A Sarkozy-jelenség

Martin József Péter [1]

Életkép az egyik francia tévécsatorna híradójából: Nicolas Sarkozy egy napja. A májusban megválasztott államfő – az elmaradhatatlan reggeli kocogás után – kora hajnaltól késő estig folyamatosan tárgyal, beszédet mond, egyeztet, utazik, kinevez és levált. Hódol legfőbb szenvedélyének: dönt. Államelnök létére részt vesz a kormányüléseken, ám közben telefonon hívják, és a darfuri segélyekről rendezett párizsi konferencia ügyében intézkedik, repülőre száll, ám a reptéren még lebonyolít egy-két telefonbeszélgetést a külföldi és hazai potentátokkal. Ritkán komor, többnyire diadalittas arckifejezése arról tanúskodik, hogy kifejezetten élvezi a helyzetet: ő az ötödik köztársaság hatodik elnöke.

Gyermekkora óta erre vágyott. Amikor 1948-ban Magyarországról emigrált édesapja elégedetlen volt Nicolas rossz tanulmányi teljesítményével, mondván, ilyen névvel és bizonyítvánnyal nem viszi semmire, elhatározta: dafke megmutatja (Francia)­országnak és világnak, hogy mire képes. Kora ifjúságától kezdve politikusnak készült, 19 évesen már jobboldali pártaktivista, 21 évesen az akkori jobboldali párt, az UDR helyi küldöttje volt, hét évvel később pedig elorozta a párizsi elitkerület, Neuilly polgármesteri címét az ereje teljében lévő, befolyásos Jacques Pasquától. Nemzetgyűlési képviselőnek először 1988-ban választották meg, ezután egyre fontosabb pozíciókat szerzett az akkor már RPR-nek nevezett gaulle-ista tömörülésben. Sokáig a most leköszönt államfő, Jacques Chirac bizalmasaként szolgált, aztán a kilencvenes évek közepén váltott: Chirac és Balladur elnökjelölti párharcában utóbbit támogatta. Akkor még rossz lóra tett, ám ez a malőr nem szegte kedvét.

A két jobboldali politikus, Chirac és Sarkozy viszonya utóbbi „árulása” miatt megromlott, ezzel párhuzamosan Sarkozy elnöki ambíciói egyre evidensebbé váltak. Az ezredfordulót követően Sarkozy fokozatosan felküzdötte magát az újjáalakult jobboldali tömörülés, az UMP ranglétráján, majd 2004 novemberében megválasztották pártelnöknek. Ekkorra világossá vált: Chirac, a hetvenes éveit taposó egykori mentor kifelé megy a politikából, eljöhet tehát Sarkozy ideje. Csak az elnökön múlt, hogy kettejük megromlott viszonyát felhasználja-e arra, hogy 2007-ben harmadszor is elinduljon egy generációval fiatalabb riválisa ellen (lényegében lehetetlenné téve a jobboldal győzelmét), vagy belenyugodva abba, hogy Sarkozy csillaga még feljebb ível, félreáll. Chirac végül az utóbbi mellett döntött, igaz, utolsó kormányának miniszterelnöke, Dominique de Ville­pin (az államfő nem hivatalos jelöltjeként) még tett egy bátortalan kísérletet arra, hogy megakadályozza, de legalábbis megnehezítse Sarkozy elnökjelöltté választását. Ám aztán neki is és a jobboldalon mindenkinek bele kellett nyugodnia: az óriási elszántsággal, erővel és sziszifuszi munkával felépített politikai, gazdasági, kulturális és médiabirodalommal szemben nincs ellenszer. Sarkozy e csatát megnyerte, de hátra volt még a baloldallal szembeni, mindent eldöntő ütközet.

A szocialista párt a közvélemény-kutatások alapján választott ellenjelöltet: Ségolène Royal személyében. Sajtóhírek szerint a Sarkozyvel amúgy jó viszonyt ápoló Jacques Attali, a francia közélet baloldali „polihisztora” (az EBRD volt elnöke, Mitterrand egykori tanácsadója, számos filozófiai, történelmi és szépirodalmi mű szerzője) „találta ki” Royalt. Ha valaki, akkor csak ő győzheti le Sarkozyt, reménykedtek az egyre anakronisztikusabb ultrabaloldali nézetektől a modern szociáldemokrata víziókig széles ideológiai mezőt átfogó baloldalon. Úgy vélték, hogy a korszerű gondolkodású, miniszteri tapasztalattal rendelkező, mellesleg pedig rendkívül attraktív, ellenfeléhez hasonlóan szintén az ötvenes évei elején járó politikus sikeresen vívja majd meg a csatát Sarkozyvel. De minden hiába, a megjelenésében valóban modern, programjában és üzeneteiben azonban kevéssé koherens¹ Royal sem tudta útját állni a Sarkozy-gőzhengernek. A május 6-i második fordulóban a franciák biztos többséggel, a szavazatok 53 százalékával öt évre államfőnek választották Nicolas Sarkozyt.

Több ez, mint elnökváltás. Az ország a chiraci evickélés és a romló gazdasági mutatók nyomán változtatásra, modernizációra érett – ez az elnökválasztási kampányban szinte evidenciává vált. De Sarkozy ennél tovább ment: kampánybéli szlogenjéül a „szakítást” (rupture) választotta. Olyan államfője lett Franciaországnak, aki néhány meghatározó kérdésben szembemegy az ötödik köztársaság hagyományaival, szakít a gaulle-izmussal. Ennek tudható be, hogy a franciák többsége, valamint a külföldi sajtó jelentős része, kiváltképp az angolszász liberális médiumok leplezetlen örömmel konstatálták Sarkozy győzelmét.²

Sarkozy első – és a külvilág számára talán legfontosabb – megkülönböztető jegye, hogy külpolitikájában nyoma sincs az Amerika-ellenességnek. Ez újdonság az 1958 óta tartó ötödik köztársaság történetében, hiszen az eddigi elnökök – jobb- és baloldaliak egyaránt – mind rossz szemmel néztek a tengerentúli szuperhatalomra. Az Amerika-ellenesség a baloldalon erős antikapitalista attitűdökkel társult, a jobboldalon inkább csak egyfajta függetlenedési törekvéssel. Tavaly megjelent könyvében³ Sarkozy a transzatlanti kapcsolatok új korszakáért kiáltott, és leszögezte: „Elképzelhetetlen, hogy Európa az Egyesült Államokkal szemben alakítsa ki identitását.” Ennél is továbbment, amikor hazáját kritizálva megállapította, hogy az Amerikával szembeni ambivalencia és gyanakvás nem más, mint „a franciák irigysége a nagyszerű amerikai sikerek láttán”. Amúgy is, a franciáknak többet kellene beszélniük angolul… Ez a hang legalábbis szokatlan egy francia politikustól.

Sarkozy szerint az egyéni szabadság és a republikánus eszme köti össze Franciaországot és az Egye­sült Államokat. A Hatszögnek⁴ – mint írja – még mindig van mit törlesztenie tengerentúli partnere felé, hiszen a náci megszállásból Amerika szabadította fel a franciákat. Manapság is közösek a megoldandó problémák: ilyen például a terrorizmus elleni harc vagy a kínai, indiai, brazil gazdasági felemelkedés kezelésére kialakítandó stratégia. S még ha vannak is nézeteltérések – mint például a környezetvédelem kérdésében –, azok sem ronthatják meg végzetesen a kétoldalú kapcsolatokat.

Az előbbiekből logikusan következik, hogy Sar­ko­zy Közel-Kelet-politikája is változást ígér. Eddig – némileg leegyszerűsítve – az arabpártiság uralta a francia külpolitikát. Mit mond Sarkozy? „Nem tehetjük függővé az Izraellel folytatott kapcsolatunkat az arab országokban meglévő változó érdekeinktől.” És ha ehhez hozzávesszük, hogy Iránnal nem alkuszik, s úgy véli, az afrikai államoknak pedig demokratizálódniuk kell, ha Párizs jóindulatát el akarják nyerni, akkor egyetérthetünk Sophie Pedderrel, a Foreign Affairs szemleírójával, hogy francia politikustól egy választási kampányban mindez lélegzetelállítóan sok.⁵

Megválasztása után Sarkozy ugyan valamelyest visszavett az atlantista retorikai offenzívából, és a voksolást követő éjszaka kijelentette: „Az amerikaiak mindig számíthatnak a barátságunkra, ám az Egyesült Államoknak is el kell fogadnia, hogy barátai tőle eltérően is gondolkodhatnak.” Mindemellett a hivatalba lépését követő szűk két hónapban semmi olyan nem történt, amely elbizonytalaníthatna bennünket abban, hogy a francia külpolitikában új időszámítás kezdődik.

Mint annyiszor, a külpolitika, valamint a bel- és gazdaságpolitika alakítása kéz a kézben járhat. Merthogy Sarkozynek éppen az amerikai álom, a tehetség és a siker kultusza a legkedvesebb a tengerentúlon, ebből szeretne valamicskét importálni Franciaországba. A bevándorló szülők már Franciaországban született gyermeke – édesapja magyar, édesanyja görög zsidó származású, identitása viszont ízig-vérig francia – a kampányban a kisebbségek pozitív diszkriminációját sürgette az amerikai affirmative action mintájára – hogy egy újabb területet említsünk, ahol Sarkozy szembemegy a francia tradíciókkal.

Gazdasági elképzeléseit a pragmatizmus jellemzi, ami szintén merőben új jelenség a konzervatív (változásellenes) francia politikában. A kampányban számos kérdésben érvelt liberális hangütéssel az angolszász, business-like politika mellett. „Vissza a munkához” – így szólt egyik jelmondata. A kilencvenes években bevezetett 35 órás munkahetet – tegyük hozzá, nem is alaptalanul – a francia politikai elit legnagyobb tévedésének minősítette. Egyik fő gazdasági ígérete a 35 órán felüli munkavégzés közterhek alól történő mentesítése volt. Hivatalba lépése után ennek érdekében rögtön törvénymódosítást is kezdeményezett.

Sokat elárult egyébként a két elnökjelölt – a népnyelv szerint Sarko és Sego – habitusáról, amikor televíziós vitájukban a későbbi államfő háromszor is megkérdezte a szocialista politikust, hogy akkor ő végül is mit tenne a 35 órás munkahéttel. Merthogy Royal nem adott – sem erre, sem például a török csatlakozással kapcsolatos kérdésre – egyértelmű választ. Kicsit, félig, előbb, utóbb, esetleg – ezeket a szavakat használta. Vele szemben Sarko egyértelmű volt: rugalmasabbá kell tenni a munkaerőpiacot. Nem véletlen – fejtegette egy tévéműsorban –, hogy a siker a franciák számára nemegyszer országon kívül terem. Tudósok, sportolók, művészek sokszor országon kívül próbálnak szerencsét. A szívéhez oly közel álló Johnny Hallyday például adózási okokból Svájcba költözött.

Csak az Asterix-képregényben létezik olyan, hogy a gall falu győz a római seregek ellen – írja köny­vében Sarkozy, arra célozva, hogy a franciáknak is szembe kell nézniük a globalizációval. Az Egyesült Királyság példáját hozza fel, ahol az elmúlt években jóval sikeresebb volt a gazdaságpolitika: a britek GDP-je mára nagyobb lett, mint a franciáké, miközben államadósságuk lényegesen kisebb. Gaz­da­ság­fi­lo­zófiájában Sarkozy liberális húrokat penget. E megjelöléssel persze Franciaországban érdemes csínján bánni – szimpatizánsai sem nagyon emlegetik –, hiszen széles körben számít szinte szitokszónak. Sarkozy azért óvatosan rehabilitálja. Megválasztása után rögtön bejelentette a „szociális áfa” bevezetését. A versenyképesség szempontjából hatékonynak tűnő megoldás lényege, hogy a járulékokat csökkentenék, a kieső bevételeket pedig a megemelt forgalmi adóból kompenzálnák. Így csökkenteni lehetne a magas bérterheket, miközben a legigazságosabb adóval kompenzálnák a kiesett összegeket. A feltételes mód azonban indokolt, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a közgazdaságilag logikus formulát a főleg balra húzó szakszervezeteken keresztül lehet nyomni. A szocialista párt mindenesetre máris vérszemet kapott, és az elnökválasztást követő júniusi törvényhozási voksoláson – egyebek mellett – éppen a szociális áfa elleni támadással sikerült valamelyest mérsékelnie az így is magabiztos jobboldali győzelmet.

A gazdaság modernizációjához újabb tabukat is le kellene dönteni: Sarkozy rugalmasabbá tenné a munkaerőpiacot, egyszerűsítené az elbocsátási szabályokat, és csökkentené a bürokráciát. Neki és csapatának legújabb, nagy vihart kavaró javaslata az volt, hogy az állami egyetemeket fokozatosan leválasztaná a központi köldökzsinórról, autonómiájukat növelné, s erősítené kutatási központ jellegüket. Ő lenne tehát Franciaország Margaret Thacherje?

Mielőtt valaki egy hibátlan liberális programmal azonosítaná Sarkozy elképzeléseit, nem árt hangsúlyozni, hogy programjának vannak kifejezetten antiliberális elemei is. Már korábbi pénzügyminiszteri ténykedése alapján is megjósolható volt, hogy bármikor kész megóvni a francia vállalatokat a globalizációtól. Hitet tett a „gazdasági patriotizmus” mellett, ami persze heves reakciókat váltott ki a törekvéseit eddig szimpátiával kísérő brit politikában. Egy korábbi felvásárlási kísérlet kapcsán, amikor a Pepsi Co. fel akarta vásárolni a Danone-t, utóbbi fő termékét, a joghurtot stratégiai jelentőségűnek titulálta. Arra is volt példa, hogy pénzügyminiszterként állami mentőövet dobott a csődbe került francia cégeknek. Veszélyes folyamatokat indíthat el továbbá, hogy néhány iparmágnással többek szerint túlságosan is jó kapcsolatokat ápol. Legjobb barátjának például azt a Martin Bouygues-t tartja, aki nemcsak a róla elnevezett vállalatcsoport első embere, hanem a vezető tévécsatorna, a TF1 fő tulajdonosa is. Nem mellesleg ő volt Sarkozy esküvői tanúja.

Kifejezetten ellenzi a Franciaországban jó ideje kurrens és delikát témának számító telephely-áthelyezést (delocalisation), vagyis azt, hogy az ottani cégek az olcsóbb munkaerő után vadászva keletebbre költözzenek. Sarkozy szerint az új európai uniós tagállamok tisztességtelen versenyben vonzzák magukhoz a nyugati tőkét, mivel ezzel egyidejűen az uniós alapokból is részesednek. „Vagy sajt, vagy desszert” – hangzott el a választás szükségességére utaló gasztronómiai hasonlat a kampányban. Ez persze nem több egyszerű populista retorikai fogásnál – mivel Franciaország egyedül nem tud változtatni az uniós játékszabályokon –, miként az is az, hogy Sarkozy az utóbbi időben többször odamondogatott az amúgy szintén francia vezetésű, de a kormányoktól független státusú Európai Központi Banknak, mondván, túl magasan tartja a kamatokat és az euró árfolyamát.

E populista-protekcionista kinövések ellenére is tény: a „változás”, az „erőfeszítés” s főleg a „piac” és a „verseny” retorikai és politikai emancipálása új elem a francia politikában. A Sarkozy-féle politika két alappilléren nyugszik, az Amerika-barátságon és a gazdasági modernizáción.

De a Sarkozy-jelenséget más dimenzióban is érdemes vizsgálni. Már a kampányban meghirdette a „nyitás” (ouverture) politikáját: számos, korábban baloldalinak tartott embert vett maga köré. A valamikori „hatvannyolcas” baloldali értelmiségből a leg­nagyobb „fogásnak” a 69 éves André Gluksmann számít. Az egykori maoista filozófus nézetei az utóbbi időszakban erősen jobbra tolódtak, olyannyira, hogy a kampányban felszólította a franciákat, hogy szavazzanak Sarkozyre. De számos más, a szocialisták Amerika-ellenességétől idegenkedő baloldali entellektüel is Sarkozyra váltott, vagy legalábbis semleges álláspontot vett fel a kampányban. A baloldali Le Nouvel Observateur hetilap egyik áprilisi címlapján Az értelmiség jobbratolódása szöveg virított.

A „nyitás” Sarkozy hivatalba lépése után is folytatódott. A kinevezett bizalmas, Francois Fillon miniszterelnök kormányában számos egykori szocialista vagy centrista politikus kapott helyet. Bernard Kouchner külügyminiszteri kinevezése számított a legnagyobb meglepetésnek. A köztiszteletben álló, nagy tapasztalattal rendelkező Kouchner többször volt kormánytag (baloldali kabinetben), az 1968-as diáklázadások emblematikus alakja, az Orvosok Határok Nélkül mozgalom alapítója és elnöke, a Harvard professzora. Egy másik szocialista „disszidens” kormánytag az az Eric Besson, akit Sarkozy azt követően keresett meg és állított a maga oldalára, hogy előbbi élesen bírálta Ségolène Royalt. Újabb pofon a szocialistáknak, hogy az államfő július elején Dominique Strauss-Kahn volt gazdasági csúcsminisztert, a baloldal karizmatikus politikusát jelölte a Nemzetközi Valutaalap élére. A Fillon-kormány hadügyminisztere pedig az a Hervé Morin lett, aki korábban Francois Bayrou – a szocialisták és a jobboldal melletti harmadik erőként fellépő – centrista pártjának frakcióvezetője volt.

A francia lapok a választások után hosszú listákat közöltek az elnök csapatáról.⁶ Csak néhány név a széles merítésből: a 79 éves Simone Veil, Fran­cia­ország egyik morális tekintélye, volt miniszter, auschwitzi túlélő; Jean Reno színész; vagy Bernard Tapie, börtönviselt egykori Adidas-elnök, volt szocialista politikus. A minap pedig a 31 éves, szenegáli születésű Rama Yade-ot nevezte ki külügyi államtitkárnak.

A Sarkozy-jelenség az elnök habitusa által válik teljessé. „Alkotni ugyanolyan szép, mint szeretni” – mondta egyszer az államfő egy lírai pillanatában. Az ország egyik legismertebb pszichoanalitikusa, Jacques-Alain Miller – aki amúgy szintén szükségét érezte, hogy a kampányban nyilvánosan is állást foglaljon Sarkozy mellett – az elnökjelölteket elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az új elnökre valamiféle stendhali „energiakultusz” jellemző. Ez az aktivista, „megcsináljuk-megoldjuk” attitűd a pszichológus szerint a sok szempontból hedonista franciákra eddig nem volt jellemző. Sarkozy munkabírása, elszántsága legádázabb ellenfeleit is lenyűgözi. Más kérdés, hogy a vele nem szimpatizálók csupán a hatalom szerelmesét látják benne, aki túlságosan gyakran változtatja a véleményét, és mindenhol azt mondja, amit hallani akarnak.

Az új elnöknek minden esélye, főleg pedig politikai legitimitása és hatalma megvan ahhoz, hogy érdemi reformokat hajtson végre Franciaországban. Vajon tényleg – amint a róla szóló könyv címe jelzi⁷ – a hazájáért tenni kívánó államférfi „vágyának hatalma” munkál benne, vagy netán ez csak freudi elszólás, és mégiscsak a hatalom vágya mozgatja? Az ilyen kérdésekre jobbára nincs egyértelmű válasz…

Jegyzetek

1  Erről lásd bővebben például a Figyelőnet Kende Péterrel készült interjúját (Fogas Krisztina, 2007. április 20., http://www.fn.hu/kulfold/0704/royal_mar_elso_160906.php [2]). Kende a következőket mondta: „Royal fő gyengesége az, hogy a választók nincsenek meggyőződve az ő politikai felkészültségéről. A vá­lasz­tók­nak abban a rétegében, amely komolyan veszi a politikát, az a benyomás alakult ki, hogy ez a hölgy kissé könnyedén siklik el a fontos kérdések fölött, hangzatos mondatokat hallani tőle, gyakorlatias progra­mot kevésbé. Sokak számára tehát úgy tűnhet, hogy Royal asszony még nem jutott el arra a politikai magaslatra, ahol egy komoly elnökjelöltnek állnia kellene.”

2  A The Economist például többször is szerkesztőségi vezércikkben tette le a voksát Sarkozy mellett.

3  Nicolas Sarkozy: Témoignage (Tanúságtétel). Pantheon, 2006.

4  L’Hexagone: Franciaországnak a térképen látható alakjára utaló nem hivatalos neve.

5  Sophie Pedder: Atypically French. Sarkozy’s Bid to Be a Different Kind of President. Foreign Affairs, May–June, 2007.

6  Például: Les 100 avec qui il va diriger (100 ember, akivel irányítani fog). Le Nouvel Observateur. 2007. május 10.

7  Catherine Nay: Un pouvoir nommé désir (A vágy hatalma). Grasset, 2007.

• Folyamatos jelen [7]