A keleti rém és a keleti rémisztgetés
Brutális bűntény foglalkoztatott sok-sok embert az elmúlt héten. Úton-útfélen a szegedi gyilkosságokról hallhattunk; volt, aki titkos értesüléseit adta tovább, és volt, aki egyszerűen csak félelmeit fogalmazta meg. A borzalom azonban a tömegkommunikáció ismert procedúráin átpréselve azonmód borzongássá lényegült, miközben a szenzáció sokféleképpen kihasználható szimbolikus eseménnyé változott.
Kezdjük a dolog morbid oldalával. A híradásokból nem is nagyon leplezett büszkeség hallható ki: itt van Amerika, mégpedig nem hétköznapi szürkeségében, hanem mindjárt kalandos álomvilágával. „Mintha egy tegnap este látott amerikai bűnügyi filmet elevenítenénk fel” – olvasom az egyik újságban, de szinte mindenütt felbukkannak hasonló mondatok. Nagyszerű érzés ez; az emberen elömlik a nemzeti büszkeség, mint amikor először veszi észre a CNN-en a magyar trikolórt: immár honi telefonszámon is rendelhetünk szobai gyaloglókészüléket. Chicagóba se kell mennünk, itt az echte magyar leszámolás.
Igaz, ez is csak úgy magyar, ahogyan a „mi autónk”, a Suzuki. Mert az eset legfontosabb jelképi értelme éppen az, hogy a gyilkosok: IDEGENEK. Mégpedig nem is akármilyen idegenek. Noha még semmit sem tudni az ügyről, szinte fel sem merül a közbeszédben a lehetőség, hogy honfitársaink öldöstek volna. Magyar ember nemcsak cipőket nem hagyna a Duna-parton, de a magyar így nem is vérengzik. A képzelet ugyan szívesen elidőzik a szorgos cukrászmester feltételezett titkos életének részleteinél, de nálunk a maffia csak úgy az igazi, ha idegen. (Lásd, mint fent: Suzuki.) Sokaknak jól jön ez a gyilkosság, hiszen a vak is láthatja, hogy a baj forrása nem itthon leledzik. Kávénkba mézet csepegtető kormányközelink imigyen dalol: „a szegedi néma tüntetés megállíthatja-e az orosz, ukrán, balkáni, török maffiózók előretörését? Kecskemét, Orosháza, Szeged… Ki és mi következik ezután? Összeszorított fogakkal, megfeszült izmokkal, rémült tekintettel ellenállhatunk-e a keleti szörnyetegnek?” Nyilván így kell „felhorgasztani” a magyarságot: megint nekünk kell megvédenünk Európát. A félelemkeltés (és figyelemelterelés) vágya nem ismer korlátokat: az áldozatokat „hangtompítós fegyverrel hidegvérrel fejbe lőtték. Ahogy Ukrajnában, Oroszországban, Szerbiában szokás.” Édes uram, a hangtompító a kifinomult nyugati technika terméke; és ha már mindenáron metaforikusán óhajt anyázni, akkor tessék betartani a szabályokat. Most a fejlevágás vagy a hangtompító tipikusan „keleti”? Nem baj, a lényeg az, hogy növekedjék az idegengyűlölet és ezzel párhuzamosan a rend iránti olthatatlan vágy. Cikáznak is szorgosan a miniszteri helikopterek Szeged felett. A választások előtt jól jön egy kis vérfagyasztás. A képernyőről ránk tekintő „egyszerű emberek” pedig egyre erőteljesebben követelik a rend szigorítását. A nép, így a sugallat, kerékbetörésről álmodik. Vagy villamosszékről, made in USA. Mindegy, fő, hogy a miénk legyen – mint a Suzuki.
Ebben a helyzetben aligha számíthat tömegsikerre szövegünk, de szerzője (1738–1794) erre nem is tartana igényt. A felvilágosult filozófus az, mondotta, „aki megszokta, hogy látja az igazságot, és nem fél tőle; akinek nincs szüksége a közvélemény helyeslésére…”
A büntetések enyhesége
„A bűnök egyik legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok elmaradhatatlansága, következésképpen a bírák ébersége és a hajthatatlan ítész ama szigora, melyet, hogy hasznos erény legyen, mérsékelt törvényhozásnak kell kísérnie. Egy, bár enyhe, fenyítés biztos tudatának sokkal nagyobb a hatása, mint egy másik borzalmasabbnak, amely a büntetlenség tudatával párosul; mert a rossz, a legkisebb is, amikor bizonyos, jobban megrettenti az emberi lelket, és a reménység, ez az égi ajándék, amely gyakran mindent pótol, távol tartja a nagyobb rosszak gondolatát, kiváltképp amikor a büntetlenség, melyet a szűkmarkúság és a gyengeség gyakran eredményez, növeli erejét. Maga a büntetés kegyetlensége azt eredményezi, hogy az ember annál többet merészel elkerülése érdekében, minél nagyobb a rossz, aminek elébe megy; azt eredményezi, hogy több bűnt követnek el, csakhogy ennek az egynek a büntetését elkerüljék. A legkegyetlenebb kivégzések országaiban és századaiban történtek mindig a legvéresebb és legembertelenebb cselekedetek, mert a vadságnak ugyanaz a szelleme, amely a törvényhozó kezét vezette, irányította az apagyilkosét és a bérgyilkosét is. (…)
Ahogy a kivégzések egyre kegyetlenebbek lesznek, az emberi lelkek, melyek mint a folyadékok, azonos szintre helyezkednek az őket körülvevő tárgyakkal, megkérgesednek, ami odavezet, hogy száz év kegyetlen kivégzései után a kerékbetörés kevésbé riaszt, mint előtte a börtön. Hogy egy büntetés elérje célját, elegendő, hogy a büntetés okozta rossz nagyobb legyen, mint a bűnből születő jó, és a rossznak e túlsúlya alapján kell kiszámítani a büntetést és annak a jónak elvesztését, melyet a bűntény okozna. Minden tehát, ami e fölött van, az fölösleges, ezért zsarnoki. (…) A halálbüntetés nem jog, hanem a nemzet háborúja egy állampolgár ellen, mert szükségesnek vagy hasznosnak ítéli lényének megsemmisítését. (…)
Meg akarjátok előzni a bűntetteket? Tegyétek, hogy a törvények világosak, egyszerűek legyenek, és hogy a nemzet egész ereje védelmükre összpontosuljon. Tegyétek, hogy a törvények ne annyira az emberek osztályait, mint inkább magukat az embereket szolgálják. Tegyétek, hogy az emberek tartsanak tökük, de csakis tőlük tartsanak. A törvényektől való félelem üdvös, de végzetes melegágya a bűnöknek az embernek embertől való félelme.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]