschwitzból, ahová deportálták őket. Csak ’45 januárjában döbbentem rá, amikor a munkaszolgálatból visszajöttem Egerbe, hogy nincs senkim, hogy nincs hová mennem. Leültem egy padra, nem sokat sírtam azóta, de akkor igen, azzal ért véget az életem első periódusa.
Hogyhogy téged munkaszolgálatra vittek, és nem deportáltak?
Volt egy barátom, az ő házukban lakott egy százados, a katonai kiegészítő parancsnoka vagy valami tótumfaktum volt, aki azért, hogy ezt a fiút megmentse, behívott munkaszolgálatra egy egész korosztályt. Legalábbis én egész életemben ebben a tudatban élek, hogy a mi ’26-os évjáratunk – még tizennyolc évesek se voltunk – ezért került munkatáborba, ami akkor félig-meddig a megmenekülést jelentette, legalábbis a nyilas hatalomátvételig. Akkor, októberben azt hittük, hogy vége a háborúnak, és haza akartunk menni Kiskunlacházáról, ahol repülőteret építettünk addig. Az állomáson elfogtak bennünket a németek, valami SS- vagy SA-alakulat, éjszaka volt, teljesen levetkőztettek bennünket, mezítláb, alsónadrágban föl kellett ülni egy ponyvás teherautóra, és vittek. Ilyenkor az ember azt gondolja, hogy kivégezni viszik, és akkor váratlanul kiabálás, zseblámpafények az éjszakában, és ott állt a mi századparancsnokunk, egy vitéz Lisznyay Béla nevű hadnagy, és követelte a németektől, hogy adják vissza a csapatát, mert azért ő a felelős. Rendkívül derék ember volt. Miután így kiszabadított bennünket, később azt is lehetővé tette, hogy az egész alakulat Pestre kerüljön. Előbb az Albrecht laktanyában, utána az Aréna úti templomban fagyoskodtunk, ahonnan karácsonykor deportálni akartak minket, de akkorra már körülzárták Budapestet, és így jött el számomra január 18-án, a pesti gettóban a felszabadulás. Rögtön mentem Egerbe, ott ültem az Érsekkertben azon a szörnyű délutánon, amit elmeséltem, s utána kinyitottam a szüleim könyvkereskedését. Az emberek akkor nem vettek regényeket meg tudományos könyveket, de voltak írószerek is a boltban, azokból próbáltam annyit árulni, míg egy ebédre vagy vacsorára elegendő pénz össze nem jött. Közben pedig gyakoroltam, hogy fel tudjak jönni Pestre, a Zeneakadémiára tanulni. De nem ment könnyen a gyakorlás, és meg is betegedtem, egy nyitott autón jöttem fel Pestre, ráfáztam a háborús megfázásaimra, és vagy másfél évig különböző kórházakban meg szanatóriumokban gyógyítottak.
Ha egy durva fejszámolást végzek, majd’ három év maradt ki az életedből, amikor muzsikálásra egyáltalán nem volt lehetőséged. Ezért nem lett hegedűs belőled, vagy eleve kevesebb érzéked volt a hangszeres pálya iránt?
Nem volt az előadó-művészethez elég talentumom, ez már korábban is sejthető volt, és végérvényesen eldőlt, amikor a Zeneakadémián Rados Dezsőhöz kerültem. Ő egy világra szóló, igazán nagy hegedűpedagógus volt, aki nem a képességeim elégtelenségét tudatosította bennem, mert nemcsak előadóművészeket, hanem zenekari muzsikusokat is nevelt; számára az volt a fontos, hogy a hangszert tudja valaki, és nem az, hogy milyen céllal. De azért, amikor a Zeneakadémián egy olyan bizottság előtt kellett vizsgáznom, aminek Zathureczky Ede volt az elnöke, az mindig rettenetes megpróbáltatást jelentett nekem; mert hallottam, hogy mit csinálok, de mégis csinálnom kellett, hogy bent maradhassak a Zeneakadémián. Zathureczky ugyan mindig hallatlanul kegyes volt hozzám, tudta, hogy a nehéz etűdöket meddig tanácsos kérdezni, akkor kopogott, és azt mondta, elég, köszönjük szépen, vagyis tudomásul vették, hogy én a Zeneakadémia falai között arra várok, hogy egy másféle zenei pályán induljak el. Eközben a hegedülés jelentette számomra a megélhetést, nem is tudom, mit csináltam volna nélküle. Játszottam a Vegyész Zenekarban, a Munkaerő-tartalékok Zenekarában, és kontráztam valami ál-cigányzenekarban is mint tánckísérő, ebből éltem. Még korábban, talán sejtve, hogy nem leszek hangszeres, beiratkoztam a bölcsészkarra is, ahol egy rövid ideig művészettörténetet hallgattam Gerevichnél, és filozófiát Lukács Györgynél. Csodálatos élmény volt, egy kis ember, aki csupa olyan dologról beszélt rengeteg idegen nyelvű idézettel, amiből egy szót nem értettem, de lenyűgözött. Hogy mit is akarok a zenével, az eközben kialakult lassan bennem. A Zeneakadémián kötelező tárgy volt a zenetörténet, és ezt Szabolcsi Bence tanította nekünk. Bejött egy ember, és úgy kezdett el zenéről beszélni, ahogy senki más. Odament a zongorához, leült, és játszott. Valami egészen különleges módon tudott zongorázni: a mű nem a szöveghűségében nyilatkozott meg, úgy is; hanem a hangja szólalt meg – egy egész kor hangulata kinyílt az ember számára. És akkor rájöttem, hogy énnekem valami ilyesmit kéne csinálnom. Persze a zsenialitást nem lehet megtanulni, de azt hiszem, hogy megértettem és követni tudtam őt. Megértettem a módszerét, azt, hogy a zenetörténet mindig egy darab élettörténet is legyen. Ő nemcsak nagy, inspiráló szellem volt, hanem nyílt és jóságos ember is, aki anélkül, hogy ezt bármikor kimondta volna, egy kicsit a fiává fogadott az évek során. Volt egy Gábor nevű fia, aki ’44-ben, a háborúban elpusztult, és ez a sors is valahogy összekötött bennünket.
Könyvet írtál róla.
Igen, az utóbbi tíz-tizenöt évben tulajdonképpen együtt éltem ezzel a könyvvel, amiben emléket akartam neki állítani, legalább megsejtetni, hogy ki volt ő. Ez volt az egyik célom. A másik, hogy ebben a monográfiában, a családja történetében megrajzoljam egy kicsit a magyar zsidóság történetét is, az emancipációtól a bevett vallásért folytatott harcon át egészen a numerus claususig és tovább. 1923 elején Szabolcsi küldött Kodálynak egy levelet Lipcséből, amiben arról ír, hogy „otthon mindenkinek mindenre joga van; aki tudja, hogy otthon van, az vissza fog ütni, mert otthon van”. Ez azt is jelentette, hogy ha alkalmas és hivatott arra, hogy megírja a magyar zene történetét, megteheti azt. A harmadik célom ezzel a könyvvel – túl azon, hogy szerettem volna olyan művet írni, amelynek a hőse nem komponista, nem előadóművész, hanem muzikológus – az volt, hogy bemutassam: ő, aki nem volt reprezentatív ellenálló, hogyan állt ki azokért az értékekért gondolkodás nélkül, amelyek számára az élet értelmét jelentették. Az ötvenes évek Zeneakadémiájának szellemiségét nagyon erősen meghatározta Szabolcsi Bence személyisége. Emlékszem például egy esetre, amikor, talán a Szabad Népben, megjelent egy Bartókot, mint többek között a Csodálatos mandarin szerzőjét támadó cikk. Szombati nap volt, Szabolcsi bejött, leült a zongora mellé, felénk fordult, és azt mondta: kedves kollégák, ma a Csodálatos mandarinról, Bartók Béla pantomimjáról, a XX. század egyik legjelentősebb művéről fogunk beszélni. Ez volt az ő válasza, és akkor csillogott a szeme, és ahogy egymás közt mondtuk, villogott a bajusza. És mi tudtuk, hogy ő mondja az igazat, és mindaz, ami Bartók formalizmusáról másutt elhangzik, csak porhintés. ’61-ben megírta a Három arckép című tanulmányát, amiből később a Válaszút című kötete lett, ebben a magyar kortárs zeneszerzőkhöz fordult, és történelmi példákon keresztül érzékeltette a magatartásformákat, a lehetőségeket. Gesualdo példájával a bűnös kort és a rettegést, Gagliano példájával az udvaronctípust, de az alkalmazkodást is, a megalkuvást, mert életben kell maradni, és rámutatott a harmadik magatartásra, amely a felülemelkedés, a művészi válaszadás lehetőségét mutatja magában a műben, és ez volt Monteverdi: Monteverdi, avagy a válasz. Ezt leírni példátlan emberi bátorságra volt szükség abban az időben. A Liszt Ferenc estéje című könyve is a belső hangra hallgató alkotó és a kor elvárása közti ellentétről szól. De ez, már 1955-ben, másról is. Írásakor Szabolcsi egyre inkább érezte azt, hogy az általa képviselt zenetörténeti irányzat, amely érzelmi és intellektuális hullámhosszokon is közelít, már nem kell. Hogy elavul, nemcsak abban az értelemben, hogy újabb irányzatok jönnek, ami természetes, hanem hogy a zenének ez a nem csupán szakmai megközelítése, annak az anyagban talán nem mindig konkrétan kimutatható esztétikai minőségnek a keresése, ami a zenét a hallgatósággal összeköti, hogy ez a fajta megközelítés – átmenetileg? – hitelét vesztette a tudományban, és ilyen értelemben ez a könyv az ő elmagányosodásáról, az ő estéjéről is szól.
Nagy tehetségű, kiválóan képzett, jelentős zenetörténészek sora került ki a te generációdból ezekben az években. S bár ebben meghatározó szerepe volt Szabolcsi Bencének, mindattól, ami az ötvenes években a Zeneakadémia falain kívül zajlott, egyedül az ő személyes kisugárzása azért nem adhatott védelmet.
De ezt a szellemiséget nemcsak ő képviselte. Először is ott volt Kodály, akihez nem lehetett hozzányúlni, azután elég, ha megnevezek olyan embereket a mi fakultásunkról, mint Bartha Dénes, Kókai Rezső, Molnár Antal, Gárdonyi Zoltán, Bárdos Lajos, Lajta László, nagyszerű zenészek és tanáregyéniségek, akiket nem lehetett bezárni, mert ők egyszerűen magukban kinyitották a világot. Lajta és Szabolcsi rendkívül szoros gondolkodási közössége a levelezésükből is kiderül: tudták egymásról, hogy az egyiknek mit jelent Párizs vagy London, a másiknak meg Firenze és Róma. Ezek az emberek nem ilyen vagy olyan rendszernek a kreatúrái voltak, hanem önálló, független, nagy tudású és szabadon gondolkodó szellemek, akik tartózkodtak attól, hogy szlogen formájában nyilvánítsanak ellenvéleményt a külvilággal szemben. Erre nem is volt szükség. Egész egyszerűen, ahogy ott ültünk, és együtt őket és a zenét hallgattuk, minden egy nagyobb összefüggésbe ágyazódott a számunkra.
Mégis, nektek tanítványoknak, fiatal emberekként nem lehetett olyan magától értetődő a szellemi függetlenség megőrzése, a felülemelkedés a korszak kultúrpolitikáján.
Ezt mindenki a maga módján élte át, én is csak magamról beszélhetek. Én nagyon sokáig hittem a művészet „forradalmában”, abban a kodályi értelemben, hogy a zenét juttassuk el mindenkihez, és ne csak a régi zenét, de az új, kortárs zenét is. Egészen addig, amíg nem hallottam a kitelepítésekről, amíg nem kompromittálódott nyilvánvalóan a rendszernek a politikai és gazdasági arculata, addig ennek az illúziója fenntartható volt. És az is csak a Bartók-kérdéssel kapcsolatban derült ki számomra, hogy milyen kirekesztően működik ez az ideológia, hogy milyen elzártsággal jár együtt. Voltaképp a zenészek egy nagy csoportjában élt egy kollektív illúzió. A Szabolcsi-könyv írása közben ismertem meg például egy 1948-as rádióműsor anyagát, amelyben Veress Sándor, Kadosa Pál és Szabolcsi Bence Zsdanovról beszélgettek – ez persze még annak előtte volt, hogy egyetlen direktíva rátelepedett volna a zenei életre –, és ebből is az derült ki, hogy ekkor még lehetségesnek látszott, egy széles körű konszenzus a zenészek körében, még megpróbálták például a párt szerepét úgy felfogni, mint egy mecenatúráét. Még hittek abban, hogy ez lehetséges. Szervánszky, Szabolcsi együtt érveltek a Kodály-iskola szellemében. Aztán persze jött a valóság, és fokozatos bezáródást hozott. Csak éppen az ember nem önmagába zárult be, hanem a Zeneakadémiát tekintette védőburoknak; ettől még érhették személyes csalódások, de a Zeneakadémia azért valóban sokunk számára sziget volt.
1956-ban, harmincévesen végeztél, és akkor kerültél a rádióhoz. Véletlen volt, pénzkeresési lehetőség, vagy a vágyaid szerint választottál?
Már évek óta írtam, részben pénzkeresés céljából, de a szakma gyakorlásaként is a zeneakadémiai tanulmányaim alatt a rádiónak, elsősorban operaismertetéseket. Szabolcsi tanár úr tudomásul vette, és rendszeresen tett rá ilyen-olyan megjegyzéseket. Azután odakerültem állásba, és ’58-tól a zenei ismeretterjesztő rovat vezetője lettem.
És végül is a rádiózás életformáddá vált, bár gondolom, ez nem lett volna kötelező.
Igen, azzá vált, nagyon szerettem a rádiót. Mert meg tudtam valósítani, hogy mindaz, ami a magyar és a nemzetközi zenetudományban újdonság, mind a szemléletmódban, mind az álláspontokban up to date, tehát a legkorszerűbb, a legfontosabb, az a rádiós ismeretterjesztés csatornáin be tudott áramlani, el tudott jutni a hallgatókhoz, és erjesztette az elavult tudást. Ez pedig azért volt lehetséges, mert a zenei életből mindenki boldogan jött a rádióba. Lehet, hogy nem volt kellőképpen megfizetve, de boldogan jött, mert ezt missziónak tartotta. Csodálatos dolog volt, hogy ha Kodály tartott egy előadást a Tudományos Akadémián, akkor ez ismeretterjesztő előadásként elhangozhatott a rádióban. Szabolcsi Bencének sorozatai voltak, az Egy óra a zongora mellett – Szabolcsi Bence tanít egy egészen különleges sorozata volt. Írt, beszélt Bartha Dénes, Kókai Rezső – ő már 1959-ben XX. századi irányzatokról –, Molnár Antal, Gárdonyi Zoltán, később Szöllősy András, Ujfalussy József, még később már az én volt évfolyamtársaim. Hát milyen ország az, ahol a legjobb emberek hajlandók bejönni, odaülni a mikrofonhoz, és beszélni az embereknek zenéről! Ez fantasztikus lehetőség volt, és ez is hozzátartozik az elmúlt rendszerhez, amelyik ezt engedte.
Az én generációm ezen nőtt föl. Foglalkoztál azután hosszú ideig kortárs zenével az Élet és Irodalom hasábjain is. De az utóbbi időben mintha visszavonultál volna erről a területről.
Tulajdonképpen azt is a rádiónak köszönhetem, hogy éveken át kijárhattam a párizsi Tribune évi zsűrizésére. Minden nemzeti rádióállomástól kaptunk az elmúlt év zenei terméséből negyven perc anyagot, amit meghallgathattunk – ezek óriási tapasztalatot, a továbbfejlődés állandó lehetőségét biztosították. A magyar kortárs zenében is sok minden történt. Amikor Kurtág megírta a Bornemisza Péter mondásait 1967-ben, engem akkor ütött meg először az új hang élménye mint nagy zene. Őt azóta is a század jelentős zenei alkotójának érzékelem, és próbálom követni a műveit. De akkoriban azt is éreztem, hogy jelentkezik egy új magyar iskola, Bozay, Durkó, Balassa generációja, és én mint kritikus igyekeztem ennek a szószólója lenni, mert fontosnak éreztem. Én kortárs vagyok, tehát nem vagyok kompetens igazán abban, hogy mi marad meg ebből. De később valahogy az volt az érzésem, hogy ennek az iskolának a tagjai közül sokan elakadtak, amiről senki nem tehet, ezt a sors hozza így.
Tehát emiatt álltál le ezzel.
Nézd, én zenetörténészként csak olyasmivel tudok foglalkozni, amiben hiszek, ami szenvedélyessé tesz, kiállásra késztet, és arra, hogy a mélyére járjak a dolognak. Amíg a magyar kortárs zene engem evvel biztatott, addig természetesen kötődtem hozzá. Most, hogy nem foglalkozom vele, ez nem föltétlenül személyes csalódást jelent, egyszerűen másfelé fordult az érdeklődésem. De ugyanígy nem tudok olyan zenetörténeti problémával sem foglalkozni, ami személyesen nem érint.
És melyek azok, amelyek személyesen érintenek?
A tanulmányaim, könyveim mutatják ezt: Mozart, mindmáig Bartók, azután Schumann, Berlioz – az ő zenéje inkább rengeteg, számomra megoldandó problémát vetett fel –, Wagner, ez egy nagy, régi szerelem. Az ötvenes években az Operaházban nem lehetett előadni, merthogy dekadens, meg más efféle csacsiságokat mondtak rá. Hát mi ugyancsak megrökönyödtünk volna, ha hasonló, korlátolt ideológiai szempontok fölmerültek volna az iskolában. Szabolcsi hosszú heteken keresztül ott ült a zongoránál, és Wagner-operákat mutatott nekünk. Az ideológiai elfogultság és a művészet szabadsága, ez két teljesen különböző dolog: talán ez a legfontosabb tanulság, amit kaptunk. Liszthez későn érkeztem meg, de nagyon sokat mond nekem, és most, a Szabolcsi-könyvem után talán itt próbálok egy következő témát találni.
Liszt hívő katolikus volt, miközben meglehetősen viharos életet élt; te hogy gondolkodsz a hitről?
Mindenkinek saját hite van, és ez egészen belső dolog, tulajdonképpen mások számára megközelíthetetlen. Én, nem egy tételes vallás értelmében, de mindig hívő voltam, és az Istennel való kapcsolat, bármilyen furcsán hangzik, a szüleimmel és a gyerekkorommal való kapcsolatot jelenti. Érinthetetlen szentség, amit semmi nem befolyásolhatott, és nem tud befolyásolni.
Hogy érzed magad mostanában?
A Zeneakadémián, ahol tanítok, nagyon jól. Új gyerekek vannak, nagyszerű kollegák, új formákat próbálunk ki, míg kint viharok tombolnak, és ádáz vélemények hangoznak el. Ezek történelmileg természetesen teljesen jelentéktelenek és átmenetiek, de hát az életünket, mert csak egy életünk van, mégis befolyásolják, főképp a hangulatunkat. Ha szükséges, az ember bezárkózik a zenébe, ha nincs erre szükség, akkor elviszi a zenét az emberekhez. Volt egy kollégám, úgy hívták, hogy Böjti Pál, csodálatos ember, hívő, már abban volt hívő, hogy azt mondta: olyan nevetségesek ezek a politikai dolgok, egyszerűen be kellene vinni a Varázsfuvolát az ENSZ-be, ott meghallgattatni, és minden megoldódna. Hát, ha az ENSZ-képviselők nem is érthetik meg a Varázsfuvolát, de ha az ember hisz abban, hogy mind több ember érti meg, akkor ezekért az igazi embertársainkért, értük és velük együtt mégis érdemes élni.
- Kultúra [6]