Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Nagyon szép a lap első oldalán tündöklő Petri-vers, megkapó és szeretetteljesen odahajló „az agg bárdot”, az ötvenévessé lett barátját és pályatársát köszöntő Várady Szabolcs-kisesszé, és igen szellemes, nagyvonalúan „történelemhamisító” Borislav Pekic elbeszélése, Az EMBER, AKI HALÁLT EVETT, de most mégis a folyóirat teoretikus jellegű közleményeiről szeretnék legelsősorban beszélni. Van valami, nem is olyan nagyon rejtett összefüggés, egybecsengés az e nembe tartozó írások között, közülük háromra hívom fel mindenekelőtt a figyelmet. Ideje hát, hogy megnevezzem az általam észlelt középpontot, ez pedig nem más, mint a kritika szerepe és felelőssége jelenkorunkban. Hovatovább a kritika létéről, értelméről, hangzatosabban küldetéséről van szó – mindez az „anything goes”, a „jöhet bármi, minden belefér” posztmodern-nihilista korszakában korántsem evidens.

Itt van mindjárt Szilágyi Márton MESTERKURZUS című nagyszerű, tanulmány terjedelmű bírálata az elmúlt év egyik legfontosabb irodalmi teljesítményéről, Dávidházi Péter bámulatos monográfiájáról Arany kritikai örökségéről. Szilágyi olvasatában Dávidházi következtetései abszolút aktuálisak, a ma legelevenebb kérdéseit érintik, hiszen Arany kritikáinak önértékét hangsúlyozza, ezáltal pedig „óhatatlanul felértékeli a kritikus szerepét. Mármint ahhoz az általános szemlélethez képest, amely hagyományosan a kultúra járulékos tartozékaként és nem természetes, sőt nélkülözhetetlen részeként határozza meg a kritikát.” Ha nem így van, a kritika voltaképpen kultúrán kívüli tevékenységgé válik, Márai szavaival élve, szakmányban végzik, „mint a bélmosást”, és ez – folytatja Szilágyi Márton – „elképesztően sok terhet ró a legkiválóbb kritikusokra”. Így a kritikus a legmagányosabb figurává, a kultúra legszomorúbb szereplőjévé válik, hiszen „egy értekezői életművön belül kell pótolni azt a szervességet, amely a tradíció egészéből hiányzik”. Az Arany-féle, nem a „hatalom akarása” jegyében fogant bírálói magatartás „zárvány marad, idegen test a magyar kultúrában”. (Hozzáteszem: hogy ez az elszigetelődés milyen tragikus következményekkel járhat, azt az első modern magyar kritikusnak, az öngyilkos Péterfy Jenőnek a sorsa példázhatja.)

Ha egy kritikus saját pályáján következetesen végiggondolja mindezt, eljuthat az elhallgatás, a nem írás végső állomására, bár itt ismét egy lesújtó ellentmondás keletkezik: egy műbíráló csendje soha nem lehet mélyértelmű művészi gesztus, szemben például Rimbaud vagy Marcel Duchamp kioltódásával. Beck András, aki a magyar kritikai élet szereplői közül e tekintetben a legmesszebbre jutott, SZOLIDARITÁS, DE KIVEL? című előadásában nagyon is világosan észleli ezt az antinómiát. Ezúttal azonban egy konkrét példa kapcsán a kritikusi felelősség kérdését elegyíti az elhallgatás gesztusával, amely ebben az esetben már-már kötelességnek látszik. Szinte halált megvető bátorsággal jelenti ki, hogy számára Márton László nagyregénye olvashatatlan. Különösen súlyos állítás ez, ha belegondolunk, hogy Beck így egy egész irodalmi konszenzussal kerül szembe, amely a regény remekmű voltát szinte megkérdőjelezhetetlennek tekinti. És mégis belátja, hogy ez az a könyv, amely „nem érdekel”. Ezután már csak öngyötrő, szinte élveboncoló kérdések következhetnek: „Eljuthat-e egy kritikus idáig a megértés kötelességéből fakadó szakmai becsületesség kockáztatása nélkül? És mikor kell e becsület védelmében kimondania azt, hogy eljutott idáig?”

Ezek az önmarcangoló és példátlanul becsületes kérdések költőinek látszanak, de Babarczy Eszter ragyogóan megírt, bámulatos anyagismeretről számottevő előadása mintha mégis megválaszolná azokat. Nagyon is feltételesen mondom ezt: „minden zenéhez szükség van a megfelelő fülekre is” – idézi Lord Shaftesburyt, vagyis meg kell dolgozni a befogadásért, „ez a munka nem annyira szakmai, mint inkább emberi munka, önmagunk megmunkálása”. Ekkor azt állíthatjuk: mindez szép, de Beck András megdolgozott érte, megmunkálta önmagát, míg keserű, végső kérdéseihez jutott. A válasz valahol ott, abban a pillanatban keresendő, mikor belátjuk, hogy a kultúra a legkevésbé sem egyéni vállalkozás, hanem olyan tettsorozat, amely az irodalomban egyedül számon kérhető „igényességet értelmezni tudja, méghozzá mindazon eszközzel, amellyel általában magunkat és a világot értelmezzük” – ez Babarczy Eszter zárótétele. Mondom, mindez nagyon „emberi” és a szó nemes értelmében konzervatív kultúrafelfogás, de magam egyre nyugtalanabbul ismételgetem Beck András kérdéseit.

• Rábeszélő