Le az értelmiséggel!
Miközben egyre erőteljesebben hangzanak a megegyezésre buzdító szózatok, mind furcsább illat lengi körül azt a néhány dolgot is, ami körül valóban széles körű egyetértés mutatkozik. Mintha csak az igazán nagy szamárságok (ah, régi szép idők!) tűrnék meg a „konszenzust”.
Itt van például az értelmiség trónfosztásának programja. Nagyjából fél éve minden hétvégi mellékletből olvashatjuk valamelyik aranyszájú politológus tollából, hogy az „értelmiségnek mennie kell” (főként a humán képzettségűeknek). Függetlenül attól, hogy a politikatudomány mesterei miféle pártállásúak (bár gyanúm, hogy illegalitásban már működik a Magyar Politológusok Pártja), egyként csak azt fújják, hogy honunk sorsa kizárólag akkor fordulhat jobbra, ha a rendszerváltó elitnek csúfolt szemüvegesek lelépnek a színről – jobbra vagy balra, mindegy, csak menjenek. Mert derék gyerekek voltak ugyan, de a rendes (azaz: „szakszerű, hatalmi”) politizáláshoz nem értenek, még egy titkárnőt se tudnak rendesen leteremteni.
Azt most ne firtassuk, hogy honnan tudják ezt a derék szakértők. Nyilván elkerülte a figyelmünket a Kádár-rendszerben folyó intenzív politológustermelés. A lényeg, hogy ki az értelmiséggel a politikából. Hát igen: manapság mást se látok a politikában, mint értelmiségieket. Jó tudnom, hogy az ő népét összetett mondatokra sem méltató Lezsákot tekintsem az értelmiség mintájának, aki az értelmes közlés legmagasabb fokának láthatólag a homlokráncolást és az ajakcsücsörítést tekinti. Értenem kellene még, hogy miért éppen a humán értelmiség van beoltva politika ellen, s nem a cipőfelsőrész-készítők vagy az adószakértők. Az se tesz jót e szólamok hitelének, ha név szerint meg lehet mondani, hogy az ügyeletes nyilatkozók éppen kiket akarnak – értelmiségiként – kiakolbólítani a hatalomból. Van olyan, aki már annak is örülne, ha TGM-et kevesebbet látja a Híradóban (s csak irigyelhetjük őt e könnyen szerzett élvezetért). Mások szép listákat készítenek a menesztendőkről.
Ami azonban igazán komolyan elgondolkoztató ebben a küldözgetésben, az annak a veszélye, hogy az értelmiséggel együtt az értelmes gondolkodás és beszéd is kikerülhet a politikai életből. A tudás ma már nem fegyver az imperializmus elleni harcban, OK. De az értelmiség és vele az elképzeléseket a kulturális hagyományok ismeretében nyilvánosan megvitatni képes értelem kiiktatása a politikából súlyos következményekkel járhat. Mert a „ki az értelmiségiekkel” jelszó csak látszólag demokratikus. A demokrácia feltételezi hatalom és tudás szoros kapcsolatát, írja rejtvényünk 1962-ben, 45 évesen meghalt szerzője, az amerikai radikális szociológia nagy alakja. Igaz, ő még nem ismerhette a mi politológusainkat. Szegény!
Tudatlanság és hatalom
„Egyszer volt, hol nem volt, valaha egyszer az Egyesült Államokban volt sok tevékeny férfi, s ezek ügyes-bajos dolgaik mellett értelemmel is rendelkeztek. A hatalom és kultúra elitje nagyjából fedte egymást. Ha ez a kultúra és hatalom nem is egyesült mindig egy személyben, egyes zárt körökön belül biztosítva volt a kettő egyensúlya. (…) Az amerikai elit a huszadik század közepére tökéletesen elszigetelte magát minden olyan emberfajtától, amelyet bármiféle ésszerű alapon kulturális elitnek – sőt egyszerűen csak értelmes és kulturált embernek – tekinthetnénk. (…)
Kevés emberben egyesül hatalom és tudás, viszont a hatalom emberei szívesen veszik körül magukat olyan emberekkel, akik bizonyos fokú tudásról tesznek tanúságot. A tudás emberéből nem lett filozófus király, ellenben igen sokszor lett belőle olyan emberek tanácsadója, akikben nincsen semmi királyi és filozófusi vonás. (…)
A demokrata eleve feltételezi értelmes közösségek létezését, retorikáját pedig arra építi, hogy a szuverenitás ezekben a közösségekben székel. A demokráciához két dolog szükséges: egyfelől kifejező és értelmes közösségek, másfelől olyan politikai vezetők, akiket az értelem vezet, vagy akik legalább felelősséggel tartoznak a fennálló értelmes közösségnek. Csak ott beszélhetünk az emberi viszonyok demokratikus rendjéről, ahol a közösségek és a vezetők között megfelelő az összhang, és tisztázott a felelősség kérdése, és ahol az értelemnek az őt megillető fontosságot tulajdonítják. A szellem az emberi ügyek alakításában csak akkor fejtheti ki erejét, ha autonóm, a hatalomtól független, de erőteljes kapcsolatok fűzik hozzá. Demokratikus formák között ez csak akkor valósítható meg, ha léteznek szabad és értelmes közösségek, a tudás emberei ezekhez apellálhatnak, s ezeknek a hatalom emberei tényleg felelősséggel tartoznak. (…)
A mai felsőbb körök tipikus képviselője az intellektuálisan középszerű ember: ha intellektuálisan lelkiismeretes, akkor is minden körülmények között középszerű. Intelligenciája csak olyan esetekben kerül felszínre, amikor tudatára ébred, hogy az időnként felmerülő problémák megoldása meghaladja. Érzéseit azonban igyekszik titkolni, s ha a nyilvánosság elé lép, nyilatkozatai – akár jámborak és szentimentálisad akár komorak és merészek – mindig általánosságban mozognak. Csupa summázott, népszerűsített, előre kijegyzetelt és a szája íze szerint beállított eszmék találnak utat hozzá. A telefon, a feljegyzések, a kivonatok korának fejedelme ő. (…)
A politikusokból és tanácsadóikból hiányzik az intellektus, s ennek következtében a hatalmi döntések meghozatalának és a politikai irányvonalak kidolgozásának módja a döntések igazolását, de megtámadásukat is, egyszóval minden intellektuális formában történő megvitatásukat lehetetlenné teszi. Emellett a vezető körök legtöbbnyire kísérletet sem tesznek arra, hogy döntéseiket vagy politikájukat bármi formában is igazolják. Logikus érvelés helyett propagandát, demokratikus tekintély helyett minden vitát kizáró hatalmi döntéseket találunk.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]