Ha jól tudom, ez az első, hogy magyar költészetet szerkeszt, bár nem volt még olyan nyelv, amiből ne válogatott volna antológiát.
Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Noha én hivatásszerűen, egész életemben világirodalom kiadásával foglalkoztam, azért a magyar költészetben is benne élek. Az Unicornis Kiadónál pedig fejükbe vették, hogy szükség van Magyarországon egy olyan sorozatra, amelyikben a klasszikus magyar költészet többé-kevésbé teljesen benne van, és ők ajánlották fel nekem, hogy gondozzam ezt a sorozatot. Én csináltam meg a tervét, vagyis azt, hogy mely költők kerüljenek bele, és ki írja a kötet utószavát. Erre olyan szakembert kérünk föl, aki az illető költővel foglalkozik.
Akkor ez biztosan nem üzleti vállalkozás lesz, ha ennyire komolyan veszik a filológiai részét is, és ahol lehet, ott a kritikai kiadást veszik alapul. Ez annál is fontosabb, mert mostanában több botrányos eset volt, amikor a kiadók „szabadon” bántak a klasszikus szövegekkel.
Így van, ahogy mondja, de a mi sorozatunk, bár nem szövegkritikai kiadás, nagyon profi, filológiai műgonddal készül. Ugyanakkor tömegkönyvnek szánja a kiadó, elsősorban a diákoknak, de azoknak is, akik szeretik a verset. Mindamellett a sorozatban vannak olyan kötetek, amelyek teljesebbek minden eddigi, akár szövegkritikai, akár akadémiai kiadásnál is. Például a Juhász Gyula-kötet, amelyet Péter László szerkesztett, új, azóta felfedezett verseket is közöl. Ugyanez fog történni furcsa módon Vörösmarty összes verseivel. Ezt Lukácsy Sándor rendezi sajtó alá, a legjobb Vörösmarty-szakértő, aki beletesz majd a kötetbe kritikai kiadásokban sem szereplő verseket. Mostanában elterjedt az a vélekedés, hogy elmúlt az az idő, amikor Magyarországon verset olvastak. Ez csak részben igaz. A legmaibb költészetet kevesen olvassák, ennek egyik oka az, hogy mindenfajta újító, modernista törekvés a szakmának szól, nem a közönségnek. Viszont azt tapasztalom újra és újra, hogy a klasszikus költészetnek, és ebbe a XX. századit is beleértem, igenis megvan a közönsége. Még hadd tegyem hozzá, hogy mindig volt a magyar olvasók körében egy olyanfajta sznobizmus vagy egyszerűen gyűjtőszenvedély, hogy legyen ott egy sorozatban a polcon mindaz, amit a magyar költészetből érdemes volna elolvasni. Ezt a kiadó észrevette, és díszes, cirádás kötést tervezett a sorozatnak. Arra az igényre is figyelemmel voltak, hogy ha egy család megveszi a Magyar Költészet Kincsestárát, a Jókai-sorozatot vagy újabban a magyar próza sorozatát, és odateszi a könyvespolcra, akkor azt jólessék nézni. De ha már egyszer ott van a polcon, előbb-utóbb le is veszik. Azt hiszem, nem kell titkolnom, hogy az átlagpéldányszám tízezer. Mondanom sem kell, milyen nagy dolog manapság, hogy Arany János, Csokonai, Tóth Árpád vagy Dsida Jenő versei tízezres kiadást elbírnak, pedig nem olcsók ezek a könyvek, egy-egy kötet ára 500 forint körül van.
Gondolom, hogy együtt hozta a sikert a tartalma meg a formája, hogy a régi polgári könyvsorozatokra hasonlít, amit átörökítettek a gyerekeknek meg az unokáknak is.
Igen, ez nagyon pontos kifejezés, és hadd tegyem még hozzá, Magyarországon most legalábbis, ebben a történelmi, hosszú pillanatban még nem látszanak összeérni az emberek anyagi lehetőségei és kulturális igényei.
Mit jelent a klasszikus, hol fog zárulni a sorozat?
Minden olyan költő klasszikusnak számít, aki már meghalt. Belátom, hogy ez nem a legjobb szempont talán, de mégiscsak egy lezárt életmű minősíthető klasszikusnak. A nevek kiválasztásával nagyon egyszerű dolgom volt, de mondjuk például a XVI. századi költészetet nem lehet egyetlen névvel kötetbe gyűjteni, érdemesebb antológiát csinálni belőle. Vannak persze kényszerű, irodalmon kívüli szempontok is: egy könyvet csak úgy lehet megcsinálni, ha „teste” van. Kölcsey, Berzsenyi vagy Balassi azonban nem ad ki egy teljes kötetet. Ilyenkor egy kötetbe kell tenni két költő teljes életművét. Például Kölcsey Ferencét és Berzsenyi Dánielét, ami azért lehet furcsa, mert közismert a kettejük közti ellenséges viszony Kölcsey kritikája után, még akkor is, ha végül Kölcsey megkövette a halott Berzsenyit. Én mégis úgy gondolom, hogy ezektől az életükre korlátozódó ellentétektől függetlenül valamiképpen összetartoznak, mert mind a kettő ugyanazt a nagy reformkori pátoszt szólaltatta meg az életművében. Ugyanilyen vitatható, hogy egy kötetben szerepel Balassi Bálint és Janus Pannonius, hiszen Janus Pannoniust modern fordításokban kell közzétenni, Balassit eredetiben. Mégis a reneszánsz, a humanizmus összekapcsolja őket, ezenkívül pedig a kényszer, hogy egy kötetet meg kell tölteni, nem lehet brosúrában kiadni senkinek a verseit. Van még egy más természetű szempont: logikus volna, hogy a kiadás időrendben halad, a középkori magyar költészettől kezdve, de ez nem oldható meg. Figyelemmel kell lenni legalábbis a jelentősebb kiadókra, vagyis a kiadó terveit megszabja, hogy éppen mi van a piacon, vagy mire van igény. Az utolsó és leggorombább szempont pedig, hogy a XX. századi magyar költők többnyire jogdíjasok, de Weöres Sándor, Vas István, Kassák Lajos, Füst Milán nélkülözhetetlen egy ilyen sorozatban. Ez nagyon sok pénz, de úgy látja a kiadó, hogy okosan elosztva ezt is vállalni tudja.
Nem érzi-e úgy, mintha egy fölvirágzás kezdődne most a magyar költészetben? Kedvvel írnak azok is, akik évekig hallgattak…
Bármennyi kételyünk van is a könyvek eladhatósága tekintetében, mégis azt gondolom, azzal, hogy szabadabb lett a könyvkiadás, hogy szinte minden mű megtalálja a támogatóját és a kiadóját, a folyóiratokról nem is beszélve, megteremtődött a lehetősége egy olyanfajta költői felvirágzásnak, amilyennek talán még sohasem örülhettünk.
- Rábeszélő [6]