Végkielégülés
Aki figyelmesen követte a MÚK múlt heti közgyűléséről szóló szűkszavú beszámolókat, örvendetes folyamat tanúja lehetett. Nem mintha a nyilvánosság képviselőinek zárkózottsága önmagában üdvözlendő volna. Ellenkezőleg. Az sem valószínű, hogy valamiféle példaadó önmérséklet szállta volna meg az urakat és hölgyeket. Mert volt itt ismét minden: megint győzött a sajtótisztességgel überolt sajtószabadság, igazmondó kedvencünk megint igazmondott, s a nemzeti útlevélosztogató remegő ajkakkal újból magyarellenesek szagmintáit tárta falkatársai elé. Ennyi. Ám ha azt hinnénk, a MÚK-ba tömörültek csak azt akarták kikerülni, „nehogy kicsavarják szavaikat”, tévednénk.
Egyszerűbb dologról van szó: készülnek az alámerülésre. Igaz, ők már az új kor emberei, visznek magukkal a víz alá mindent, amit csak lehet. Elnökük csillogó szemekkel beszélt az új székházról, de lesz rövidesen orvosi ellátás, és megoldódik az üdültetés is, természetesen „a lakosság anyagi támogatásával”. Murányi tüzetes vizsgálódásainak hála, garantáltan magyar fenekek csobbannak majd a magyar tengerbe. Mennyire más is lesz ez majd, mind az átkos MÚOSZ-ban volt!
Elégedetten tekintenek a jövőbe: hangadóik már tudják, kormányhű napjaik meg vannak számlálva, ezért inkább jövendő végkielégítésüket számlálgatják. Az ideológia már nem számít. Rendezett visszavonulást hajtanak végre, politikailag nehezen ellenőrizhető területre. S teszik ezt abban a tudatban, hogy sok mindent megkaptak. Valóban, elfoglalták, amit lehetett. Olyannyira, hogy már nem találnak szabad embert, akit a Valóság redakciójába ültethetnének. Még diploma előtt álló egyetemistát emlegetnek, mondván: „kedvet érez” a szerkesztéshez. Mert ennyi elég is! Ezért felhívjuk kedves olvasóink figyelmét: ha kedvük támadna egy kicsit szerkesztgetni, és ne adj’ isten még diplomájuk is van, forduljanak bizalommal a TIT elnökségéhez. Ám mielőtt elszánnák magukat, tanulmányozzák gondosan idézetünket. Nehogy aztán a „rossz sajtó” pártjára álljanak!
Szövegünk szerzőjének (1872–1948) édesapja a török filológia egyik megalapítója. Ő maga jogász volt, táblabíróként tevékenykedett, de már 1913-ban nyugalomba vonul. A magyar polgári radikális mozgalom egyik kimagasló képviselője. Tagja az Országos Függetlenségi Kossuth Pártnak és a Magyar Fabiánus Társaságnak, majd helyet kap 1918-ban a Nemzeti Tanácsban is.
1920-tól ügyvédként működik, pl. a népbiztosok perében is, de ő az, aki majd József Attilát védi első sajtóperében. Egy Chrudinákkal szemben persze még neki sem lett volna semmi esélye.
Jó sajtó és rossz sajtó
„Mint ahogy a meggazdagodott parvenünek is mindig akad genealógusa, aki megszerkeszti családfáját, úgy a diktátor is mindig talál elméletet, amely szerint véleménye a Csalhatatlan Bölcsesség ősforrásából ered. Ez az elmélet a jó és rossz sajtó megkülönböztetése.
Sajnos, jó és rossz viszonylagos fogalmak. Van olyan nézet, amely szerint rossz a revolversajtó, rossz az újság, amely olvasóinak alantas ösztöneire spekulálva családi rémdrámákat színez ki, amely a hatalom birtokosainak lakájszolgálatot teljesít, viszont a jó sajtó az, amely az egész nép érdekeit védi, az igazságnak bátor harcosa… Akad oly vélemény is, amely szerint a jó sajtó hivatása, hogy a kormány sajtóirodájától kölcsönzött rózsaszínű pápaszemen keresztül szemlélje az események menetét. Ezzel szemben az a rossz sajtó, amely kételkedik abban, hogy az, akinek isten hivatalt adott, ehhez szükségképpen észt is kapott, vagy hogy Mussolini álmatlan éjszakákon át töpreng, miként állíthatni helyre az integer Magyarországot. (…) Akad-e oly emberfia, hacsak nem rendelkezik a diktátorok csalhatatlan önbizalmával, aki választani tudna?
Ez az oka, hogy a választást nem lehet másra bízni, mint magára az olvasóközönségre. Csak a szellemi erők szabad játéka döntheti el, hogy melyik a jó, és melyik a rossz sajtó. Magának a sajtónak kell begyógyítani a sebeket, amelyeket a sajtó üt, és már Heine megmondta, hogy a sajtó az a csodanövény, amelynek leveleiből merített méreg gyümölcseiben leli ellenmérgét, és viszont. (…)
Richard Sheridan mondotta: »Akármily romlott is a Lordok Háza, akármennyire megvásárolható is a képviselőház, ha zsarnoki is a fejedelem, szolgalelkűek is a bíróságok – adjátok nekem a bilincseitől felszabadított sajtót, és mind e hatalmak ellenében megvédem Anglia szabadságát!« Ebből következik, hogy minden autokrácia a sajtószabadságot tekinti legveszedelmesebb ellenségének, de következik az is, hogy aki komolyan veszi a demokrácia igazságát, annak elsősorban a sajtó szabadságát kell követelnie.
Talán a reakció is tudja, hogy halála biztos, de álláspontja egyezik a haldokló zsidóéval, aki a halotti imákat mormoló rokonokra rászólt: »Meg fogok halni, de hajszolni nem engedem magamat.« Nem vitatkozik, nem hadakozik, csupán finoman és előkelőén makacs, mert a reakciónak mindene van, ami szem, száj öröme, van gumibotja és ricinusolaja, ha kell, csak éppen érvei nincsenek. Azt mondja, hogy a sajtó éles kés, amely nem gyerek kezébe való. Nyilvánvalóan a »rossz« sajtót érti alatta. Sajátságos, hogy csak a »rossz« sajtónak van ilyen hatalma, s még furcsább, hogy a »jó« sajtó azt ne tudná ellensúlyozni, de a legfurcsább, ha valaki igazságot hirdet, és nem bízik igazsága győzelmében. Vajon mi lehet az oka, hogy az igazságnak csak éppen akkor nincs megbízható ereje, ha kormány- és bankpénzen kitartott, papi és szolgabírói presztízzsel terjesztett sajtótermékek hirdetik?”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]