Fontos és sajátos szempontból kutatja Balás Piri László az ’56-os forradalom máig feltáratlan fehér foltjainak egyikét. A már megszokott visszaemlékezésekkel, átfogó (és nagyrészt sikerületlen) monografikus kísérletekkel vagy helytörténeti összefoglalásokkal szemben egy szakmai közösség magatartását és ennek a magatartásának következményeit vizsgálja 1956-ban. Az egyik megkérdezett, dr. Hősz Dezső orvos állapítja meg, hogy a forradalmi bizottságba mindenütt az elit értelmiségieket választották, nem kell hát csodálkozni, hogy a börtönökben annyi orvos is ült. Ezekről az orvosokról és társaikról, hivatásos mentőkről, ápolókról és önkéntes segítőikről szól ez a könyv.
Ha netán a kedves olvasó attól tart, hogy joggal megunt, hitelét vesztett, könnyezve hetvenkedő riportokat gyűjtött össze a szerkesztő – akkor szerencsére téved. Az interjúk, dokumentumok, elemzések – ha lehetséges – időrendben követik egymást. Ki emlékezhet ma már arra, hogy a Népszava 1956. október 23-i számában részletesen beszámol az orvos-egészségügyi szakszervezet elnökségi üléséről és a Rákosi-rendszerben ártatlanul elítélt orvosok és más egészségügyiek rehabilitációjáról? A kötet e cikk újraközlésével indít, hogy folytassa azzal a szubjektív visszaemlékezéssel, amely az utolsó Petőfi-köri orvosvitát idézi fel, amely már nem gyorsíthatta a forradalom kitörését, mert időben egybeesett a rádió ostromával. Dr. Somogyi János orvosprofesszor és mások emlékezései jól tükrözik az orvosok akkori – és utólag is egyedül helyeselhető magatartását, amely sajátosan ötvözte a békés, vértetlen politikai megoldás vágyát, a minden sebesült ellátását előíró eskü megtartását és a haza szeretetét. A közlemények életszerűen szólnak arról, ki hogyan élte meg a forradalom spontán kitörését, hogyan keveredett – nagyrészt véletlenül, esetlegesen – a harcok közelébe, hogyan vett részt akarva-akaratlanul politikai eseményekben is, s hogy mennyire váratlanul érte legtöbbjüket a kegyetlen megtorlás.
Különösen szép visszaemlékezést olvashatunk a 16 éves korában egy mentőautóban hősi halált halt önkéntes diáklányról (Kő András írása), s arról, hogy a halott szüleit miként zaklatta még évtizedekig a rendőrség. Betekintést kapunk a Központi Honvédkórház munkájába, ahol egyszerre folyt a megmentés a haláltól és a rendőrségtől (dr. Radó György kórházparancsnok és Hegedűs László interjúi), és utalások vezetnek át a Péterfy Sándor utcai kórházban történtekre. Szerencsés volt Csillag Zoltán alig ismert tanulmányának újraközlése a Vöröskereszt 1956-os tevékenységéről.
A könyv szerkesztése, az olykor lappangó források összegyűjtése Balás Piri László munkáját és a tudományban megkövetelt aprólékos gyűjtőszenvedélyét dicséri. Nem a szerkesztő hibája, hogy a könyv (megint) csak a fővárosról szól, s hogy levéltári dokumentumok híján végül ez az érdekes és megrázó áttekintés egyetlen érintett csoportról, személyről vagy áramlatról sem ad legalább megközelítően teljes képet. Kár, hogy az ötvenhatos áramlatok mindenkit irritáló megosztottsága a kutatásra is átterjedt és a szerkesztő nem kereste meg azokat a dokumentumokat (néhány régen kész interjút az Oral History Archívumban), amelyek ugyanehhez a témakörhöz kapcsolódnak. Mindezen azonban, így a kiadás némely sajnálatos hanyagságán is, lehet utólag segíteni. Reméljük, hogy a szerkesztő eddigi buzgalmával folytatja kutatómunkáját, hogy majd olvasható legyen a magyar orvostársadalom és egészségügy szerepének teljes története.
- Rábeszélő [6]