–doris– [Bori Erzsébet]

Nyomtatóbarát változat

Rosmersholm komor vidék. Nagy kerülőt kell tennie annak, aki a házba igyekszik. Vagy rá kell merészkednie a zuhatag felett átvezető keskeny gyaloghídra. Rosmer (Bálint András) azonban mindig a hosszabb utat választja, amikor hazaindul. Nem mer lepillantani az örvénylésbe. A felesége jut eszébe folyton, aki itt lelte halálát.

Komor ősök vigyázzák a falakat Rosmer otthonában. Szigorúságukból mosolytalan élet fakad. A Rosmerek életszemlélete megnemesít és boldogtalanná tesz – mondja Rebekka West (Kováts Adél), aki az örömöt akarta meglelni ezen a helyen. A hagyományoknak hadat üzenő szabadságot, az előítéletektől mentes szerelmet. Ezekről a bevallhatatlanul elkövetett, felszabadító bűnökről kell most számot adnia a lánynak. Arról, hogy meglátta Rosmerben azt, aki lehetne, hogy titokban megszerette a férfiban azt, akivé válnia kellett. Ezzel azonban az önkéntes halálba űzte Rosmer feleségét, s önkéntelenül is arra ösztönözte a férfit, hogy szakítson hitével, adja föl lelkészi hivatását.

Most, évek múlva egymásra mosolyoghatna végre Rosmer és Rebekka. Közölhetnék a világgal, közük van egymáshoz, megmutathatnák, milyen emberekké váltak. Kétségbeejtő azonban ennek a szembesülésnek a végeredménye. Számon kérő tanúként örökké ott fog állni közöttük a halott feleség, új radikalizmusával a világi küzdőtérre lépő Rosmernek pedig állandóan egykori életszemléletének romjait kell majd kerülgetnie.

Kicsit úgy jártak mind a ketten, mint Brendel (Haumann Péter), Rosmer egykori szabadelvű tanára. Ez a zseniális kókler évek óta készülődött arra, hogy előadás-sorozatot tartson kiadatlan gondolataiból, hogy mutatványokat adjon közre soha meg nem írt könyveiből. Büszkeség töltötte el, ha arra a belső gazdagságra gondolt, amit régóta őrzött magában. És mikor felnyitotta végre rejtegetett kincsesládáját, kiderült róla, hogy üres. Kiderült, hogy elévültek gondolatai, szétporladtak eszméi. Hamisnak bizonyult az az önismeret, ami mindeddig a tartását adta. Nincs mit gondolnia magáról, nincs mit mondania a világnak. A méltatlanság néhány percre tragédiává keseredik Haumann játékában: egy önhitt csaló végre szembenéz ürességével, és így a másokban tátongó űrt is megpillantja.

Hisz ugyanilyen üresek azok is, akik az elveikről szónokolva acsarkodnak a megyei pártharcokban. Képtelen szembenézni életszemléletének kudarcával a konzervatív Kroll (Végvári Tamás). Épp ebből fakad az a kíméletlenség, ahogy megzsarolja barátját és sógorát, Rosmert, hogy térjen vissza hajdani közös elveikhez. Nagy gyakorlati érzékkel akarja kihasználni a lelkész meggyőződésének változását a radikális Mortensgaard (Csankó Zoltán). Nagy ember – mondja róla Brendel – mindent elér, amit akar. Mentes ugyanis mindenféle eszménytől.

Nem lehet hát maradása tovább Rosmersholmban a bűntelen vétkeseknek. De nem nyílnak kitaposott ösvények a világba sem. Keskeny híd vezet át az örvénylés felett. Beleszédül, ki lepillant. Érzéketlennek kell lennie annak, aki nem enged a hívásnak. Nem csoda, hogy alábukik Rebekka és Rosmer is. Hisz csak a közösen választott halálban tarthatnak meg valamit abból, amiben hittek. Nem kell hazugsággá gyalázniuk azt, hogy naiv tisztasággal éltek, nem kell tévedésnek mondaniuk megtisztító szerelmüket. Nem kell együtt élniük lassan szétporladó hitükkel.

Valló Péter fölösleges aktualizálásoktól mentes, mégis időszerűnek ható előadást rendezett a múlt századi műből. Morális dilemmáival, intellektuális izgalmával hatott a Radnóti Színházban ez a lélektani kidolgozottsága vitadráma. Néha azonban lehettek volna kíméletlenebbek is a színpadra állítók Ibsennel. Kissé szigorúbb fogalmazásmódra foghatták volna a szerzőt, elhagyhatták volna azokat a mondatokat, amelyek ma némileg hamisan csengenek.

A Radnóti Színház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös bemutatója.
Fordította: Kunos László, rendezte: Valló Péter.
Díszlet: Szlávik István, jelmez: Szakács Györgyi, dramaturg: Morcsányi Géza.
Előadások februárban: 9., 24., 27-én 19 h

• Rábeszélő