Almásy Aladár mostani nagyszabású kiállítása – több mint nyolcvan egyedi mű – a művész jellegzetes grafikusi képszemléletéről is számot ad. A kép emblematikus hatása, „ütése” nem érdekli, a képi egység is csak másodlagos követelmény nála. A részletekből indul el, a tűhegyes eszközzel vont finom jelekből. A rajz, mint pókháló szövedéke terjed szét a lapon, egyre újabb motívumokkal gazdagodva. Olyan apró pontot, képmorzsát is odatesz, aminek a képegész szempontjából nincs jelentősége, de őt más eszmény vezérli, a képi elmondás, a vizuális elbeszélés szándéka. E szempontból minden apróságnak jelentősége van; mindennek, ami növeli az elbeszélés hitelét. Amit „elmond”, természetesen nem történet, de verbalizálható, és vannak, akik úgy gondolják, hogy a szcenáriót hallva (esetleg épp a művésztől, hiszen ő az illetékes) valamihez közelebb jutottak, valamit jobban értenek. Talán így van; ez a valami azonban semmiképp sem a képi lényeg, az adott mű par excellence képzőművészeti hozadéka. A bizarr címek, melyek egyébként roppant alkalmasak az érdeklődés és a figyelmesebb képnézés fölkeltésére, a fenti félreértéshez is hozzájárulnak, noha csupán a képi elbeszélés lefordításai a beszélt nyelvre. (Például: EGY HAVAS RAJZSZEGET RAVATALRA ELŐKÉSZÍTŐ FÉRFI)
De mi is a képi lényeg Almásynál? Azt hiszem, az emberi szemléletnek abban a tulajdonságában ragadható meg, amely mindent valamihez hasonlítónak tud találni. Képzeletben, rajzban akármit átalakíthatunk, bármit összefüggésbe hozhatunk bármivel. Ennek alapján egyfajta képírás alakulhat ki; a részletek, apró formagondolatok, rajzi felszikrázások egymásból következő, egymásba átúszó képzettársításos képszövege, rajzi elbeszélése, melynek a szüzséje nem eseménytörténet, hanem a képelemek testén átáramló formasztori. Almásy mindig is ezt az első történetet rajzolta. Vizuális naplónak is tekinthető mindez, amely nemcsak a dús képzeletvilág tükrözője, de feldolgozza a művész irodalmi, történelmi és bölcseleti olvasmányélményeit is. A naplót önkéntesen szakítja meg a képszél, a keret és a kiállításnak a dekoratív szempontokra ügyelő rendezése. Azaz megfelelő sorrendbe sűrűn egymás után téve akár képregényt is nyerhetnénk: a grafikus belső világát rajzoló szabadkézi regényt.
Mindebből talán sejthető, hogy itt legalább olyan fokú mindent, bármit megrajzolni tudás, formaismeret, felkészültség és gyakorlat szükségeltetik, mint a látványvilág megrajzolásához. És a gazdag fantázián túl a termékeny alkotómunka mechanizmusának a gyakorlati kiépítése. Még Almásy rajongói is hajlamosak őt a látomások közt elrévedő, nem evilági jelenségnek tartani. Szó sincs erről. A képcsinálás külső követelményeivel, a formai eszközökkel tudatosan gazdálkodó alkotóról van szó, aki művészi céljai érdekében éppen kellően tartja kordában és súlyozza az ösztönösséget. A keletkezés útját legjobban az egyszerűbb tusrajzokon lehet követni, ahol a vonal az anyanyelv magától értetődőségével vált át az egyik vizuális kifejezésről – látványelemről – a másikra. A ceruzavonal leheletfinom, súroló röpte a papír fölött pedig mintha nem is szilárdulna rá az anyagra olykor, hanem lebegne felette.
A kiállítás összképét bizonyos romantikus ódonság hangulata lengi át. A szürrealizmus sohasem titkolta, hogy egyik ősét tiszteli a romantikában. Ez Almásynál egyebek mellett a régi keretek, paszpartuk és papírok iránti vonzalomban és inspiráló hatásukban mutatkozik meg. Különös, szokatlan, de elragadó és biztos ízlésvilág hatáskörébe kerülünk az idei tél egyik legragyogóbb kiállításán.
Kiállítási Csarnok,
Városliget, Olof Palme sétány 1.
Január 21.–február 20.
- Rábeszélő [6]