A hazaárulás nehézségei
Igen mély és alapos honismeretről tett tanúságot a megbízott nemzetképvezető, amikor úgy próbálta lejáratni a magyar újságírók egy részét, hogy közölte: azok bizony sokat isznak, sőt néha be is rúgnak. Édes Istenem! Hát ha van valami, ami ebben a hazában nem számít halálos véteknek, az éppen az italozás. A szocializmus talán legnagyobb egységesítő elve az ivás volt: munkások, parasztok és a velük szövetséges értelmiségiek egyaránt piáltak, s ebben a néppel tűzön-vízen át tartottak a KB-titkárok is. Szociológiai elemzések mutatják be, hogy mennyire hatástalan nálunk az alkoholellenes propaganda, ha egész irodalmunk a nemes italok s alantas levek dicséretét zengi. Nos, ekkor jön valaki, és a megbélyegzés szándékával rámutat egy csoportra: ezek itt részegesek. Honnan szalasztották ezt az embert? Nyomja már valaki a kezébe a Magyar Pimodánt! (Ha még ért annyira magyarul, hogy elolvassa.).
Mentségére szólhatna, hogy neki külföldön kell kedvező képet kialakítania rólunk, „El kell adnia Magyarországot.” Mondhatni, fő feladata a hazaárulás, mi több, ezt a stílusos Romantika nevű cégén keresztül teheti. Elképzelhető, hogy Szaúd-Arábiában még lehet ezzel boltot csinálni, a Vatikánban viszont aligha. Bár ha sokat hangoztatja, sok jó forintot költve, még sikerrel is járhat. Egy idő után külföldiek széles köreiben kialakul a kép, hogy Magyarország a részeges újságírók hona. Ezért érdemes volt Tajvanból hazahívni. Aztán majd csodálkozhat, ha jön Lezsák, és ráordít: már a harmadik francia újságírót kellett kihajítani, aki vidám ivócimborákat keresett a Bem téren. Hát hogyan árulja maga a hazát? Nézze meg a Borsit meg a Konrádot! Azok legalább beszélnek németül!
Szóval nem könnyű dolog ez a nemzetképfaragás, a hazaárulásról nem is szólva. Mert ezek a külföldiek jönnek-mennek, beszélgetnek, s aztán csak úgy kialakul bennük valamilyen benyomás, s a nyavalyásak ezt még le is írják. Ráadásul ez mindig is így volt! Rejtvényszövegünk pl. a XVII. században határozta meg maradandóan a „magyarságképet”. Egy 1683-ban kiadott német nyelvű regényről van szó, amely tartalmazza „a hajdan virágzó, de gyakorta felforgatott Magyarországnak, nemkülönben a magyar nemzet erkölcseinek, életmódjának, szokásainak, valamint háború viselésének igaz leírását”. Megfejtőinktől ezúttal nem a szerző nevét, hanem csak a mű címét várjuk, hiszen nem tudni, valójában ki is az író. Volt, aki Daniel Speer német zeneszerzőre gyanakodott, de e feltételezés nem igazolódott be. A regény élvezetes leírásai alapján azonban vitathatatlan: a szerző roppant mód kedvelte a magyar bort. Gondolhattuk volna: egy újabb részeges!
Nemzetpropaganda
„Ez az ország a régi időben nagy volt, most már csak kis királyság. Ez idő szerint mégis öt részre oszlik, úgymint Horvátországra, Alsó-Magyarországra, Tótországra vagy Szlovákiára, Szepességre és Felső-Magyarországra…
Ennek az országnak a népei nem olyan dölyfösek, mint más nemzetek. Nem cserélik oly könnyen az öltözetüket, mint a többi nép. Megmaradnak ősrégi szokásaik mellett, és ellenségei mindennemű újításoknak. A háborúra hajlandóságuk van, és könnyen vetik kockára életüket. (…) A nők nem csúnyák; tisztességes és tetszetős öltözetben járnak, amely soha nem változik. Ékszereikkel kelletén túl nem pompáznak. A férfinép is jótermetű; szeretik a nagy bajszot, de nem a hosszú hajat.
Kemény és jó rendet tartanak ugyan országszerte, de azért sok a rabló és gonosztevő, mint ahogyan van mindenütt. Vannak a völgyekben, hegyekben és pusztaságokon helyek, ahol veszedelmes utazni…
A magyarok keveset utaznak; ez az oka, amiért egyrészt saját erkölcseiket és szokásaikat a legjobbnak tartják, másrészt ellenséges szemmel nézik az idegen nemzeteket, kiváltképpen a németeket. Inkább meghalnak, mintsem más nemzetek uralkodjanak rajtuk. Ha háborúba mennek, asszonyaikat otthon hagyják, s szeretik hamar befejezni a hadjáratot. (…)
Mivel állandóan utazgattunk, sok mindenfélét megfigyelhettem. Láttam, hogy a Tiszán túl sok kis városka van, falak és sáncok nélkül, a legjobb esetben palánkkal és sorompókkal körülvéve. Ez nekik már akkor is elég erős, ha az ellenség a lovával át nem tudja ugratni. A faluk gyakran olyan nyomorúságosak, hogy Württembergben, tisztességgel legyen mondva, a disznóól jobban, szilárdabban és csinosabban épül, mint itt a ház. Az emberek felette lusták a munkára: lehetne minden náluk is takarosabb és jobb, de nem törődnek vele.
Sok, nagy fészerük van, amely alatt néha kétszáz és még több mindenfék szarvasmarha tud állni és feküdni. Ilyen alatt szoktak csépelni is. Vagy pedig négy rúdra szalmafedelet csinálnak, alatta körbe elhintik a gabonakévéket, befognak, négy vagy hat lovat vagy inkább ökröt, s ezeket a gabonán körbe hajtják, hogy kitapodják a termést. Ezt nevezik nyomtatásnak. Sok szem bent marad, az ökrök is bekapnak egy-egy falásnyit. Ha a jószág, bocsánat a szóért, ganajozni akar, akkor a hajtóember a nála lévő lapátot tartja oda, s így fogja fel a csúnyaságot. Ugyanígy tapostatják be az ökrökkel a házaikhoz használt anyagot és pelyvát. Őrölni is rendszerint ökrökkel és lovakkal szoktak. Summa summarum: ha a jószág főzni, mosni, szántani, vetni, aratni, gyűjteni, halászni és más munkát tudna végezni, az emberek naphosszat lustálkodnának, és keveset csinálnának a maguk kezével. A föld különben is kövér, nem szabad trágyázni sem.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]