Az 1956-os forradalom és szabadságharc története iránt az ötvenedik évfordulón világszerte megnőtt a figyelem, amit sajnálatosan tovább növelt a magyar belpolitikai feszültség egy idejű látványossá válása. Kiadványok sokasága jelent meg ötvenhatról, de a mennyiségi szempontok szerint mindenképpen gazdag választékból is biztos sikernek ígérkezett az üzleti világban és a művészi körökben egyaránt ismerős nevű szerző, Michael Korda könyve (Utazás a forradalomba. Személyes emlékeim az 1956-os magyar forradalomról. Vince Kiadó, 2006), amely a köztörténeten túl Korda személyes történetébe is betekintést ígért. „Lebilincselő önéletírás”, „színes és gazdag képet fest az eseményekről és a résztvevőkről” – ajánlja a munkát a kötet hátlapja. A gyanakvó könyvvásárló is megnyugodva veheti kézbe az ízléses kiállítású kötetet, azt neves tudósok (Diószegi István, R. Várkonyi Ágnes) munkáit is megjelentető kiadó adta közre, a szöveget (bár csekély számban) lábjegyzetek és végjegyzetek, valamint viszonylag új szakmunkákat is tartalmazó bibliográfia egészíti ki.
Amit azonban a könyv valójában nyújt, annak alig van köze a valósághoz. Ennek felismeréséhez nem szükséges különösebb tárgyi ismeret, elég elolvasni a logikai bukfencekben, ellentmondásokban bővelkedő, amúgy pedig semmitmondó szöveget. Hiába ígér Korda az előszóban „tárgyilagos krónikát” „szenzációhajhászás nélkül”, „egyensúlyt történetírás és visszaemlékezés között” (9–10. o.), ha aztán mindezek ellenkezőjét adja. Tárgyilagos krónika helyett véletlenszerűen egymás mögé sorolt, jelentéktelen, gyakran fiktív történeteket, szenzációhajhászást, történetírásra alig emlékeztető kísérletnek és visszaemlékezésnek a katyvaszát.
A könyv két részre tagolódik. Az első, közel száz oldal terjedelmű lenne hivatott hazánk történelmének fő vonalaival megismertetni a (külföldi) olvasókat, a második, mintegy hetvenoldalnyi rész tartalmazza azt, amit Korda közölni érdemesnek tart ötvenhatról. Az első részt bátran el lehetett volna hagyni a magyar kiadásból (csakhogy akkor nem maradt volna meg a könyvnyi terjedelem). A szerző, aki szerénytelenül magát is az elmúlt idők magyar zsenijei közé sorolja (31. o.), olyan alacsonyra teszi a mércét, hogy ahhoz képest egy bulvárlap is mértékadó ismeretterjesztő magazin. Horthyval vereti le a Tanácsköztársaságot és a románokat 1919-ben, összekeveri az első és a második világháborút, a müncheni szerződést és Csehszlovákia feldarabolását, 1849-et és 1956-ot, miközben suta dajkamesékkel igyekszik szórakoztatni olvasóit. Ilyen például a történet arról, hogy a katonai szolgálatát Hamburgban töltő szerzőt megpróbálta beszervezni a KGB, mert hiszen – Bástya elvtárs után szabadon –: micsoda nagyember az, akit meg sem próbál behálózni a szovjet állambiztonság. Korda azonban résen volt, így hiábavalónak bizonyult a szovjetek fondorlatos üzelme. Azonnal szemet (pontosabban fület) szúrt neki, hogy az éjszakai szórakozóhelyen őt megszólító gyönyörű szőke nő oroszul, majd ennek eredménytelensége után magyarul szól hozzá, vagyis csak KGB-s ágens lehet (41. o.), hiszen az ex-szovjet, illetve általában a kelet-európai örömlányok csak mintegy negyven évvel később kezdték megszállni a nyugati nagyvárosok éjszakai életét, az ötvenes években még éppen nem volt jellemző a jelenlétük. Korda története amúgy is valószerűtlen, lehetetlen ugyanis, hogy a KGB embere ilyen ostobán leleplezze magát az első találkozáskor. Az előadott történet nem a csábítás, legföljebb a fenyegetés kísérletéről szólhat (vigyázz, a nyomodban vagyunk, mindent tudunk rólad), ehhez viszont nem egy szép szőkét, hanem egy erős férfit választottak volna, akinek szükség esetén egyéb eszközei is lettek volna a nyomásgyakorlásra.
A bevezető rész (sőt az egész könyv) egyik legszenzációsabb újdonsága lehetne az, amit Korda ötvenhat legfontosabb nemzetközi következményének mond, ha annak bármi alapja lenne. Korda szerint ugyanis a szovjetek 1956-ban pirruszi győzelmet arattak Magyarországon, ami kolosszális külügyi fiaskót jelentett számukra. Annyira megrázta őket a „felkelés ereje és elszántsága”, annyira „megdöbbentette őket az események visszhangja a nemzetközi médiában”, hogy 1956 után „soha többé nem vállalkoztak hasonló kalandokra Európában”, miközben a csatlós államok kormányai „elvesztették azt a hitüket, hogy az oroszok katonai eszközökkel a védelmükre kelnének” (14. o.).
Ezzel szemben értelmetlen pirruszi győzelemnek nevezni 1956 vérbe fojtását, hiszen a szovjetek nemcsak a csatát, hanem a háborút is megnyerték, Magyarországon az ellenállást felszámolták, a szovjet típusú egypárti diktatúrát visszaállították, az ország mindvégig a tábor engedelmes, bár legvidámabb barakkja maradt. Hruscsovot már a következő évben az év emberévé választották Amerikában, ami azt mutatja, hogy a Nyugat hamar túltette magát ötvenhat megrázkódtatásán, miközben a szovjetek messze nem voltak olyan kényesek, hogy különösebben érdekelte volna őket, mit irkálnak róluk nyugati firkászok. 1968-ról pedig csacsiság azt gondolni, hogy a szovjet csapatok nem azzal a paranccsal vonultak Prága ellen, hogy szükség esetén ugyanúgy tüzet nyissanak, mint Budapesten tették 1956-ban. Nevetséges azt feltételezni, hogy 1968-ban fegyveres ellenállás esetén a Szovjetunió (és az akcióban részt vevő többi szocialista állam) hadserege az 1956-ban Budapesten történtek hatására kivonult volna az országból, miként Lengyelországot sem 1956 emléke mentette meg 1981-ben a szovjet katonai beavatkozástól. Csak akkor omlottak össze a birodalom külső övezetében a szovjet típusú rendszerek, amikor Gorbacsov visszavonta ezt a katonai védőernyőt. Ezt azonban nem 1956 miatt tette.
Korda az első részben csak ötvenhat egyetlen szereplőjének bemutatására vállalkozik, amit azonban Nagy Imréről ír, annak semmi köze a valósághoz. Nagynak nem tapadt vér a kezéhez (67. o.) sem a kommunista hatalomátvétel idején, sem azt követően. Semmi szerepe nem volt az ÁVO kiépítésében (72. o.), nem volt annak egyik alapítója sem (75. o.), nem 1953-ban lett „egy csapásra” népszerű (77. o.), hanem 1945-ben mint földosztó miniszter, és a legkevésbé sem volt „csinos parasztlányokat” megtáncoltatni szerető „bon vivant” (uo.).
A hosszúra nyúlt bevezetőn túljutva nem lehet kétséges, hogy a szerző anélkül vállalkozott könyve megírására, hogy kísérletet tett volna a legszükségesebb (elemi) ismeretek megszerzésére. Sem a helyszín, Magyarország (ahol sose vadásztak bölényt, lévén, hogy csak állatkertekben található az országban), sem a szereplők, sem a szituáció bemutatása nem történt meg. A könyvből az olvasó annyi információt kap Magyarországról, mint amennyivel Korda rendelkezett 1956-ban: semennyit.
Korda azonban választott tárgyáról sem tud többet. Szót sem ejt az 1956 őszi diákmozgalomról, amely nélkül nem (vagy nem akkor és nem úgy) tört volna ki a forradalom; az október 23-i tömegtüntetést „összeverődött tömegnek” (86. o.) nevezi, noha az szervezett, a hatalomnak bejelentett, engedélyezett megmozdulás volt. Szerinte az ávósok már a tüntetés kezdetén fejvesztve menekültek (90. o.), noha erre csak egy héttel később került sor. Korda számára továbbra is teljesen ismeretlen és idegen a téma, amelyről írni bátorkodik. Aki szerint „egy hegesztőmunkás segítségével, aki teherautójával és szerszámaival éppen arra járt” (87. o.) döntötték le a tüntetők a Sztálin-szobrot, az semmit nem tud a szovjet típusú rendszerekről, társadalmakról, ahol az államosítások után nem létezett egyetlen hegesztőmunkás sem, aki saját teherautójával és szerszámaival furikázhatott volna a városban.
Budapesten nem voltak nagy felhalmozott fegyverkészletek, amelyből a tömeg már délután felfegyverkezhetett volna (90–91. o.), Nagy Imre nem a tüntetők hosszas győzködésére (91. o.), hanem a pártvezetés kérésére mondott este beszédet a tüntetőknek, a Rádió államvédelmi védőit pedig nem lőtték agyon a felkelők (92. o.), csak a parancsnokot, és semmi hasonlóra nem került sor az újságok szerkesztőségeiben (uo.). Nem igaz, hogy egyik fél sem ejtett foglyokat (94. o.), hogy a magyar mentősök nem mentették a szovjet sebesülteket (uo.), sőt ellenkezőleg: a sebesült szovjet katonákat ugyanúgy kórházba szállították, mint a magyar harcosokat, és ott ugyanolyan gondos ápolásban részesítették őket; a két fél időnként kicserélte foglyait. Nem igaz, hogy Gerő Ernőt a forradalom idején állították a párt élére (95. o.), és az sem, hogy október 25-én kizárták a pártból (97. o.).
Az sem igaz, hogy a katonaság már az első napokban átállt (95. o.). A néphadsereg nem állt a forradalom mellé, ezért nem volt szüksége a kormánynak arra, hogy a hadsereg vezetőit leválassza a felkelők oldaláról (96. o.). Voltak katonák, akik részt vettek a szabadságharcban, de a katonai egységek többsége igyekezett kívül maradni a fegyveres harcon, néhány egység pedig a szovjetek oldalán harcolt. Ezért sem bontakoztak ki „tankcsaták” (95. o.), hiszen a felkelőknek nem voltak páncélosaik, miközben a nagyváros nem is alkalmas terep ilyen összeütközések számára. Maléter Pál nem a Szovjetunióban kapott katonai kiképzést (96. o.), hanem Magyarországon, a katonai akadémián, és november 3-án nem a honvédelmi miniszter első helyettesévé nevezték ki (142. o.), hanem honvédelmi miniszterré, stb.
De nem csak a részletek valótlanok vagy pontatlanok. Korda felmelegíti a számtalanszor megcáfolt és soha be nem bizonyított legendát, amely szerint a forradalmat nyugati körök (Korda szerint az angol titkosszolgálat) robbantották ki annak érdekében, hogy Moszkva figyelmét (és erejét) eltereljék az Egyiptom ellen tervezett támadásról (99., 154. o.).
A forradalom brit titkosszolgálati geneziséről felállított elméletét egy nem kevésbé hihetetlen személyes történettel is megtámasztja, amely sajátos keretbe illeszti magyarországi utazásának történetét. Eszerint még Londonban, Graham Greene lakásán találkozott az angol titkosszolgálat egyik emberével, aki megbízta a magyarországi szovjet páncélosok egységjelzéseinek lefényképezésével. Tudván, hogy ezzel milyen veszélynek teszi ki Kordát, a hírszerző egy szigorúan titkos telefonszámot is mutatott neki, majd a papírt, amire a számot felírta, gondosan elégette, mintha a londoni lakás kandallója mögül is KGB-s ügynökök leskelődhetnének (108. o.). A számról később kiderült, hogy az a budapesti brit nagykövetségnek (ami eszerint a brit hírszerzés rezidentúrája volt, aminek Rákosiék is tartották) a telefonkönyvekben is megtalálható száma (170. o.).
Eszerint az MI6 ugyanolyan szoros megfigyelés alatt tartotta a brit társadalmat, mint az ÁVH a magyart, hiszen azonnal értesült a diákok tervezett útjáról, amit pedig azok igyekeztek titokban tartani, lévén, hogy az egyetem vezetőségétől nem volt engedélyük eltávozásra. Magyarországról távozóban Korda hasonlóan hihetetlen körülmények között találkozott ismét a brit hírszerzővel, aki a „Bécs felé gyalogló menekültek sorai között” baktatott a határ felé, magán „a királyi hadsereg egészségügyi alakulatának őrnagyi egyenruháját viselte, bal karján vöröskeresztes karszalaggal” (181. o.). Kádáréknak sose sikerült bizonyítaniuk, hogy az „ellenforradalmat” nyugati hírszerzők szervezték. Korda most, megkésve és kéretlenül, megteszi a szívességet, hogy bizonyítékot szolgáltasson a meséhez.
Korda még el sem indult Budapestre, máris eredményt hozott neki elhatározása: Londonban meglátogatta Tracy Reedet, a neves filmszínésznőt, aki iránt táplált meleg érzelmei addig nem találtak viszonzásra, de most megtapasztalhatta, hogy „a nőknek gyengéi a csatába induló leendő hősök” (109. o.). A probléma csak az, hogy Tracy Reed 1942 szeptemberében született, vagyis alig egy hónapja töltötte be 14. évét.
Aki a középiskolában csak közepes szinten is megtanulta, mi történt 1956-ban, kedvére szemezgethet a kiáltó tárgyi tévedésekből. Ezek további sorolása helyett nézzük inkább Korda beszámolóját az ő és társai magyarországi útjáról, amely olyannyira bővelkedik valószerűtlen részletekben, hogy az kérdésessé teszi azt is, hogy valóban jártak-e valamikor Magyarországon. A sok zagyvaságra kézenfekvő magyarázat lenne, hogy a derék diákok eltévedtek, Korda szerint ugyanis Belgiumból délnyugati irányba indultak (109. o.). Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött, Roger Cooper és társainak, köztük Christopher Lordnak (Korda útitársainak) a vizsgálati iratait tartalmazó dosszié azonban igazolja, hogy valóban jártak Magyarországon a forradalom idején. Az ÁBTL-ben fennmaradt dokumentumokkal összhangban emlékezett útjukra a 2006-ban a Szabadság Hőse emlékéremmel kitüntetett Christopher Lord Gömöri Györgynek adott interjújában, amelyet az Európai Utas 2006/2–3. száma közölt. A dokumentumokból és az interjúból egyértelműen kiderül, hogy 1956. november 2-án – és nem október 30-án, mint Korda írja – az oxfordi diákok átlépték a határt. Három nap általában nem nagy idő, jelen esetben azonban sorsdöntő dolgok történtek a két dátum között: Moszkva október 31-én határozta el a forradalom fegyveres leverését, Nagy Imre pedig november 1-jén jelentette be az ország semlegességét, ami betetőzte a forradalom győzelmét. Vagyis október 30-án Kordáék még egészen más Magyarországra érkeztek volna, mint ahova november 2-án eljutottak. November 2-án és 3-án valóban találkozhattak felvonuló szovjet páncélosokkal (114. o.), amelyek éppen ekkor zárták le a nyugati határt, október 30-án még nem. Korda az országba érkezve, majd azt szűk két hét múlva elhagyva egyaránt látni vélte a műszaki zárat (112. és 180. o.), amit 1956 nyarán lebontottak.
Első állomásuk Győr volt, Korda leírása azonban egyetlen ponton sem egyezik azzal, ami 1956-ban a városban történt. Győrött nem volt és azóta sincs villamosközlekedés, így nem láthattak kiégett villamosokat (115. o.). Mivel a városban nem volt fegyveres harc (egy október 25-i lövöldözéstől eltekintve, de ennek három halálos áldozatát már október 28-án eltemették), így nem láthatták harcok nyomait: sem kiégett villamost és teherautót, sem hullát a szálloda mosdójában és a benzinkútnál (119. o.). Kordáék november 12-én Győrön keresztül tértek vissza Ausztriába. A könyv szerint ezúttal is harcok dúlta városon haladtak keresztül: „a teljes pusztulás képe tárult elénk. A holttestek, a kiégett tankok, a rommá lőtt, tátongó lyukakat viselő épületek és a kétségbeesett igyekezettel az utolsó pillanatban emelt barikádok maradványai mind arról tanúskodtak, hogy itt heves harcok dúlhattak” (180. o.). Valójában Győrött sem november 4-én, sem azt követően nem volt fegyveres harc, a várost 4-én hajnalban puskalövés nélkül szállták meg a szovjetek.
Korda szerint Győr legnagyobb szállodájának az étterme tömve volt fegyveresen menekülő ávósokkal és szeretőikkel, akik „egytől egyig szőkén, erősen kifestve, kivétel nélkül fekete svájcisapkában, sűrűn villogtatták magas sarkú cipőbe bújtatott harisnyás lábukat” (116. o.). Elhiszem, hogy a (méltán) bosszúszomjas tömeg elől menekülő ávósok megéheztek, ezért beugrottak az étterembe, és ha már ott voltak, legurítottak néhány kupica pálinkát, de azt már nem, hogy a mai harmadosztályú filmeket idéző szexis macák (amilyeneket hiába keres az ember a fennmaradt fényképeken vagy filmfelvételeken) tűsarkú cipőben indultak menekülni.
Semmi köze a valósághoz annak, ahogy a győriek rácsodálkoztak a gyógyszersegélyt hozó Kordáékra (117. o.). Győr volt a Nyugatról érkező segélyek legnagyobb elosztóhelye, így november 2-ára, de már október 30-ára is hozzászoktak a segélyeket hozó konvojokhoz. Hasonlóan értelmetlen lett volna a szökevény ávósoktól horribilis áron vásárolni benzint (uo.), miközben az országban működtek a benzinkutak, ahol a nyugati árakhoz képest potom összegért lehetett hozzájutni üzemanyaghoz. Christopher Lord hivatkozott interjúja az ávós cicákkal szemben egy kevésbé hollywoodi, ámde történelmi szempontból sokkal érdekesebb találkozóról számol be: a brit diákokat fogadta a Győri (és a Dunántúli) Nemzeti Tanács elnöke, Szigethy Attila. Korda ezt nem találta említésre méltónak.
Korda beszámolója végig ezen a felszínes, bombasztikus, ugyanakkor az érdekes eseményeket figyelmen kívül hagyó módon folyik tovább. Szerinte úton-útfélen igazoltatták őket a fegyveresek: „papírjainkat követelték, és hogy nyomatékot adjanak kívánságaiknak, bőszen kattogtatták fegyverük závárzatát” (128. o.). Christopher Lord interjúja szerint – mint általában a nyugati küldöttségeket – mindenütt nagy szeretettel (és várakozással) fogadták őket: „az emberek roppant barátságosak voltak, integettek, és ahol csak megálltunk, körülvették a kocsit, és megéljeneztek bennünket.” Ugyanez áll Roger Coopernek a Western Morning Newsnak adott interjújában: „Amikor megérkeztünk a városba [Budapestre], az utcán az emberek megállítottak és megéljeneztek minket.”
Korda igyekszik látványossá tenni Budapestre érkezésüket. Eszerint „az üvegcserép és törmelék borította utcákon körültekintően kellett vezetni, nehogy hullára vagy fel nem robbant tüzérségi lövedékre hajtsunk, vagy kidurrantsuk a kereket egy megrongálódott tankról levált páncéldarabon. Néhány harckocsi még most is égett, s a levegő sűrű benzingőzzel és égett emberhús szagával telt meg.” (123. o.) – Budapesten ekkor, november 3-án, már negyedik napja nem volt harc, folyamatban volt a romok eltakarítása, a közlekedés újraindítása. Kordáék a II. sz. Belgyógyászati Klinikán (VIII. Szentkirályi utca 46.) átadták a 100 millió egység penicillint Haynal Imre professzornak, aki meghívta őket a lakására teázni, majd este elfoglalták szállásukat az Astoria Szállóban, másnap hajnalban pedig a szovjet támadásra ébredtek – tudható meg az ÁBTL-ben fennmaradt iratokból.
Korda előszeretettel büszkélkedik korabeli jólértesültségével utólagos konfabulációk révén. Beszámol például arról, hogy egy – érthetetlen oknál fogva álnéven szerepeltetett – brit újságíró megjósolta neki Nagy Imre sorsát, aki „nem ura a helyzetnek, és előbb-utóbb kormánybeli beosztottja, Kádár veszi át a helyét” (133. o.). Ezzel szemben a semlegesség november 1-jei bejelentését követően – vagyis amikor Kordáék Magyarországra érkeztek – Nagy sokkal inkább ura volt a helyzetnek, mint addig. Amit Korda leírt, az Kádár utólagos magyarázata saját árulására. Azt pedig, hogy Kádár veszi át a helyét, november 4-ig, a szovjet támadás kezdetéig, illetve a Kádár-kormány megalakulásának rádióban történt bejelentéséig senki sem gondolhatta. Kádár – már eltűnése után sugárzott – november 1-jei rádióbeszédében kiállt a forradalom mellett, a nap folyamán megszavazta a kilépést a Varsói Szerződésből, valamint a semlegesség kinyilvánítását, így semmi jel sem mutatott arra, hogy Moszkva felajánlja neki, ő pedig elvállalja a bábkormány vezetését.
Korda november 4-éről írva sem hajlandó elfogadni, hogy a valóság izgalmasabb volt, mint az ő suta történetei. A fegyveres összecsapások, Budapest szovjet megszállásának leírása helyett – aminek pedig tanúi voltak az Astoriánál – egy reggelizés közben folytatott beszélgetést ír le (Tuskólábú) Mesz Jánossal (147–149. o.), aki később a Corvin mozinál részt vett és halálosan meg is sebesült a szovjetek elleni harcban. Nem volt lehetősége rá, hogy ordenáré stílusával szórakoztassa az angolokat, amit azok úgysem érthettek, nem valószínű ugyanis, hogy a harcra készülő fegyveresek szinkrontolmácsoltak volna nekik. Ez a rész csak azt mutatja, hogy Korda alkalmanként igyekezett tájékozódni, és sikerült is megjegyeznie annyit, hogy Mesz János nem egy angol típusú gentleman volt.
Miközben Korda a harcról semmivel sem árul el többet, mint amennyit bármely háborús filmből megtudhatni, beszámol arról, hogy kora délután sajtótájékoztatót tartottak az amerikai követségen, ahol azonban semmi érdekeset nem közöltek az egybegyűltekkel, noha lett volna mit (155. o.). Más forrásokból, például Márton Endrének (aki az AP hírügynökség tudósítója volt, így az épületben tartózkodva biztosan részt vett volna a tájékoztatón) a bibliográfiában is jelzett könyvéből megtudhatjuk (Márton Endre: Tiltott égbolt. Budapest, 2000, Kairosz, 164. o.), hogy a követség dolgozói sajtótájékoztató helyett a várható bombázástól félve lemenekültek az alagsorba, mint ahogy azt is, hogy Mindszenty bíboros nem kora délután, amint azt Korda írja, hanem kora reggel, egészen pontosan nyolc óra tájban kért menedéket az amerikai nagykövetségen, és nem Nagy Imre ajánlatára, akivel nem is találkozott aznap, és akit lényegében nem is ismert, így Korda verziójával szemben nem lehetett róla rossz véleménnyel (155–156. o.). Útitársai tanúsága szerint pedig Korda nem is lehetett 4-én a követségen, mivel a harcok miatt csak 6-án tudták elhagyni a szállodát, hogy az angol követségen keressenek menedéket.
A történelmi tények elferdítése továbbra sem szűkül az 1956-os események bemutatására. Korda – állítólag, noha ez a hidak lezárása miatt különösen valószínűtlennek látszik – meglátogatta a Gellért Szállót, ahol 1920-ban Alex nagybátyját, „azt a rohadt zsidó Kordát” (142. o.) tartották fogva, és akinek agyonlövését a horthysta tisztek tervezgették. (A sztori helye a forgatókönyvben hasonló, mint Korda hamburgi beszervezési kísérletéé: a Rossz a Jó elpusztítására vagy megrontására tör, de szerencsére eredménytelenül.) Igaz ugyan, hogy a Tanácsköztársaságra következő fehérterror idején számos kommunistát – köztük különös előszeretettel zsidókat – végeztek ki a különítményesek (elsősorban vidéken), valószínűtlen azonban, hogy ilyenre a Gellért Szállóban is sor került volna, ahol Horthy a főhadiszállását felállította. Magára adó úriember, mint Horthy, nem gyilkol és nem gyilkoltat otthon.
Szerencsére már nincs sok hátra. Még egy-két fricska a budapesti brit követség arrogáns és gyáva alkalmazottainak, egy jóízű poharazgatás az Astoria bárjában, miközben az utcán dörögnek a fegyverek, egy hosszú beszélgetés egy derék magyarral, amiből ugyanúgy nem derül ki semmi, mint a könyvből általában, majd hőseink indulnak haza. Nincs különösebb jelentősége, de az ÁBTL-ben megőrzött iratokból az is kiderül, hogy az országból való távozásuk sem úgy történt, ahogy Korda írja, hanem sokkal érdekesebben. A diákok először újságíró-igazolványt készítettek maguknak, majd engedélyt kértek és kaptak a magyar Külügyminisztériumtól az ország elhagyására. Azzal azonban nem jutottak messzire, a szovjetek érvénytelennek mondták az írást, és a város határából visszafordították őket. Ezt követően november 11-én egy szovjet parancsnokságtól kaptak névre szóló, orosz nyelvű engedélyt, amivel másnap sikerült elhagyniuk az országot. És kiderül az is, hogy társai közül kettőt nem rettentett el mindaz, amit átéltek – vagy inkább annyira érdekesnek találták a helyzetet, hogy a várható veszéllyel sem törődtek –, és 1957. január 14-én visszatértek Magyarországra. Korda már nem jött velük.
A könyvről szépeket írtak tekintélyes nyugati lapok (Economist, 2006. október 21., Washington Post, 2006. október 22., The New York Times, 2006. október 29. stb.), amiből, ha feltételezzük, hogy a cikkírók el is olvasták azt, amiről írtak, csak az a következtetés vonható le, hogy Magyarország még mindig olyan távoli, egzotikus ország Nagy-Britannia és az Egyesült Államok számára, amelyről bármit lehet mesélni, mert senki sem tud róla semmit.
Michael Korda elhitte, hogy mert magyar származású, és mert 1956-ban mintegy tíz napot Magyarországon töltött, átadni érdemes tudással rendelkezik az országról és forradalmáról. Ma is élő egykori diák- és útitársai, Christopher Lord és Roger Cooper (aki 1988 februárjáig a belügyminisztérium tiltó névjegyzékén szerepelt, vagyis nem kaphatott beutazási vízumot az országba, noha számos alkalommal próbálkozott, és aki érdemtelenül nem kapott még semmilyen elismerést sem a magyar kormány, sem más magyar intézmény részéről) Korda révén a valóságból átkerültek a fikció világába. Ez ellen mindketten tiltakoznak, hosszú listákat készítve Korda tárgyi tévedéseiről, segítségüket ezúton is hálásan köszönöm.
A Vince Kiadó anyagi hasznot remélt a neves szerző könyvének magyarországi kiadásától, és nem zavarta, hogy eggyel több könyvszerű tárgy jelenik meg 1956-ról. A magyar verzióból ugyan kihagyták az angol eredeti néhány nagyon feltűnő hibáját, de maradt bőven. Ha minden hibát elhagytak volna, elfogyott volna a szöveg. Nem lett volna kár érte.
Michael Korda: Utazás a forradalomba. Személyes emlékeim az 1956-os magyar forradalomról. Vince Kiadó, 2006.
- Játéktér [6]