[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Le az értelmiséggel!

Miközben egyre erőteljesebben hangzanak a megegyezésre buzdító szózatok, mind furcsább illat lengi körül azt a néhány dolgot is, ami körül valóban széles körű egyetértés mutatkozik. Mintha csak az igazán nagy szamárságok (ah, régi szép idők!) tűrnék meg a „konszenzust”.

Itt van például az értelmiség trónfosztásának programja. Nagyjából fél éve minden hétvégi mellékletből olvashatjuk valamelyik aranyszájú politológus tollából, hogy az „értelmiségnek mennie kell” (főként a humán képzettségűeknek). Függetlenül attól, hogy a politikatudomány mesterei miféle pártállásúak (bár gyanúm, hogy illegalitásban már működik a Magyar Politológusok Pártja), egyként csak azt fújják, hogy honunk sorsa kizárólag akkor fordulhat jobbra, ha a rendszerváltó elitnek csúfolt szemüvegesek lelépnek a színről – jobbra vagy balra, mindegy, csak menjenek. Mert derék gyerekek voltak ugyan, de a rendes (azaz: „szakszerű, hatalmi”) politizáláshoz nem értenek, még egy titkárnőt se tudnak rendesen leteremteni.

Azt most ne firtassuk, hogy honnan tudják ezt a derék szakértők. Nyilván elkerülte a figyelmünket a Kádár-rendszerben folyó intenzív politológustermelés. A lényeg, hogy ki az értelmiséggel a politikából. Hát igen: manapság mást se látok a politikában, mint értelmiségieket. Jó tudnom, hogy az ő népét összetett mondatokra sem méltató Lezsákot tekintsem az értelmiség mintájának, aki az értelmes közlés legmagasabb fokának láthatólag a homlokráncolást és az ajakcsücsörítést tekinti. Értenem kellene még, hogy miért éppen a humán értelmiség van beoltva politika ellen, s nem a cipőfelsőrész-készítők vagy az adószakértők. Az se tesz jót e szólamok hitelének, ha név szerint meg lehet mondani, hogy az ügyeletes nyilatkozók éppen kiket akarnak – értelmiségiként – kiakolbólítani a hatalomból. Van olyan, aki már annak is örülne, ha TGM-et kevesebbet látja a Híradóban (s csak irigyelhetjük őt e könnyen szerzett élvezetért). Mások szép listákat készítenek a menesztendőkről.

Ami azonban igazán komolyan elgondolkoztató ebben a küldözgetésben, az annak a veszélye, hogy az értelmiséggel együtt az értelmes gondolkodás és beszéd is kikerülhet a politikai életből. A tudás ma már nem fegyver az imperializmus elleni harcban, OK. De az értelmiség és vele az elképzeléseket a kulturális hagyományok ismeretében nyilvánosan megvitatni képes értelem kiiktatása a politikából súlyos következményekkel járhat. Mert a „ki az értelmiségiekkel” jelszó csak látszólag demokratikus. A demokrácia feltételezi hatalom és tudás szoros kapcsolatát, írja rejtvényünk 1962-ben, 45 évesen meghalt szerzője, az amerikai radikális szociológia nagy alakja. Igaz, ő még nem ismerhette a mi politológusainkat. Szegény!

Tudatlanság és hatalom


„Egyszer volt, hol nem volt, valaha egyszer az Egyesült Államokban volt sok tevékeny férfi, s ezek ügyes-bajos dolgaik mellett értelemmel is rendelkeztek. A hatalom és kultúra elitje nagyjából fedte egymást. Ha ez a kultúra és hatalom nem is egyesült mindig egy személyben, egyes zárt körökön belül biztosítva volt a kettő egyensúlya. (…) Az amerikai elit a huszadik század közepére tökéletesen elszigetelte magát minden olyan emberfajtától, amelyet bármiféle ésszerű alapon kulturális elitnek – sőt egyszerűen csak értelmes és kulturált embernek – tekinthetnénk. (…)

Kevés emberben egyesül hatalom és tudás, viszont a hatalom emberei szívesen veszik körül magukat olyan emberekkel, akik bizonyos fokú tudásról tesznek tanúságot. A tudás emberéből nem lett filozófus király, ellenben igen sokszor lett belőle olyan emberek tanácsadója, akikben nincsen semmi királyi és filozófusi vonás. (…)

A demokrata eleve feltételezi értelmes közösségek létezését, retorikáját pedig arra építi, hogy a szuverenitás ezekben a közösségekben székel. A demokráciához két dolog szükséges: egyfelől kifejező és értelmes közösségek, másfelől olyan politikai vezetők, akiket az értelem vezet, vagy akik legalább felelősséggel tartoznak a fennálló értelmes közösségnek. Csak ott beszélhetünk az emberi viszonyok demokratikus rendjéről, ahol a közösségek és a vezetők között megfelelő az összhang, és tisztázott a felelősség kérdése, és ahol az értelemnek az őt megillető fontosságot tulajdonítják. A szellem az emberi ügyek alakításában csak akkor fejtheti ki erejét, ha autonóm, a hatalomtól független, de erőteljes kapcsolatok fűzik hozzá. Demokratikus formák között ez csak akkor valósítható meg, ha léteznek szabad és értelmes közösségek, a tudás emberei ezekhez apellálhatnak, s ezeknek a hatalom emberei tényleg felelősséggel tartoznak. (…)

A mai felsőbb körök tipikus képviselője az intellektuálisan középszerű ember: ha intellektuálisan lelkiismeretes, akkor is minden körülmények között középszerű. Intelligenciája csak olyan esetekben kerül felszínre, amikor tudatára ébred, hogy az időnként felmerülő problémák megoldása meghaladja. Érzéseit azonban igyekszik titkolni, s ha a nyilvánosság elé lép, nyilatkozatai – akár jámborak és szentimentálisad akár komorak és merészek – mindig általánosságban mozognak. Csupa summázott, népszerűsített, előre kijegyzetelt és a szája íze szerint beállított eszmék találnak utat hozzá. A telefon, a feljegyzések, a kivonatok korának fejedelme ő. (…)

A politikusokból és tanácsadóikból hiányzik az intellektus, s ennek következtében a hatalmi döntések meghozatalának és a politikai irányvonalak kidolgozásának módja a döntések igazolását, de megtámadásukat is, egyszóval minden intellektuális formában történő megvitatásukat lehetetlenné teszi. Emellett a vezető körök legtöbbnyire kísérletet sem tesznek arra, hogy döntéseiket vagy politikájukat bármi formában is igazolják. Logikus érvelés helyett propagandát, demokratikus tekintély helyett minden vitát kizáró hatalmi döntéseket találunk.”

???

• Ki beszél?