– És most álljanak fel azok, akik ma vannak köztünk először, akiknek lelki szeme előtt egyetlen cél lebeg: elérni, meghaladni legalább a háromszázalékos szintet! Háromszoros hurrá a fantasztikus új belépőknek!
Tapsvihar kerepel, farsangi kürtök és trombiták nyerítenek, valahol a D szektorban vijjog egy autóriasztó. Január 7-e van, a Budapest Sportcsarnok színültig tele, tízezer ember morajlik, dübörög, fel kellene állnom, ahogy mindenfele százával állnak fel, mosolyognak és integetnek az új Amway-követők, ez itt körülöttem az egyik legmarkánsabb csoport, ismerik egymást, tudják jól, veterán nem lehetek.
– Ez az, csodálatosak vagytok, tiétek a jövő, köszönjük!
Nem messze tőlem magas, negyvenes, kopaszodó férfi ül, a nevét a bemutatkozáskor nem értettem, de azt már megsúgták róla, hogy macedón történész, a nagydoktorijára készül, a felesége Budapesten, ő Skopjéban él. Egymásra nézünk: a sorból kilógók könnyen felismerik egymást.
A porondon a műsorvezető mintha magához akarná ölelni az egész gyülekezetet. Mellette kétoldalt amerikai és osztrák zászló köti össze szivárványként a földet az éggel. Mögötte kölcsönvirágok, kölcsönpálmák édenkertje izzik a reflektorfényben.
– És most azok álljanak fel, akik szeptember óta tizenöt százalékosak lettek! Álljanak fel a székükre!
A lelátó és az aréna széksoraiban itt is, ott is fiatal férfiak és nők kapaszkodnak a magasba, magabiztosan, könnyedén, két kézzel integetve. Pedig ezek az ülőkék rugóval vannak fölszerelve, egy rossz mozdulat, és összecsukódhatnak.
– És most a tizennyolc százalékosok következnek! Fel a székre! Sőt, hogy jobban megnézhessük őket, álljanak lábujjhegyre!
Országos rekord a Sportcsarnokban. Ha valaki eddig kételkedett volna, most a saját szemével láthatja: csak akarni kell, és minden sikerül.
Odahajolok a skopjei történészhez.
– Ha már így összejöttünk, megkérdezem: nem lenne kedved írni nekünk valamit a macedón helyzetről?
Fejét rázza.
– Nekem Bizánc a kutatási területem. Máshoz nem is igen értek. A napi politikához meg végképp nem.
Tökéletesen tud magyarul.
Ránk pisszegnek, szó el ne vesszen, most jönnek a sikersztorik: a pódiumra vonulnak a magasabb fokozatot elértek. Egyenként bemutatják őket, tízezer Amway-hívő állva ünnepel, egy-egy ismerős láttán visítanak, dübörögnek. Orvosok, mérnökök, egyetemi hallgatók, asszisztensek és régészek ruganyosán, lezseren lépdelnek át, fejükön a reflektor-nyaláb glóriájával: egy új vallás avatott csodatévő szentjei ők.
– Istenem, mennyire látszik rajtuk, hogy sikeresek! – sóhajt a macedón történész felesége, aki levéltáros, és szoba-konyhás lakásban lakik a hetedik kerületben az édesanyjával, középiskolás fiával és, ha az leautózta vagy levonatozta a távházasság ezer kilométerét, a férjével. – Mennyire másképp viselkedik az ember, han pénze van! Ó, istenem!
A belépőre rá van írva: „Megjelenés üzleti öltözékben.” Annyi bizonyos, a Sportcsarnok még nem látott ennyire kiöltözött embereket: mintha a legfrissebb tévésorozatokból léptek volna elő. Legtöbbjük fiatal, de akad korosztály mindenféle. Az egyik gyémántfokozatos például alacsony, kopasz bácsika, de ő is tánclépésben billeg.
Odalenn az arénában a termékigazgató ugrik a mikrofonhoz. Azt sorolja, milyen új termékeket forgalmaz 1994-ben az Amway.
– …lágyító habfürdő… bronzveret-súroló… folyékony mosdószappan… mentolos szájvíz…
Tapsvihar örvényli körbe a mágikus szavakat. Az ember kénytelen felállni, együtt tombolni a többiekkel, ha látni akarja a színpadot. Amúgy nincs túl sok látnivaló: a díszvendégek első sorából néha kinyúlik egy-egy térden átvetett kecses láb, messziről is igéző, finom fekete körömcipővel.
– És végül bejelenthetem, hogy lesz egy meglepetés, egy fantasztikus meglepetés, de hogy mi, az legyen meglepetés, egy szenzációs ajándék; most csak annyit mondhatok: valóra fog válni egy álom… hogy mi az? Az, amire ön most, éppen ebben a pillanatban gondol!
Cölöpverő kosként döng a vastaps. Innen fentről, ahol a mi csoportunk ül, a B szektor magasából nem sokat érteni a hangszórók blablájából. Állunk, hajladozunk, együtt rotyogunk a Sportcsarnokba öntött forró emberi masszával, bámuljuk az ötvenméteres amerikai zászlót, ami mögött, nekünk épp takarásban, a szónok szónokol. Most a huszonegy százalékosok osztják meg velünk titkaikat.
– Kérdezték tőlem nevetve: na, mosóporügynök vagyok-e még?
Hát igen, ha nekik így tetszik, én nem szégyellem: mosópor-ügynökösködöm. De megkérdezném én tőlük: mire mentetek a címzetes egyetemi tanárságaitokkal? A főkönyvelő-helyettességeitekkel? A tervcsoport-vezetőségeitekkel? Számomra az a megalázó, hogy reggel nyolctól este ötig üljek egy irodában, és görcsösen igyekezzem megfelelni mások szeszélyeinek! Másoknak engedelmeskedésből még senki meg nem gazdagodott! És nem is fog soha! Sokszor felteszem magamnak a kérdést: miért nem látják be ezt annyian? Az egyetlen út a miénk: másokon segíteni! Ha ezt meg merjük lépni, ha megtesszük a lépést barátaink felé, minden vágyunk teljesül!
Taps, tülkölés, trombitaszó. Fölöttünk valaki hangosan jelenléti ívet, blokkolóórát emleget.
– A személyes kapcsolataid kellenek nekik – mondom a macedón történésznek. – Az ismeretségi köröd, akiknek eladhatják a mosószereiket.
– Az enyémmel aztán sokra mennek! – Hrisztó nevet, majd elkomolyodik. Megbabonázva nézi a tízezer önmagát ünneplő embert. – Ez akkor is a civil társadalom önszerveződése.
– A mi tevékenységünk nem ügynökösködés! – A műsor pereg, ez már egy másik sikertörténet megtestesülése. – Nem házalás! Összejövünk: barátok, ismerősök, beszélgetünk, elmeséljük egymásnak, hogyan élünk, mit hogyan csinálunk, elmondjuk egymásnak, mi a legjobb, legyen az könyv, film, autó vagy tisztítószer! Barátokkal foglalkozunk, nem alkalmazottakkal és nem üzletfelekkel! És nem parancsolunk, hanem segítünk!…
– Látod, apukám, mégiscsak jóra fog fordulni minden! – kacag a feleség szinte hisztérikusan. – Ez mindenkinek sikerült! Nézd, mennyi boldog ember!
A Bizánc-szakértő bozontos szemöldöke alól néz. Igazi császárkoponyája van: boltozatos, komoly.
– Ezek itt mind eladók. Hol vannak a vevők, azt kérdezem.
A hatórás beszédmaraton második felében vendégelőadók fokozzák az iramot: Jim és Nancy Dornan koronás követ, a NETWORK TWENTY-ONE alapítója és elnöke.
Az elnök és az elnök asszony profi szónokok, órákon át beszélnek. Már fáradtak vagyunk, a kihangosítókból is csak mondatfoszlányok bukdácsolnak felénk, de az üzenet, mint tévedhetetlen postagalamb, eljut mindenkihez. „Az utolsó ötven évben mikor jött össze itt a Sportcsarnokban ennyi ember, hogy egymást segítse, hogy egymásra figyeljen? Nézzetek körül: ti vagytok az elit!”
Aztán már csak a gellert kapott kulcsszavak pattognak elénk a félrehordó hangszórók sortüzéből: bajnokérzés, rózsaszín Porsche, tengerre nyíló ablakok, személyiségfejlesztés, képes vagy rá, szuper, fantasztikus, fantasztikus, fantasztikus. A vetítővászonra néha beúszik egy óceánjáró képe, a fedélzetén unatkozó milliomosokkal, ez az Amway jutalomüdülő-luxushajó.
Éjjel fél tizenkettő, mire „a siker szemináriuma” véget ér. Utolsó aktusként a hangszórók a „Mi vagyunk a világ bajnokai”-t bömbölik, majd egy mindent elárasztó rock and rollt, a fiatal üzletemberek rokizni kezdenek a becsukódó székek között, aztán új nóta harsán, az Amway-hívők összefogódznak, hullámzanak, énekelnek.
Ahogy megyünk kifelé, döbbenten látom: nem farsangi papírtrombiták vannak az emberek kezében, hanem igazi, hatalmas rézkürtök, réztrombiták. Eltűnődöm: lehet, hogy itt minden igazi, örök érvényű?
A mi csoportunk a Stefániába megy megünnepelni a találkozást, az együttlétet, az új példaképeket. Leparkolunk előtte, én tiltakozom: menjünk inkább átellenbe, a Thökölybe, kristálycsillárok közé, márvány és mahagóni közé, süppedős szőnyegeket, damasztabroszokat kéne vadszósszal összekenni, és nem egy pizzéria uniformbokszaiba beülni, uniformhatfélét enni. Mintha meg se hallanák, mit mondok.
Hrisztó javarészt hallgat, pedig biztos lenne miről beszélnie, mondjuk, fejből tudja, miről mesélt Bulcsú és Tormás Bíborbanszületett Konstantinnak.
Éjjel egyig tart a buli.
– Jó, hogy eljöttünk – kapaszkodik Hrisztóba a felesége –, otthon, abban az odúban csak veszekedtünk volna egész este.