Művészi törekvése lényegét tárja fel meghívója néhány szép sorában Turcsányi Antal. Világossá teszi, hogy a festői alkotás menete benső folyamat, kavargó, tisztázatlan lelki történések konkretizálási kísérlete, melynek soha nem lehet a végére jutni, mert minduntalan új meg új kérdések vetődnek fel. „Úgy látom – írja –, hogy az ember szellemének lakóhelye, lelkének mélye önmaga előtt is zárt, titokzatos. Nem tudható, hogy a különféle spirituális erők honnan, kitől, milyen csatornákon érkeznek. Ez a rejtély engem is fogva tart; ezt szeretném képi formában megjeleníteni.”
Még a festőtársadalom előtt is kevéssé ismert Turcsányi Antal neve. 1990 januárjában, Lajos utcai nagy kiállítása megnyitóján a nemrég elhunyt Németh Lajos professzor méltatta Turcsányi munkáit mint felfedezést, s mint festészetünk egyéni hangú értékeit.
Valóban, a kései feltűnés és a távolmaradás csoportoktól, iskoláktól (s a művészettörténeti skatulyáktól): egymással összefüggő ismérvek. Az autodidakta művész ismérvei. Hajlok arra, hogy egy művész rendhagyó pályájában sorsszerűséget lássak. Azaz ne szerencsétlenségként, különösen ne fogyatékosságként érzékeljem, ha egy festő például nem akadémián szerezte szakmai ismereteit. A zsámbéki magányban dolgozó festő alkatához – úgy tetszik – jól illeszkedik a főiskolai ismeretségek, kapcsolatok híján kirajzolódott egyéni festői út, a művészcsoportosuláshoz, stíluskörhöz nem tartozás. (A társadalomhoz több szállal kapcsolódó, feltűnőbb csoportokat hamarabb méltányolja, előbb méltatja a kritika.) Az egykori évfolyamtársak olykor törekvéstől és minőségtől is eltekintve segítik egymást. Az alkathoz szabott személyes kifejezésmód megtalálásában azonban előny lehet az akadémiai évek hiánya.
Miben áll tehát Turcsányi Antal személyes kifejezésmódja? Többnyire nagyméretű olajfestményeket látunk, melyeken első tekintetre alakok nyugtalan kavargása ragad meg. Ám jobban megszemlélve kitetszik, hogy valamelyest tévedtünk; az itt-ott felvillanó emberi és állati részletet idéző formációk s egyéb megnevezhető alakzatok irányították képzeletünket figurák kavarodása, küzdelme felé, holott valójában monumentális formák barokkos tobzódása az, ami a vásznon zajlik, bonyolult, organikus, mégis feszült rendbe kívánkozó alakzatok tülekedése. Egyéni vonás, hogy a művészben megfogant, egymáshoz komponált képi elemek, a festményt fölépítő formációk egyik fajtáját a festő megnevezhetetlen sugallatra valamihez hasonlítóvá, valamire emlékeztetővé formálja, míg mások csupán a képi kontextusban nyernek jelentést. A két típus egyenrangú szereplője a festménynek, a művész nem tesz köztük különbséget. Az emberi kéz-, láb-, kecskefej-, rovarcsáp- vagy páncélsisak-ábrázolásoknak a hatását fokozza a modellálás önkéntelen plasztikussága. A képi történések semleges háttér előtt, mintegy az előtérben zajlanak, ezáltal a festmény olykor színes dombormű hatását kelti. A kiállításnak fontos kiegészítői az elegáns biztonsággal megalkotott akvarellek s különösen a rajzok, melyek a festmények születésének folyamatába is betekintést engednek.
A küzdelem, viaskodás benyomásától azonban nem tudunk szabadulni, és már csak a művész sorainak a hatására is benső vívódásra, a festő érzésvilágának viharzására gondolunk. Ha kíváncsiságunkat nem elégíti ki a puszta látvány – végtére is festészetről van szó –, a cím nem segít, nincsen cím; a festő úgy gondolja, hogy minden képe „párbeszéd a metafizikai tartomány és az egyéni szellem között”, s így minden kép „ugyanarról szól”. A címadást alighanem verbális kitárulkozásnak erezné; ízig-vérig festő, s másként megmutatkozni nem hajlandó.
(Duna Galéria, XIII., Pannónia u. 95. Január 26.–február 13.)
- Rábeszélő [6]