A film legnagyobb adottsága talán nem is az, hogy kivételes alkalommal műalkotás is lehet. Inkább az, amiért feltalálásakor Tolsztoj ujjongott: a mozgókép, mint a Bibliában Josué, megállítja az időt. Később néhány mélyen és eredetien gondolkodó filmesztéta (Hevesy Iván vagy André Bazin) került közel ennek a felismerésnek az igazához.
Most, hogy a Filmszemlével egy időben két mozi, a Szindbád és a Toldi sorban vetíti az elmúlt évek legjobbnak vélt alkotásait, ugyanakkor a Tv1, a Tv2 és a Dunafilm is lehetővé teszi a szembenézést velük, jó alkalom nyílik az időutazásra.
Mert időutazás ez, a szó kétféle értelmében is. A húsz-huszonöt éve készült filmek újranézésekor nemcsak az örökre „jelenné tett” akkori valósággal találkozunk, hanem elsősorban akkori önmagunkkal. Minden régi magyar film olyan időutazás, melyben régi önmagunkhoz is elérkezünk. „Találkozás egy fiatalemberrel”, igen. Minden hatvanas évekbeli magyar filmből ő köszön ránk, fiatalkori önmagunk a maga kétségbeesésével vagy naiv hitével. Rokonszenves ez a fiatalember, vagy viszolyogtatóan idétlen? Géniusz? Naiv buta? Mindegyik minősítés egyszerre illik rá.
Ha előzékenyen még egy korabeli filmhíradót is levetítenek egy Jancsó- vagy egy Kovács-film előtt, mindenképp a viszolygás érzése vesz erőt rajtam. Nem is „objektíven” a látott hazugság riaszt, hanem emlékeim arról a napról és percről, amikor először és „élőben” tűrtem végig.
De pillanatokra menjünk még hátrább az időgéppel: Szőts István Ének a búzamezőkről című (készültekor betiltott) hasonlíthatatlan remekműve minden alkalommal megrendít, de az én nemzedékemnek befejezett múlt: nem velünk történt, nem a mi életünkbe szólt bele. Bámuljuk, másnak szóló, másra méretezett különös csoda.
Az Álmodozások kora újranézése után viszont sokáig forgolódunk. Szabó István első filmjét a maga idejében, húszévesen sem remekműnek tartottuk, hanem kevesebbnek-többnek is. Mintha a vászonra hívott volna bennünket a rendező: gyertek. Ma még inkább látjuk, hogy műalkotásként kevéssé állja meg a helyét, hogy eredetisége csak az akkori magyar „papa mozijának” ócska fényében tündöklött… De ma még inkább érezzük, hogy – éljünk suta szójátékkal: kevesebb, de kedvesebb, barátibb, mint bármelyik súlyos remekmű, s hogy nem mindig a súlyos és igazi remekművek tudnak megszólítani.
A hatvanas, korai hetvenes évek több, akkor remekműgyanúsnak vélt filmjéről kiderül, hogy tisztán esztétikai értékeikkel kevéssé büszkélkedhetnek… De hiszen a játékfilm legfőbb sajátossága, hogy ellentétben minden más művészettel, itt az esztétikai értékeken kívüli adottságai is felemelhetik, valóban naggyá és szeretetre méltóvá tehetik őket – próbálok ellentmondani önmagámnak.
Épp az Álmodozások kora tévévetítése után futottam össze régi ismerősömmel. Éles eszű és eredeti írástudó, kicsit mindig a „céh” perifériáján, s már ez is rokonszenvessé teszi: soha semmilyen klikkhez nem tartozott. Minden filmet látott, minden filmre emlékszik. Most furcsa dolgokat mond. Például azt, hogy már a 60-as években rossz volt a magyar film, legalábbis kevésbé értékes és időtálló, mint véltük. Legenda csupán a magyar film sokat emlegetett „aranykora”.
Én akkor is szeretem, merengek. Nem kell olyan megbocsátó szeretettel ápolgatnunk egykori naiv önmagunkat, feleli. A legendák inkább károsak, a „magyar hatvanas évek” filmlegendája különösen.
Múlnak a napok e beszélgetés óta, elkezdődött már a huszonötödik Filmszemle is, két meglepően tehetséges és több elképesztően rossz opusszal… de én még mindig azon töprengek: legenda volt? Káprázat volt?
Néhány remekmű azért kikezdhetetlen: két-három Jancsó… a Szerelem… a Szindbád… Elkezdjük sorolni: öt-hat remekműben egyezünk ki a hetvenes évek közepéig. Nagyon jó arány. A lengyel, a cseh filmben talán több is akad, de kár elemistaként számolgatni. Egyébként a cseheknél, a lengyeleknél, ha a nagyközönség elé alig jutott is, de a filmklubok zsúfolt nézőterén, az egyetemisták között éppoly legendás az akkori magyar film, mint minálunk az övék. Kölcsönhatásokról van szó. A legjobb lengyel, cseh és magyar rendezők figyeltek egymásra.
De hát nem is az öt-hat valódi remekmű a lényeg. Hanem maga a legenda ereje. Legenda ugyanis nem teremthető bármikor, sőt nagyon ritkán születik (ma például a magyar filmben biztosan nem). A legenda nemcsak mitikussá váló megszépítés és törzsi felértékelés a sámándobok pergése közepette. A legenda maga válik teremtő erővé, s ettől kezdve visszahat a felértékelt opuszra, valami nehezen követhető alkímia hatására ez a film valóban értékesebbé is válik, s ez a legendaérték majd csak nemzedékek múlva tud lefoszlani róla. Ahhoz, hogy a hatvanas évek nagy magyar filmjeinek ez a legenda táplálta többletértéke eltűnjön, még legalább egy-két évtized szükségeltetik… Nehezen megközelíthető és magyarázható jelenség: hiába látom az Álmodozások kora gyermetegségét és esetlegességeit, olyan ez, mint a szerelem, nekem csak azért is még jobban tetszik, minél sutább, annál kedvesebb. Jancsó néhány akkori „gyengébb” filmje? A Fényes szelek vagy a Még kér a nép? Mennél inkább bosszant néhány képsorának, megoldásának és szövegeinek riasztó keresettsége, más jeleneteinek még riasztóbb „odacsapottsága”, annál inkább felmagasodik, sőt felkomorlik erkölcsi-szemléleti hitele és ereje a mű egészének.
Ha majd teljesen utókorrá válik, befejezett múlttá (mint nekünk Szőts István zsenialitása), ha megszűnik körülöttük a politikai-kulturális aura, furcsamód ez a kortükröző, időmegállító, csak a mozgókép adta pótérték már végképp benne marad, már elválaszthatatlan e „tiszta” esztétikai értéktől. Filmben, más művészetektől eltérően amúgy sem létezett soha tiszta esztétikai érték… ismételjük Kracauer és André Bazin nyomán önmagunkat.
Most döbbenek rá, a fenti baráti beszélgetés nagyon emlékeztetett azokra, melyeket a Budapest–Pécs gyorsvonaton folytattunk a pécsi fesztiválra utazva huszonöt éve. Azzal az apró különbséggel, hogy annak idején hangosabbak voltunk. Talán mert akkor a legújabb filmekről vitatkoztunk, ma meg az akkoriakról. Vagyis… vagyis ugyanazokról a filmekről.
Megállt az idő.
- Kultúra [6]