Az már a nyolcvanas évek közepén világos volt, hogy a koncepciótlan, tagolatlan, ömlesztett zeneszolgáltatás hatástalan, a hallgató számára nem válik értékké, és olyan tagolt, szakprogramokra épülő, céltudatos rendszert kell kiépíteni, amely a hallgatóra figyel, és mindent akkor és olyan formában, olyan nyelven közvetít, amelyben az el is jut a különböző korosztályokhoz és rétegekhez. A reform előkészületeit a rendszerváltás felfüggesztette, mert akkor a rádiónak nem volt más dolga, mint a rendszerváltást menedzselni. Gombár és Hankiss kifejezetten az elakadt reformok folytatására kaptak felhatalmazást, az én megbízatásom pedig arra szólt, hogy a Bartók rádió intendánsaként vigyem ezt végig. A státusom sohasem igazodhatott ehhez a megbízatáshoz, mert Gombár SZMSZ-tervezetét nem hagyta jóvá a kormány. A cél az volt, hogy a három adó határozott elvek szerint épüljön fel, a műsorfolyam jól rendezett, áttekinthető legyen, hogy a hallgató az adók és az idősávok között jól kiismerje magát, hogy a rádióhallgatás tervezhető legyen, hogy össze lehessen igazítani az emberek napi, heti programjával. Ez rendkívül lényeges dolog. Ha hetenként két teljes operát közvetítünk mindig azonos napokon, azonos időpontban, este, az többet ér, mint ha négyet adunk kiszámíthatatlan időpontban.
A Bartók rádió önálló adóként, azt mondhatom, hogy a jellegéhez képest igen sikeres volt, egy nagyjából 40-80 ezer fős állandó hallgatóságra számíthatott.
A struktúra persze nem volt tökéletes, a sávrendszer helyenként túlságosan merev volt, néhány műsor nem volt a helyén, de hát ez természetes. ’92 őszére a szükséges módosításokkal kialakult egy racionális szerkezet, amelyet egy kisebb, rugalmasabb szervezeti modellel lehetett kiszolgálni. Arra viszont már nem volt idő, hogy a szervezeti átalakítást végigvigyük, mert 1993 elején egészen új helyzet állt elő.
Én addig zenei főosztályvezetőként voltam intendáns, az új szervezeti rendben viszont sem intendáns, sem főosztály nem volt, viszont meglepő módon felkértek arra, hogy vállaljam el a főosztály helyén létrejött zenei főszerkesztőség vezetését június 30-ig. Én a kollégáimmal való konzultáció után végül is elvállaltam ezt, hogy mentsem, ami menthető. És ez valamelyest sikerült is, mert az első kiszivárgott tervezetek még a nyolcvanas évek elejére jellemző műsorstruktúrát írtak le, és ehhez képest az áprilisban bevezetett műsorrend nagy viták után az értékhordozó zenei programokat lényegében érintetlenül hagyta. A nagy és drasztikus változások akkor következtek be, a zenei főszerkesztőség lefejezése akkor kezdődött, amikor az új zenei főszerkesztő szeptemberben munkához látott.
A zenei műhelyeknek még a hetvenes években is elég nagy önállóságuk volt, 1992-től pedig nyolc mellérendelt, önálló zenei műhelyből állt a zenei részleg. Ősszel azonban egy sosem volt bürokratikus rendszert vezettek be. A nyolc műhelyt rovattá fokozták le, a nyolc vezetőből hatot leváltottak vagy lefokoztak, a rovatvezetők nem minősülnek vezetőnek, önállóságuk nincs, de cenzurális szűrőként funkcionálnak. Ezzel párhuzamosan létrehoztak öt vadonatúj szerkesztőséget vadonatúj vezetőkkel. Az öt közül kettő egyszemélyes álszerkesztőség, amelyeket részben ideológiai, aktuálpolitikai okokból hoztak létre, mint az egyházzenei szerkesztőséget, hiszen egyszerűen nevetséges, mondjuk, Bach egyházi és világi zenéjét külön részlegben szerkeszteni, vagy azért hoztak létre, hogy vezetői posztokat lehessen osztogatni. A másik három szerkesztőség pedig teljhatalommal maga alá gyűrte a rovattá visszaminősített műhelyeket. A nemzeti értékek nevében fellépő urak a népzenét a különböző szerkesztőségek között szétszórták, és voltaképpen megsemmisítették a népzenei műhelyt. A rovatok száma azóta tovább szaporodott, most már teljesen áttekinthetetlen az egész rendszer, csak az látható világosan, hogy több a vezető, és mindenki feltétlen hűséggel tartozik a kiépített hierarchia csúcsán álló vezetőnek. Az átszervezéssel nem karcsúsították a szervezetet, hanem éppen ellenkezőleg, úgyhogy az átszervezésekre és a takarékossági szempontokra hivatkozó elbocsátások a zenei főszerkesztőségnél már csak ezért is törvénytelenek. Arról nem beszélve, hogy az elmúlt hónapokban a nyugdíjba küldött munkatársak helyére két, néha három újat vettek föl, akik szerkesztői gyakorlattal, az önállósághoz szükséges tudással és tapasztalattal nem rendelkeznek, viszont hálával és hűséggel tartoznak annak, aki fölvette őket. Törvényerőre emelkedett az alázat és a lakájszellem.
(Lejegyezte: Szigeti István, a Magyar Rádió volt zenei rendezője, akit Szirányi Jánossal, a Magyar Rádió volt zenei főszerkesztőjével együtt bocsátottak el.)
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]