A klórszagú kapualj kövén, az első megroggyant kukával egy vonalban két szó volt fekete mozaikszemekből kirakva: ISTEN HOZOTT.
Egy pillanatra megtorpantunk, rábámultunk a feliratra, aztán vagy kikerülve, vagy átlépve, vagy rátaposva mentünk tovább. Csak hárman voltunk: amikor a hatodik kerületi végrehajtó, ez a kerek képű, testes, negyvenes férfi meghallotta, hogy én is jövök, azonnal a kapitányságot tárcsázta: mára nem kell rendőr.
– Hülye vagy! – csóválták a fejüket a többiek. – Rátok hívják a yardot! Talán még meg is vernek.
– Értetek is ti ehhez! – A hatodik kerületi végrehajtó szinte ugrált örömében. – Ha rendőrt viszek, a fél ház odacsődül. Minden címnél órákig magyarázhatok! Ha nincs fakabát, délre végzek! És van tanúm! Juhé!
Ez a tanú, ez voltam én.
– Téged agyon is üthetnek, érted nem kár! – legyintgettek a végrehajtók. – Hanem a faterral mi lesz, legalább rá gondolhatnál! Hogyan boldogulunk majd nélküle?!
A fater a lakatos volt, égszínkék melegítőbe öltözött, hosszú hajú, hosszú szakállú ősz öregember, aki bármelyik végrehajtónak bármilyen lakást bármikor kinyitott. Így mi hárman adtuk ki az aznap reggel a hatodik kerületbe induló kis csapatot. Az ISTEN HOZOTT küszöbű, ódon bérház a hetedik helyszínünk volt.
– Ez az – mondta a végrehajtó, és megállt a kapualj legvégében, pár lépésre a betongöröngyös udvartól. – Jó helyen járunk, ez az.
Becsöngetett, bekopogott, aztán leült a szemközti lakás kőlépcsőjére. Annak a lakásnak kőlépcsője volt, nem is egy, hanem három, mintha fölé akarna emelkedni a fal jól látható nedvességszintjének, emez viszont közvetlen a fal tövében kezdődött, és már rothadt az ajtaja.
Az öreg lakatosmester visszaballagott a kukához, és egy rozzant papírszékkel tűnt fel újra. Letette a korhadó ajtófélfa mellé, és óvatosan beleereszkedett.
– De jó kis szék – nézett fel az ölébe vett, felpattintott fedelű diplomatatáskájából a végrehajtó. – Tessék, még hogy az emberek nem élnek jól! Amikor ilyesmiket kidobálnak!
Mellettünk az udvar, a százéves, háromemeletes bérház csupasz udvara olyan volt, mint egy rakétasiló, ahonnan egyszer csak elszállt a rakéta: a fal megrepedt, a vakolat leszakadt, és korom ült meg ujjnyi vastagon mindenütt. Az ott maradt emberek pedig füstösek lettek és süketek.
– Tessék? – kérdezte az egyik, aki elhízott tacskóját vonszolta épp a cselédlépcső felé.
– Ez az Aradi, ez sose nincs itthon? – ismételte meg a kérdést a végrehajtó. – Bármikor jövök, sose találom.
– Az mindig otthon van – mondta a kövér tacskó gazdája, és a karcos, porette ablakokra bámult. – Néha nincs itthon, de különben mindig itthon van. Nem akarja beengedni magukat?
A végrehajtó a rothadó ajtó felé intett.
– Nyissad, fater!
Az égszínkék melegítős öregembernél volt egy ütött-kopott orvosi táska. Amerikánert vett belőle elő, és fúrni kezdte a zárat, közvetlenül a kulcslyuk fölött.
– Otthon van, egészen biztosan otthon van – mondta a kövér tacskós lakó, de mert senki nem törődött vele – a végrehajtó az aktáit töltögette, én a magas, tályogos, boltíves plafont bámultam, az ősz öregember pedig egészen az ajtóra hajolva fúrt –, odébbállt.
– Itt a sarkon, nem tudom, láttad-e, öt-nyolcvan volt a gyulai kolbász – nézett fel az iratai közül a végrehajtó. – Ahogy hazaérek, elzavarom ide az asszonyt, vegyen két-három párral.
– Miért nem veszed meg most? – kérdeztem. – Nem lenne egyszerűbb, mint Budáról idebumlizni?
– Aztán hova tegyem? – A végrehajtó felém fordította a kékeszöld dossziékkal megtömött diplomatatáskát. – Csak összezsírozná az aktát.
Az öreg végzett a fúróval, keskeny, görbe vasakat keresett ki a szerszámai közül, kicsit kotorászott velük a lyukban, azután felegyenesedett.
– Szezám, tárulj! – mondta, és belökte az ajtót.
– Na, akkor lássuk, miért nem akart beengedni minket Aradi úr! – A végrehajtó összecsukta a táskát, feltápászkodott. – Aki bújt, aki nem, jövök!
Orrcimpánk se rezdült, amikor beléptünk. Igaz, még a kapualjban mély lélegzetet vettünk, és az ajtót se csuktuk be mögöttünk.
– Pedig szemlátomást van fürdőszobája – nézett a végrehajtó a konyha felé, ahol a kövön csorba bádog- és zománclavórok hevertek, különböző árnyalatú poshadt vizekkel tele, bizarr elrendezésben: plafonbeázásos lakásokban látni ilyet.
A szoba felé fordultunk, ami olyan volt, mint egy raktár: ócska bútorokkal és limlomokkal tele. Az ablakban szürke vászonrolóként őrizte a félhomályt a kosz.
– Nézz körül, fater, látsz te itt valami értékeset? – sóhajtott fel a végrehajtó, aztán kiráncigált a bútorhalomból egy háromlábú, sárga fotelt, és ráült.
Az égszínkék melegítőbe öltözött öregember megvetően horkantott egyet. Felelet helyett sarkon fordult, kiment.
– A fater régi motoros a szakmában! – kacsintott rám a végrehajtó. – Csak hát a veséje már nem bírja a sittet. Itt kiélheti magát, és még pénzt is kap érte. Nekünk is jó, mert nagy rutinja van, hogyan kell zárat nyitni, meg hogy mit érdemes elvinni.
És megint kacsintott. Nem lehetett tudni, komolyan mondja-e, vagy csak viccel.
Az öreg visszajött, kezében a kukák mellett talált papírszékkel. Letette a szoba közepére, beleült.
– De jó kis szék! – irigykedett a végrehajtó. – És milyen tiszta!
És írni kezdte a jegyzőkönyvet. Az öreg egy doboz Munkást vett elő melegítője zsebéből. Rágyújtott, körbefújta a füstöt.
– Már az ajtón látszott, hogy itt semmi nem lesz. A zár is… – Hirtelen köhögésben tört ki, alig tudta abbahagyni, aztán a megkezdett mondatot se fejezte be. – Az a kiscsaj a Nagymezőben; nem megy ki a fejemből. Tök dzsuva a lakás, a szülei meg… – A köhögésroham megint lecsapott rá, rázkódott, remegett az öregember alatt a papírszék. – Ő meg tiszta, ápolt, mintha nem fogná a mocsok. Én mondom, az a kiscsaj volt az egyetlen érték abban a lakásban. Nekem elhiheted.
– Hát igen, ha egyedül vagyok, talán meg is lehetett volna répázni – merengett el a végrehajtó az aktái fölött. – Na de jobb az ilyesmibe nem belekeveredni!
– Nem úgy értettem! – mondta mérgesen az öregember, és eltaposta a cigarettáját.
Ekkor lépett be a lakásba a díjbeszedő.
– Jó napot kívánok!
A díjbeszedő már nem fiatal, alacsony, fiúsra vágott fekete hajú nő volt. A mellén bőrszíjra kötött, lapos zseblámpát hordott, mint valami ékszert.
– Aradi Gézát keresem – mondta szigorúan. – Na végre, hogy ide is bejutottam! Melyikük az Aradi Géza?
– Egyikünk sem – mosolygott a végrehajtó, mert a végrehajtók mindig örülnek, ha másnak nézik őket, mint amik. – Éppenséggel mi is Aradi Gézát keressük.
– Nincs sok értelme letagadni – ráncolta össze a homlokát a díjbeszedő. – A vége az lesz, hogy nem én jövök, hanem a végrehajtó. És abban nem lesz köszönet.
– Mi vagyunk a végrehajtók. Keszcsókolom, lehet, hogy épp magácska megbízásából jöttünk.
– Maguk? És ezt higgyem el? Most mire jó ez, viccet csinálni mindenből? A szomszédoktól tudom, hogy Aradi Géza fél órája hazajött. Fizessék ki a számlát, legalább ezt az egyet, és én már itt se vagyok.
– Keszcsókolom – lebbentette elő igazolványát a végrehajtó –, mi mindannyian igazolni tudjuk magunkat. Ha magácskának annyira kell ez az Aradi Géza, keresse meg. Hátha itt lapul valahol, bár szerintem mi már úgy ráijesztettünk, hogy egy fillér se maradt a zsebében.
– Nem tudom, melyikük az Aradi úr – makacskodott a nő –, mindenesetre mondják meg neki, hogy ha most azonnal nem fizet, a villanyt is meg a gázt is kikapcsoljuk.
– Mondja meg maga! – A végrehajtó körbepillantott a lakáson, majd felállt, elindult a falnak döntött, furnérborítását vesztett szekrény felé. – Szerintem itt van. Erőt, egészséget, Aradi úr!
És kinyitotta a szekrényajtót.
Az első pillanatban valóban úgy tűnt, van valaki a szekrényben. Aztán, ahogy az ajtónyitásra előredőlt, már látszott, hogy csak egy nagy, tömött zsák. A következő másodpercben hangos kopogással krumplik tucatjai zuhogtak ki, és görögtek szanaszét a padlón.
– Nem értem – szökdécselt a végrehajtó hol erre, hol arra a krumplik útjából. – Mindig a szekrénybe szoktak bújni…
– Mondják meg neki! – emelte fel a hangját a díjbeszedő, most már valósággal rikácsolt. – Én figyelmeztettem, mondják meg neki!
Akár egy átkot szóró próféta, felemelte mindkét karját, és kihátrált az ajtón.
A végrehajtó lehajolt, fölemelt egy krumplit, megnyomkodta, körmével megkarcolta, sőt meg is szagolta.
– Még hogy nincstelenek! Ilyen gyönyörű krumplit a Hunyadi téren minimum negyvenért ha adnak!
Az ősz öregember is felállt, benézett a szekrény árnyékos sarkaiba.
– Van itt hagyma is! Hát ez aztán jól felkészült a télre! Én nem tudtam így bespájzolni, hogy a rák enné meg!
– Vörös vagy lila? – kérdezte a végrehajtó.
– Micsoda?
– Hát a hagyma.
– Ja, a hagyma? Vörös. De jóféle makói, nekem elhiheted. Nem akarod lefoglalni?
A végrehajtó belelegyintett a levegőbe, aztán visszaült a fotelroncsba, írta tovább a jegyzőkönyvet.
Hirtelen ránk szakadt a csend. A sötét, világtalan szobában nem volt formája semminek. Néha a végrehajtó is megmerevedett, levegőt se vett, figyelt: de nem mozdult semmi sehol. Vagy csak nem vettük észre.
Az öreg is papírpaksamétát húzott elő. Ahogy lapozgatta, láttam, valami hivatalos tömb. Töltögetni kezdte.
– Majd a végén, egyszerre, fater! – szólt rá a végrehajtó. – Becsaptalak én téged valaha is?
– Jobb túl lenni az ilyesmin – morogta a mesterember. Ujjain a körmök nagyok és horgasak voltak, írás közben jól hallhatóan karmolászták a papírt.
– Inkább felmehetnél, megnézhetnéd, nincs-e fönn valami! – A végrehajtó rágógumit halászott elő táskája mélyéből, kibontotta a papírból, rágni kezdte. – Video, pénzeskazetta, festmények, mit tudom én.
Az öreg habozott aztán vállat vont, felállt, elindult a lépcső felé. Útközben intett, hogy kövessem.
A lakás egykor bolt vagy műhely lehetett, mert galéria húzódott végig a szoba és a konyha felett. Ahogy kapaszkodtunk fel a magasba, szinte lépcsőfokonként sötétedett. Mintha padláson járnánk, sűrű, fullasztó volt a por, és ingek száradtak a keresztül-kasul húzkodott drótokon. Odafönn is volt ágy, ruhával, pokróccal vastagon teleszórva, és a padlón meg a dobozokon, ládákon mindenféle holmi hevert, amiket csak akkor tudtam volna azonosítani, ha a kezembe fogom. De inkább nem nyúltam semmihez.
– Van valami? – kiáltott odalentről a végrehajtó, mert egy ilyen lakásban a csend mindig nyomasztó.
– Csak sitt! – kiabált vissza az égszínkék öregember. – Egy sokemeletes leépülés sittje.
– Micsoda?
Visszamásztunk.
– Volt egy cipősszekrény. – A mesterember a melegítőjét porolta. – Mondjuk, ötszáz forint. Akarod?
A végrehajtó fél pofára rágta a rágógumit, mintha fájna a foga a másik oldalon.
– Á, felejtsd el, a szállítás többe volna. Oké, erről ennyit, írjátok alá.
Ez a legkülönösebb pillanata a végrehajtási procedúrának. Nincs asztal, vagy ha van, oda nem lehet letenni iratot: a végrehajtó térdén fekvő diplomatatáskán kell aláírni a jegyzőkönyveket. Az ember lehajol, és egészen alacsonyról, oldalvást lát mindent. Más a perspektíva. Majdnem olyan, mint azoké, akik az ágy alatt fekve, a szekrényajtó mögött kukucsolva, a ruhafogas sátra mélyén kucorogva vagy az ágyneműtartóban izzadva várják, hogy írjuk már végre alá azokat az átkozott jegyzőkönyveket.
– De jó kis szék! – csóválta meg a fejét megint a végrehajtó, mert az égszínkék öregember komótosan, ülve osztogatta autogramjait. – Pártrendezvényeken tesznek ki ilyesmiket a sok nagy seggű majomnak, hogy végigüljék a hegyibeszédet!
– Lehet, hogy el is viszem! – Az ősz öregember odvas, fekete szájjal vigyorgott. – Jó lesz pecázni, a Soroksáron!
– És kidobják! – füstölgött tovább a végrehajtó, és közben rágógumiját apró darabokban a padlóra köpködte. – Nem kell ezeket sajnálni, van mit aprítaniuk a tejbe! Láttátok az előbb azt a kutyát? Esküszöm, virslivel etetik, olyan kövér volt! Na, húzzunk a friss levegőre! Engem már rég le kellett volna százalékolni, tisztára klausztrofóbiás lettem.
A lobogó szakállú, égszínkék öregember visszazárta az ajtót, aztán mentünk tovább, a kilátástalanság újabb bugyrai felé a meleg, meghitt kandallóhangon duruzsoló hatodik kerületben.