A. L. [Angster László]

Nyomtatóbarát változat

Megsértette-e Koltai Tamás színházkritikus a Nemzeti Színház személyiségi jogait – jelen esetben a színház jó hírnévhez való jogát – akkor, amikor a Nemzeti többéves művészi tevékenységét elmarasztaló kritikát írt és tett közzé? Lényegében ezt a kérdést kell eldöntenie dr. Eigner Józsefné tanácsának a Budapesti Központi Kerületi Bíróságon. Az 1994. február 17-én tartott elsőfokú tárgyaláson a Nemzeti Színház képviseletében dr. Kovács Tibor ügyvéd felolvasta Koltai az Élet és Irodalom 1993. július 9-i számában megjelent cikkét, amely szerint a színház még „soha megközelítőleg sem volt olyan siralmas erkölcsi és művészi állapotban, mint jelenleg”, annak ellenére, hogy százötven éves fennállása óta még sohasem költöttek rá ennyi pénzt, mint az utóbbi két évben. A cikk felemlíti az üres széksorokat, az elmaradt előadásokat, a külföldi és a hazai szakma fokozódó közönyét.

A felperes arra kérte a bíróságot, hogy állapítsa meg a jogsértést, kötelezze az alperest egy, a jogsértés tényét elismerő nyilatkozat közzétételére, valamint a perköltség és egymillió forint nem vagyoni kárpótlás megfizetésére.

A védelem oldalán dr. Strasszer Tibor ügyvéd kifejtette, hogy kritikát mindenki gyakorolhat, „különösen egy színházi kritikus”, ezért a védelem nem is kíván bizonyítási eljárást kezdeményezni, hacsak a felperes nem tud konkrétan rámutatni azokra a helyekre, ahol a cikk valótlanságot állít. Dr. Kovács Tibor szerint azonban nem az egyes kitételek, hanem a cikk egésze állít valótlanságot akkor, amikor sikertelennek mutatja be a színház tevékenységét, és ellenpéldaként a külföldi előadások sikerét említette meg. Koltai Tamás ekkor rámutatott, hogy ő kifejezetten a színház hazai teljesítményét értékelte. (Ugyanezt értékeli, csak nem írott formában, az üres nézőtér – mondta.)

A felek meghallgatása után a bírónő berekesztette a tárgyalást, ítélethirdetés 1994. február 25-én várható.

– Egyáltalán nem vagyok elfogult a Nemzeti Színházzal szemben – mondta a tárgyalás után Koltai Tamás. – A kritikusnak az a dolga, hogy kritikát írjon, és én meggyőződésem szerint minden színházat egyformán kezelek, legfeljebb jobban szeretem azokat a színházakat, amelyek magas művészi és esztétikai színvonalon működnek. Egy előadás stílusa, esztétikai értéke nem mérhető ugyan egzakt módon, de a szakmai felkészültség, vagyis az, hogy egy rendező végig tud-e elemezni egy darabot, hogy képes-e azt színpadra állítani, hogy mennyire jártas a társművészetekben – ennek abszolút pontos mércéje van, különben nem lehetne a színházi szakmákat a főiskolán tanítani. A Nemzeti színtársulatáról nem szívesen mondok véleményt, de az biztos, hogy az utóbbi időkben egyetlen olyan rendező – saját vagy meghívott – sem működött itt, aki egy szakmai mércén „megfelelő” osztályzatot kaphatna. Az új vezetés művészi, szakmai és – tegyük hozzá – anyagi csődbe vitte a színházat.

– Mennyire kezelhető jogi úton egy kritika? – kérdeztük dr. Strasszer Tibor ügyvédet.

– Amíg vélemény jelenik meg egy írásban, addig nincs semmi baj. Abban a pillanatban, amikor a vélemény már nem vélemény, hanem tényállítás, ráadásul hamis tényállítás, akkor a sértett fél kikérheti a bíróságtól a maga igazát. De itt csak tényekről lehet szó. Persze ehhez sem lehet mindig szó szerint ragaszkodni… Ha a kritikában az áll, hogy a színészek gyakran egy tucat néző előtt játszanak, ebbe akkor sem lehet belekötni, ha nem tizenketten, hanem harmincöten voltak ott. Ha az átlagos nézőszám nagyon gyakran igen alacsony, akkor lehet ezzel a túlzással élni, mert nem ez sérti a színházat, hanem az, hogy a közönség nem megy be. Szerintem a színház a közönség előtt bizonyítson, és ne a bíróságon – még akkor is, ha Shakespeare szerint színház az egész világ…

• Gazdaság és társadalom