Számomra három centruma van ennek a folyóiratszámnak. Az első nyilvánvalóan Tar Sándor művészete köré szerveződik. Három színvonalas kritikával ünneplik a nagy írót (Károlyi Csaba, Radics Viktória, Závada Pál). Az első inkább elvi, a második meditatívabb, a harmadik önvallomásos-novellisztikus jellegű. Ám ha elolvasom az itt közölt LASSÚ TEHER című Tar-elbeszélést, eszembe jutnak George Steiner szavai: „A kritikus ha maga mögé néz, egy törpe árnyékát látja.” (Félreértés ne legyen: e „törpék” közé magamat is odaszámítom!) Döbbenetes írás, és mintha valami új kezdetét jelezné az író pályáján. Nincs már itt szó dokumentumjellegről, szociográfikumról, bár a környezetrajz, a valóságábrázolás most is a megszokottan pontos és hiteles. Leginkább talán balladásnak lehetne nevezni ezt a megszólalást: tömörítések, kihagyások, ama nevezetes „balladai homály”, a párbeszédek a végsőkig lecsupaszítottak; a palaszürke ég alatt, akár kéregető szerszáma, a tangóharmonika, alig nyiszorog Balog, a Kreatúra. Ebben a megalázott világban csak az agresszió látszik az egyetlen válaszlehetőségnek: több regénykötettel felér, ahogy Tar pár oldalon át eljuttatja a kisfiút a kitörésig, míg végül egy heccelődő, az apját csontig megalázó vonatbeli társaság mintájára bakancsával lerúgja a lépcsőre felkapaszkodni készülő Balogot a lassító tehervonatról. Remekmű.
Nagyszerű interjút készített Szijj Ferenc az 1944-es születésű Elek Istvánnal (nem tévesztendő össze a politikussal!), aki előszeretettel nevezi elek isnek önmagát. Szakmai önéletrajza üdítően narcisztikus: „Szakadatlanul próbálkozom azzal, hogy prostituáljam a művészetemet, de ahhoz is tehetségtelen vagyok.” Képzőművész, happener, költő – leginkább talán gagmannek nevezném, de sajnos ötleteit nemigen veszik meg. Kitalált például egy gyönyörű metaforát a „találka-alakú terek”-ről. Nagyon költői ez a kép, bár nem tudjuk meg pontosan, hogy mit is jelent. Inkább azt, hogy melyek a nem találkaalakú terek, elsősorban azok, amelyek nem „marasztalóak”. „Ez a város otthontalan.”
„Úgy az egész világ is az” – mondhatnák a század utolsó negyedének orosz írói. Az esszéíró Viktor Jerofejev szerint ezt az irodalmat a rossz uralma határozta meg. Rendkívül tömör, ám igen sokatmondó jellemzéseiben egy valóban döbbenetes irodalmi körkép rajzolódik ki, nekrofília, pornográfia, kannibalizmus, alkoholizmus stb. ennek a literatúrának az alapanyaga, vagy ahogy Vlagyimir Szorokin nemes egyszerűséggel kijelenti: „genny és szalonna”.
A korszak egyik fő műve Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuski című poémája, a Sterne-féle szentimentális utazás alkoholista újrafogalmazása, sátáni humorral, féktelen önundorral és méltóságteljes önsajnálattal. (Mindezt a német kiadás alapján mondom, a folyóirat természetesen csak egy rövid részletet közölhet a regényből.) Mindezek és más ismereteink alapján is újra érvényes a régi jelszó: Tanuljunk az élenjáró szovjet íróktól!
- Rábeszélő [6]