Tavaly hónapokon át tartott a 3 SAT német kulturális tévécsatorna nagy Bunuel-életműsorozata, néhány régi filmjének restaurált kópiájával s a mester eddig ismeretlen mexikói opuszaival. A Magyar Televízió sem először tűz műsorra Bunuel-filmeket, de a mexikói korszakra kevés fény esett.
Most – a minden Bunuel-sorozatot szinte kötelezően bevezető mitikus első film, az 1929-es Andalúziai kutya után – az El Bruto (A bika) került a sorozat első darabjaként képernyőre. Meglepően hagyományos szerkezet, áttekinthető sémákra épül. Szürrealizmus nyomokban fedezhető fel itt csupán, bár Bunuel művészetének értői nyomban felismerik azt a néhány – a film egészétől szinte független – pillanatot. Egy tyúk nyakának kitekerése, egy kakas ijesztő premier plánja másutt. Nem több, s a jelentéktelen film érdekessége nem itt keresendő. A Bika némileg felvilágosító és mozgósító erejű, afféle filmre vitt propaganda becstelen gazdagokról és jó szegényekről.
„Tündéri szocialista realizmus”, csinos kis paradoxon kínálkozik e fából vaskarikával. Bunuel még erre is képes volt Mexikóban, a háború utáni években. Mexikóba ismeretlenként érkezik, újra kell kezdenie. Egy közepes, majd egy dübörgő sikerű közönségfilmet készít. A vígjátékkal (Kicsapongó atya címen egy régi mexikói filmhéten még nálunk is sikeresen vetítették) pénzt szerez és lehetőséget.
„Mindenhol inkább keressetek, ha egy nap eltűnnék, csak Latin-Amerikában nem” – mondta a legenda szerint. Mintha egy szürrealista történetet élne, természetesen épp ott kötött ki. Szerencsés pillanatban érkezett: a mexikói film akkor Latin-Amerika legmagasabb színvonalú filmgyártását produkálja, mennyiségben-minőségben a csúcson van. Emilio Fernandez, a vezető rendező nem lebecsülendő vetélytárs. A spanyol emigráns aztán Luis Alcoriza forgatókönyvíró és Gabriel Figueroa operatőr személyében nagyon tehetséges emberekkel került kapcsolatba. S mivel idegen volt neki sok minden Mexikóban, hát épp ez segített kibontakozásában. Minden idegenség és szokatlanság tetszett neki (szikkadt földű hazájában például az esős Anglia izgatta).
Másodikként sem remekmű, hanem az El Paóban nő a láz, Gérard Philipe utolsó filmje került műsorra. A forgatókönyv túl direkt, túl politikus. Bunuelnek minden erőfeszítése, hogy megcsavarja kicsit; hogy a rossz rossz maradjon, a mesebelien jó viszont ne csak jó legyen, a jóság ártson is, ne idealizáljon, hogy a film tételszerűsége csökkenjen, nyitottabbá, nem egysíkúvá váljon. Félsiker, részértékekben gazdag kudarc. Egy nemrég megjelent interjúkötetből kiderül, hogy a rendező a Tosca némely melodramatikus fordulatát „plagizálta”, s sajnálja, hogy ezt alig vették észre.
A naiv jóra törekvés bukása, sőt ártalmassága: ennek ábrázolása majd a Nazarinben, ebben a nagyszerű, többrétegű filmben sikerül igazán. „Jót tenni” a diktatúrákban lehetetlen vállalkozás; naiv jóakarók csak balsorsot, bajt, szenvedést okoznak: erről az El Pao politikai hangszerelésben szólt. Ugyanerről a Nazarin egyházból kitagadott paphősével, e pap Krisztus kálváriáját példázó és profanizáló vándorlásával tágabb, az egész létezésre vonatkozó érvénnyel.
Két legfontosabb mexikói remeke talán az Elhagyottak és az Öldöklő angyal. Az Elhagyottak a neorealizmus világsikere idején készült. Mégis más: Bunuelnek nagy vitái voltak a neorealista Zavattinivel: a rossz társadalom és a jó kizsákmányoltak szembenállásának sémája még a legmeghatóbb vagy legvalószerűbb neorealista filmekben is taszította. A Rosszat kiirthatatlannak vélte, nemcsak az igazságtalan társadalmi rend termékének.
1945 után az olasz neorealizmus vált a filmművészet legfontosabb, legdöntőbb irányzatává. A valódi életet ábrázolta, s az addig uralkodó giccses-hazug „álomgyárak” termékei helyett a nyers valóság áramlott a nézőterekre. Első pillanatra Az Elhagyottak szintén neorealista ihletésből született. E filmmel egy csapásra újból felfedezték Európában is. A csavargó és bűnöző gyerekekről szóló remekmű ugyanolyan könyörtelenül realista szemléletű alkotás, mint a neorealisták, Rossellini vagy De Sica művei, de ábrázolni tudja a valóságmögöttit, tudatalattit, az elfojtott belső valóságot is. Álom- és víziójelenetek teszik feszültté és gazdaggá ezt a Breton szavával „görcsösen szép” filmet.
Mexikóban egyébként jó néhány olyan remekművet rendezett, melyek még ma sem igazán ismertek a nagyközönség előtt: elég, ha csak az Archibald de la Cruz bűnös életét említjük, e freudi indíttatású, szürrealista humorú tragikomédiát, vagy az Elt, melyet Őnek, de leginkább Áznak („Ösztön-én”)-nek fordíthatnánk. Az El a lelki impotencia, a féltékenység hideglelős fekete komédiája: szerelembe beleőrülő férfihősét Bunuel bevallottan saját elfojtásai nyomán rajzolta meg. Az El hőse nevetséges, torz figura: öntelt macho, aztán szánnivalóan szenved, majd beletébolyodik féltékenységébe: Bunuel mégis rokonszenvesebbnek érzi, mint a szerelmeit ravaszul meggyilkolni kész Archibaldot a féltékenység rokonfilmjéből. Archibald esetében viszont az a nagyszerű, hogy amilyen gyilkosságot kigondol, az – akaratától függetlenül – máris beteljesül. (A film eredeti címe jelentheti „A bűn főpróbáját” is.) Amikor valóban gyilkolnia kellene, szép és hűtlennek vélt kedvese helyett csak a nő viaszbábját égeti el kemencében: ezzel Bunuel is egyetért.
Legrejtélyesebb opusza talán Az öldöklő angyal, melynek „megfejtésével” azóta is hiába kísérletezik filmkritikusok és pszichiáterek népes csoportja. Nagypolgárok tartanak itt pompás estélyt, s az estély végén megmagyarázhatatlan okból nem tudnak kilépni az ajtón. Foglyok, de hogy minek a foglyai, társadalmi helyzetüknek-e vagy elfojtásaiknak, azt Bunuel nem magyarázza meg, magyarázat helyett hideglelős, könyörtelen (mondhatnánk: „jeges” röhögésre ingerel).
Carlos Fuentes, Mexikó legeurópaibb írója szerint a „latin-amerikai” Bunuel két igazi főhőse Nazarin és a zárdaszűzből harcos nővé változó Viridiana, mindketten a spanyol kultúra nagyszerű eszméjének, a „donquijoteségnek” latin-amerikai megtestesülései. „Bunuel mögött egész Spanyolország ott vonul” – írja Carlos Fuentes. Magyar nézőként nehéz volna megítélni, hogy egész Mexikó is ott masírozik-e filmjeiben. Azt azonban, hogy legtöbb nézője vele vonul, talán elmondhatjuk.
- Kultúra [6]