Yehuda Bauer

Nyomtatóbarát változat

Aligha kétséges, hogy a nemzetközi kapcsolatok egyik legproblematikusabb dokumentuma az 1948-as Egyezmény a népirtás büntettének megelőzéséről és megbüntetéséről, amelyet a világ legtöbb országa ratifikált. Mint ismeretes, ennek a dokumentumnak szellemi atyja eredetileg Raphael Lemkin volt, az a lengyel zsidó jogász, aki a genocídium kifejezést is megalkotta, s akinek sikerült a második világháború korai szakaszában Európából elmenekülnie. 1945 után erős hatást gyakoroltak rá azok a tények, amelyek ismertté váltak a zsidók és a lengyelek meggyilkolásáról. A holokauszt, vagyis a zsidók ellen elkövetett genocídium tehát kiindulópontja és egyben középpontja is volt annak az elgondolásnak, amelyen ténylegesen legkésőbb 1933-tól kezdve, a háború alatt és azt követően a konvenció megfogalmazásáig dolgozott. Azonban az elfogadott konvenció je­len­tő­sen különbözött Lemkin eredeti elképzeléseitől: az a Nyugat és a szovjet blokk közötti alkudozás eredményeként született, és nem tudományos dolgozatként. A szövegezés ismert, fölösleges szó szerint idézni. Etnikai, nemzeti, faji és vallási csoportok megsemmisítésének szándékáról van benne szó, egészben vagy részben, és öt lehetséges elkövetési módot ismer: a csoport tagjainak meggyilkolása; a csoportnak ko­moly fizikai vagy mentális ártalom okozása; olyan életkörülmények teremtése, amelyek megakadályozzák a csoport létezését; a születések megakadályozása a célba vett csoportban; és a célba vett csoport gyerekeinek elrablása. Az nem világos, hogy az összes feltételt teljesíteni kell-e ahhoz, hogy a gyilkosságot genocídiumnak nevezhessük, vagy elég egyet-kettőt. Az sem világos, hogy a tömeggyilkosság mikor válik genocídiummá. Meglehetősen értelmetlen a gyerekek elrablásáról és a születések megakadályozásáról beszélni, amikor a csoport összes tagja célpont – ahogy ez a soah esetében történt –, vagyis minden nő és minden gyerek egyébként is elpusztítandó. Az emberek gázkamrákba terelését is nehéz úgy felfogni, mint olyan életkörülmények teremtését, amely akadályozza az áldozatok létezését. Továbbá a soah idején nemcsak a csoport egyes tagjai váltak célponttá, hanem minden tagja. Ruanda esetében is problematikus a konvenció alkalmazása. A hutuk és a tuszik nem külön etnikai csoportok – ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanaz a kultúrájuk, és ugyanazokhoz a vallási felekezetekhez tartoznak. A köztük lévő különbségek eredetileg osztálykülönbségek voltak, melyeket az európai misszionáriusok és gyarmatosítók mérgesítettek el, akik egy alapvetően rasszista terminológiát vezettek be leírásukra. Az igazat megvallva, a ruandai tragédiának az egyezményben definiált genocídiumként való leírása megkérdőjelezhető. De természetesen genocídium volt, bármit is mond a definíció.

A huszadik század előtti genocídiumokról nincs említésre méltó történelmi kutatás, noha teljesen világos, hogy az amerikai indiánokkal az egész amerikai kontinensen népirtás történt. Ugyancsak genocídium volt Karthágó megsemmisítése, sőt, felte­hető­leg az ír éhínség is. De az elemzés pontosabb eszközeire van szükségünk, mint amilyeneket az 1948-as konvenció nyújt, hogy genocídiumként határozhassunk meg valamit. A szovjetek követelésére a politikai okokból elkövetett tömeggyilkosságra – amit ma politicídiumnak nevezünk – nem vonatkozik a konvenció – nyilván azért nem, mert egyébként magát a Szovjetuniót is genocídiummal lehetett volna vádolni. Vallási csoportokra vonatkozik, noha alapvető különbség van köztük és az etnikai csoportok között. A vallási kötődések legalábbis elméletben választások, ha a gyakorlatban egyáltalán nem is mindig azok. A premodern időkben az európai és muszlim országokban élő, halállal fenyegetett zsidók kitérhettek, és ezáltal megmenthették az életüket, bár itt is hozzá kell tenni, hogy nem mindig. De ha valaki zsidónak, németnek, orosznak, arabnak vagy kínainak született, általában nem tud megszabadulni az etnikai hovatartozásától, mivel miután megszületett, túl késő más szülőket választania. Az ember mint egyén talán megváltoztathatja a gyermekei és az unokái etnikai hovatartozását, ha erőfeszítést tesz arra, hogy elhatárolódjék eredeti etnikai hovatartozásától. A csoport mint csoport azonban általában nem teheti ezt meg, noha hosszú távon asszimilálódhat egy másik etnikumhoz, vagy kényszer hatására, vagy a szándékos és szándékolatlan asszimiláció többgenerációs folyamatának eredményeképpen. De az etnikai hovatartozás csoportos megváltoztatása általában nagyon nehéz. Az etnikai csoportok és a vallási csoportok közötti különbség nyilvánvaló. De abban nincs logika, hogy a vallási csoportokat bevesszük a genocídium definícióiba, a politikai csoportokat viszont nem, ugyanis elvben – ismét megjegyzendő: a gyakorlatban nem feltétlenül – a politikai kötődések is megváltoztathatók. Jó kommunisták millióiból lett jó náci Németországban, és a háború után jó keletnémet nácik millióiból lett újra jó kommunista. De ha mind a vallási, mind a politikai csoportokat ki akarjuk zárni a definícióból, mivel ezek elvileg más minőségek, mint az etnikai vagy nemzeti csoportok, akkor a genocídium kifejezés használatát az etnikai csoportokra kell korlátoznunk, és más kifejezéssel kell a tömeggyilkosságok egyéb fajtáit megneveznünk.

A „faji” kifejezés használata más problémát jelent. Ma már tudjuk, hogy minden ember egy félmillió évvel ezelőtt Kelet-Afrikában élt embercsoport leszármazottja. Minden mai ember kivétel nélkül tőlük származik, függetlenül attól, hogy ausztrál benszülött, közép-afrikai pigmeus, Einstein, Hitler, Sztálin, Bush, Merkel vagy Olmert. Más szóval, nincsenek fajok. A bőrszínkülönbségek másodlagos mutációk, amelyeket főleg a klíma okozott. A zsidóság kitűnő példa erre: az izraeli utcákon találkozhatunk fehér zsidókkal, fekete zsidókkal, barna zsidókkal – Izraelben történetesen ők a többség –, és ha lennének zöld és kék emberek is, akkor kétségkívül lennének zöld és kék zsidók is. Olyan tisztavérűek vagyunk, mint egy washingtoni kóbor kutya. Ezért a faj kifejezést nem lenne szabad a genocídium definíciójába bevonni; a faji előítéletet viszont be kellene, mivel az emberek rendelkeznek ezzel, és ez tömeggyilkossághoz vezethet.

Van egy következő probléma is: a definíció csoportok részleges vagy teljes megsemmisítéséről beszél. Különbség van a kettő között. Ha egy csoport minden tagja elpusztítandó, akkor nincs esély a csoportnak mint olyannak az újjászületésére, és akkor a definíció minden további eleme érvénytelen. Ez a fő különbség a zsidók ellen elkövetett genocídium, amelyet pontatlanul és helytelenül holokausztnak nevezünk [„holokausztosz”, a régi görög szó „teljesen elégetett áldozatot” jelent, nyilvánvalóan nem azt, ami a soah során történt], és a romák, a cigányok ellen elkövetett genocídium között. Soha nem volt olyan német terv, amely az összes roma – vagy ami azt illeti, az összes lengyel – kiirtására irányult volna. De minden zsidó mindenütt elpusztítandó volt.

A definíciókkal való játszadozás, bármennyire is élvezzük mi, tudósok, végső soron meglehetősen értelmetlen, leszámítva azt a körülményt, hogy nem tudunk megszabadulni a konvenció definíciójától mint lehetséges politikai eszköztől, noha természetesen tudjuk, hogy ezt az eszközt sohasem használták. De érdemes észben tartani, hogy definícióink elvonatkoztatnak a valóságtól, és a valóság sokkal bonyolultabb a definícióinknál. Ezért inkább a definíciókat kell a valósághoz hozzáilleszteni, mint a valóságot az absztrakciókhoz. A valóság az, hogy az emberek az egyedüli emlősök, akik nagy számban ölik egymást, mivel – ez elég nyilvánvaló – a pszichológiai szerkezetük ezt lehetővé teszi. Ennek bizonyítéka minden olyan törvényünk, amely a gyilkosságot illegálissá teszi. Ha nem lenne hajlam a gyilkosságra, nem lenne szükség olyan törvényekre, amelyek tiltják, és lehet, hogy tíz helyett csak kilenc parancsolat maradt volna ránk; parancsolatok, amelyek mindig javaslatok voltak, soha parancsolatok. E hajlam vagy alapösztön oka több pszichológus szerint az a történelem előtti időkben élt őseinktől örökölt vágy, hogy megvédjük magunkat, közvetlen családunkat, klánunkat és főleg a létfenntartásunkhoz szükséges területet minden valódi vagy képzelt versenytárstól, behatolótól és veszélytől. Úgy tűnik, hogy pszichológiailag képesek vagyunk bárkit megölni, akiről helyesen vagy tévesen azt képzeljük, fenyegetést jelent számunkra.

Ha így van, felmerül a kérdés, hogy meg lehet-e akadályozni a tömeggyilkosságokat és a genocídiumokat. Első pillantásra a kilátások nem rózsásak. Néhány évvel ezelőtt Rudolph J. Rummel amerikai szociológus úgy becsülte, hogy a huszadik század első nyolcvanhét évében – a dátumokat önkényesen választotta ki – a kormányok és politikai mozgalmak civil áldozatainak száma 169 millióra tehető. Ugyanebben az időszakban, melynek során volt két világháború, harmincnégymillió katona halt meg, vagyis négyszer több civil, mint katona. A 169 millió­ból harmincnyolcmillió volt a konvenció által definiált értelemben vett genocídium áldozata, és ezekből hatmillió halt meg a soah idején. Rummel, aki időközben jelentős mértékben emelte becslési számait, a civilek legyilkolását democídiumnak nevezi, és minden tömeggyilkosságot beleért, a konvenció értelmében vett genocídiumokat is. A szakértőknek vannak kifogásaik Rummel számaival szemben. De nincs igazi jelentősége, ha téved is tíz, húsz vagy több százalékot; az összkép nem változik.

De ahogy azt elmondhatjuk, hogy a tömeggyilkosság időtlen idők óta létezik, azt is elmondhatjuk, hogy az ellentéte, a másokért hozott önzetlen áldozat is időtlen idők óta jelen van. A halálvágy és az életvágy – mely utóbbit Freud a szexuális vágyra túl nagy hangsúlyt helyezve írt le – egyaránt része alapalkatunknak. A való világban – de az irodalom képzelt világában is, amely az előzőt tükrözi – párhuzamosan léteznek. Az „igazak a világ népeiben” – akik között egész etnikai közösségek is voltak, mint például a dánok – zsidókat mentettek; igaz törökök és kurdok örményeket mentettek az örmények ellen elkövetett genocídium idején; az igaz hutuk tuszikat mentettek Ruandában, és így tovább. Ezek a tettek gyakran valódi önfeláldozást jelentettek egy vadidegen érdekében. Mentális és ösztönös lényünknek ez a másik pólusa az, amely a genocídium elleni fellépést nehéz és talán csak a távoli jövőben sikerrel kecsegtető, de mégis realista vállalkozássá teszi.

Kétségtelen, hogy kis világban élünk, amelyet fenyeget a technológiai haladás által lehetővé tett emberi önmegsemmisítés. Ezek közé a fenyegetések közé nemcsak a genocídiumok és más tömeggyilkosságok tartoznak, hanem a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező országok hatalmi küzdelmei is; továbbá a természetbe való emberi beavatkozás által okozott ökológiai katasztrófák; és a járványok, melyek ellen nincs orvosság. Tehát a genocídium nem az egyetlen olyan nagy probléma, amelyet magunknak teremtettünk. És természetesen mindig emlékeznünk kell, hogy az emberi faj nem pár ezer évvel ezelőtt kezdte tüneményes felemelkedését – ahogy az a Bibliában van –, hanem úgy fél- vagy egymillió évvel ezelőtt, és jelenléte a bolygón időben korlátozva van. Előbb-utóbb el fogunk tűnni, mondhatni befejezzük a karrierünket. Velünk együtt el fognak tűnni kultúráink, vívmányaink és kudarcaink, istenünk vagy isteneink, hiteink, reményeink és hiúságaink. De – gondolom – azt szeretnénk remélni, hogy ez inkább később történik meg, mint hamarabb.

Technológiai előrelépések nemcsak a fegyvergyártásban vannak, hanem a más típusú fenyegetések elleni védekezés területén is. Az Egyesült Államokban társadalomtudósok olyan nagyszámú változón alapuló szociológiai és politológiai modelleket dolgoztak ki, amelyek lehetővé teszik a genocídiumok irányába ható fejlemények realisztikus kockázatbecslését. Ma már azonosítani lehet a világnak azon pontjait, ahol tömeggyilkosság történhet, ha valamit nem tesznek a megakadályozására. Ez egy olyan, korai figyelmeztetést nyújtó modell kidolgozásához vezetett, amely lehetővé teszi számunkra, hogy meglehetős pontossággal előre jelezzük: három-hat hónapon belül a fenyegető veszedelem az emberi élet tömeges megsemmisítésébe fog fordulni. Nem mintha szükség lett volna ilyen előrejelzésekre Ruanda és Darfur esetében: nemcsak előrejelzés, hanem csaknem biztos tudás állt rendelkezésre. A genocídiumok megakadályozásához nem annyira előrejelzés, mint politikai akarat kell. Előrejelző eszközökkel többek között az amerikai és a brit kormány, valamint az ENSZ is rendelkezik.

A genocídiumok megelőzésével foglalkozó stockholmi konferencián, 2004. január 27-én a konvenció problematikus definícióit kikerülendő azt javasoltam, hogy definíció helyett leírást használjunk. Azt vetettem föl, hogy a népirtó eseményeknek négy típusát különböztessük meg. Az első típusba a konvenció definíciója szerinti genocídiumok tartoznak; a másodikba a politicídiumok, vagyis a politikailag, gazdaságilag és társadalmilag motivált tömeggyilkosságok; a harmadikba az etnikai tisztogatás, ha a cél az etnikai csoportnak mint olyannak a megsemmisítése; és a negyedikbe a globális népirtó ideológiák, amelyek gyilkos propagandát prédikálnak, és tömeggyilkosságokat követnek el, mint például a radikális iszlám.

Időközben az ENSZ-ben létrehozták a genocídiumok megelőzésével foglalkozó különleges tanács­adó hivatalt, melynek élére dr. Juan Méndezt nevezték ki, aki immáron két éve tölti be tisztét. A világbéke nincs látható közelségben, de a jövőben talán valamicskével csökkenteni lehet a veszélyeket. Látható, hogy nem hiszek az utópiákban. Hogy Lord Acton híres mondását kiforgassam: az utópiák mindig ölnek, és a radikális utópiák – kommunizmus, nemzeti szocializmus, nacionalizmus, vallási extremizmus – radikálisan ölnek. Ezért a jó világban és egy minket magunktól megmentő földi vagy égi Messiás eljövetelében sem hiszek. Azt gondolom és remélem, hogy sok szerencsével és kemény munka árán egy nagyon kicsivel talán jobbá tehetjük a világot, mint amilyen most.

Mik a lehetőségek? A lehetőségeket nem tudományos cikkekben kell tesztelni – bár szükséges háttérként ezeknek is a rendelkezésünkre kell állniuk –, hanem azoknak a borzalmas problémáknak, a jelenlegi és jövőbeni genocídiumoknak a jelenlétében, amelyekkel a világ szembenéz. Jelenleg ez azt jelenti, hogy meg kell vitatnunk Darfurt, amely még a konvenció értelmében is világosan genocídium, és meg kell vitatnunk azt a kapcsolatot, amely Darfur és az előző genocídiumok, valamint Darfur és a következő genocídiumok között fennáll. Mert lesznek következő genocídiumok.

Darfur Nyugat-Szudán egyik régiója, nagyjából akkora, mint Franciaország, négymillió lakossal. A lakosság többsége fekete parasztokból áll, akik négy fő és néhány kisebb törzsre oszlanak. A tehénpásztorok, akik araboknak tekintik magukat, a lakosság jelentékeny kisebbségét alkotják. Az egyik fekete etnikum, a zagava, szintén nomád. Gyakorlatilag mind­annyian muszlimok, legalábbis formálisan. A terület félsivatagos, a Szaharával szomszédos, és kiszáradóban van. Ez a szűkös termőterületért és ví­zért folytatott egyre elkeseredettebb harcokhoz vezet, és a pásztorok, akiknek földje már nem tudja eltartani csordáikat, megpróbálják elűzni a parasztokat, akiket aszályok és a megélhetési források lassú eltűnése gyötör. A kartúmi kormány radikális iszlám kormány, amely többé-kevésbé rá lett kényszerítve, hogy látszólag kiegyezzen a déli keresztény és animista fekete törzsekkel. Erre egy húsz évig tartó polgárháború után került sor, mely során az északi arabok megpróbálták megsemmisíteni ellenségeiket. Ez a szintén népirtó konfliktus kétmillió életet követelt. Az Észak és a Dél között megkötött béke egyre inkább teret enged a keresztény és animista Dél leigázására tett újabb északi kísérletnek. Bizonyos értelemben a darfuri fekete törzsek lázadása az arab pásztorokat támogató szudáni kormány egyre durvább elnyomó politikája ellen ennek a másik polgárháborúnak a folytatása. A nagyobb autonómiára és több segélyre irányuló követelésekre válaszul a szudáni kormány megszervezte az ún. dzsandzsavid mi­lí­ciákat, amelyek 2003 óta szisztematikusan pusztítják a fekete falvakat, tömegével öltek meg férfiakat és erőszakoltak meg nőket. Valószínűleg 400 ezren pusztultak el, és nem a sajtóban emlegetett 200-300 ezren. Az emberek pusztulását nemcsak a közvetlen gyilkosságok okozzák, a Darfuron belüli és a szomszédos Csádban elhelyezkedő menekülttáborokban is tömeges a halálozás. Mintegy 2,5 millió ember veszítette el otthonát, és vegetál a menekülttáborokban. Tavaly keveset vetettek, és idén még kevesebbet fognak, miután az esős évszak szeptemberben véget ér. A humanitárius segélyszervezetek – melyek biztonságát a kartúmi kormány és szövetségesei egyre inkább fenyegetik – képtelenek kezelni ezt a katasztrófát, és ezért betegség, éhség stb. által okozott, folytatódó genocídiummal nézünk szembe, melynek áldozatai elsősorban a leggyengébbek, tehát a kisgyerekek. Közben a fekete parasztok lázadó csoportjai az egyre erőszakosabb atmoszféra hatására egymással harcolnak, és egymást mészárolják le. Az egyik csoport, amelyben a nomád zagavák dominálnak, és melynek vezetője egy Minni Minnawi nevű ember, nemrégiben a kartúmi kormány szövetségese lett. Ez egyben az a csoport, amelyik egy ún. békeegyezményt kötött a kormánnyal. A többi csoport, amely a feketék zömét képviseli, nem részese ennek az egyezménynek. A nagyhatalmak képtelenek mindezt kezelni. Kínának olajkoncessziói vanak Dél-Szudánban, és nem akarja magára haragítani a szudáni kormányt. Ezért nyíltan bejelentette, hogy megvétóz minden olyan határozatot, amely arra kényszerítheti a szudáni kormányt, hogy lefegyverezze a dzsandzsavid milíciákat, és leállítsa a fekete falvak bombázását, amelyet főleg Oroszország által szállított gépekkel hajtanak végre. Az Egyesült Államok kongresszusa határozatban minősítette genocídiumnak a helyzetet, de tettekre nem került sor. Az ENSZ és más hatalmak nem tudtak semmi hasznosban megegyezni. Maga az amerikai kormány is köntörfalaz. A párhuzam Ruandával nyilvánvaló. Az Afrikai Unió egy kis, egyre hasznavehetetlenebb fegyveres kontingenst küldött annak a fegyverszünetnek a felügyelete céljából, amelyet senki sem tart be; a civilek védelmére nincs mandátuma. A szudáni kormány és a Minnawi vezette korábbi felkelő csoport egy úgynevezett békeegyezményt kötött. Minimális az esélye, hogy be is tartják.

Mit lehet tenni? Az ENSZ Biztonsági Tanácsa csapatok küldéséről fogadott el határozatot. De ez sok hónapig elhúzódhat, a csapatok mandátuma nem világos, és a tagállamok vonakodnak csapatokat és pénzt felajánlani. De a fő gond az, hogy az ENSZ a csapatok kiküldését a kartúmi radikális iszlamisták beleegyezéséhez kötötte, akiknek a feje Omar el-Basír, a híresen nagy liberális és humanitárius, a gyilkosok vezére. Ilyen körülmények között nem lesz ENSZ-kontingens. De ha lenne is, a célja nem lehetne, hogy megelőzzék a genocídiumot Darfurban, hiszen az már folyik. Ha egy ilyen ENSZ-erő sikeres lenne, ami rendkívül kétséges, attól lenne sikeres, hogy leállítja a genocídiumot.

Az olyan népirtások megelőzése céljából, mint amilyen a darfuri, a tudományos kutatók egy eszközkészlet megtervezésén dolgoznak, olyan fokozatosan súlyosbodó, nem katonai jellegű lépések sorozatának megtervezésén, amelyet a genocídium fenyegetésekor kell alkalmazni. Ha a genocídium megkezdődik, az eszköztárban a fegyveres intervenció is szerepel. De ha van is ilyen eszközkészletünk, az igazán döntő kérdés a politikai világra gyakorolt nyomás kérdése. Mit tegyünk, hogy megteremtsük a politikai akaratot a kölcsönös tömeggyilkosságok megakadályozására? Némi meglepetésünkre úgy találtuk, hogy a tudósoknak sokkal nagyobb a befolyásuk, mint gondolják. Az általános elképzelés tehát az, hogy nyomásgyakorló csoportok koalícióját hozzuk létre, amely gyakorlati javaslatokkal áll elő, médiakampányokat és más hasonló akciókat szervez, együttműködik politikusokkal és együttérző kormányokkal. Sikeres lesz ez? Halvány fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy meg kell próbálnunk.

Mi a köze a holokausztnak mindehhez? A holokauszt a genocídium egyik formája volt. Ha így van, akkor miért a holokauszt áll figyelmünk központjában, és miért nem a többi népirtás? A válasz az, hogy a holokauszt volt a legszélsőségesebb formája annak a tragédiának, amely az emberiséget veszélybe sodorja, tehát olyan katasztrófa, amely a létünket fenyegeti – nem az egyetlen ilyen veszély, mint már jeleztem, de nagyon komoly veszély –, és ezért vált a holokauszt általában a népirtó fenyegetések paradigmájává. A zsidóság szempontjából a holokauszt és általában a genocídium közötti kapcsolat közvetlen aktualitással bír: a zsidókat 1945 óta először fenyegeti nyíltan egy népirtó ideológia, a radikális iszlám népirtó ideológiája, melynek gyilkos szóvirágait komolyabban kell venni, mint a nácikéit vették két-három nemzedékkel ezelőtt. Észre kell vennünk, hogy közvetlen kapcsolat van a soah és a jelenlegi népirtások és ilyen jellegű fenyegetések között.

Milyen párhuzamok vannak a holokauszt és más genocídiumok között? A legfontosabb természetesen az, hogy az áldozatok szenvedése minden népirtó mészárlás vagy tömeggyilkosság esetében egyforma. A szenvedésnek nincsenek fokozatai. Egyik genocídium sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Egyik gyilkosság sem jobb, mint a másik. Egyik kínzás sem jobb, mint a másik. A zsidók nem szenvedtek kevesebbet vagy többet, mint a tuszik Ruandában vagy az örmények az Ottomán Birodalomban. Másképpen érvelni nemcsak morálisan elfogadhatatlan, hanem a holokauszt történelmen kívül helyezésével lehetőséget teremt lényegét illető meghamisítása számára is.

A másik párhuzam az a tény, hogy tudomásom szerint minden genocídiumot a rendelkezésre álló legalkalmasabb eszközökkel követtek el. Az örményeket géppuskákkal gyilkolták meg; felhasználták a távírót, a telefont és a vasutat; az ottomán bürokrácia francia, német és osztrák tanítómesterektől tanulva érte el hatásfokát. A hutuk Ruandában a belga gyarmatosítóktól örökölt centralizált bürokráciát használták, és rádión közvetítettek részletes instrukciókat az ország minden sarkába. Nem rendelkeztek mérgesgázzal, ezért azt nem használták. A németeknek volt mérgesgázuk, modern katonai eszköztáruk, kitűnő bürokratikus és propagandagépezetük, tehát ezeket használták.

A huszadik századi – és korábbi – genocídiumok minden eleme megismétlődött egy vagy több másik genocídium során. Ezzel szemben a holokausztnak vannak ugyan olyan elemei, amelyek más genocídiumokban is előfordultak, de olyanok is, amelyek más hasonló eseményekben nem mutathatók ki.

Az egyik ilyen elem – ennek érvényessége vitatott, vannak, akik nem ismerik el – az a körülmény, hogy minden más általam ismert genocídiumot az elkövetők rendszerük centrumától távol hajtottak végre. A rómaiak és az athéniak által elpusztított Kar­thágó, illetve Mélosz nem Rómában vagy Athén­ban volt. Az isztambuli vagy izmiri örményeket vezetőik kivételével általában életben hagyták, a genocídium az anatóliai tartományokra koncentrálódott. Ruandában fordított volt a helyzet: a genocídiumot ugyan tényleg a centrumban követték el, de olyan hutuk, akik az északnyugati tartományokból jöttek, és soha nem éltek tuszi uralom alatt – az áldozatok között sok volt a genocídiumot ellenző hutu. A holokauszt a huszadik század talán legfejlettebb civilizá­ció­jának centrumában történt. Abból az országból indult ki, amely az emberi kultúra olyan óriásait termelte ki, mint Beethoven, Goethe és Schiller. Sajnálatos módon a múlt század harmincas–negyvenes éveiben nem ők kormányozták az országot. Az én szememben az a tény, hogy a szörnyűség a modern civilizáció centrumából indult ki, precedens nélküli katasztrófa.

Ezen kívül a holokausztnak még öt precedens nélküli eleme van. Az első az a tény, hogy a németek minden egyes olyan egyént felkutattak, regisztráltak, megaláztak, kisemmiztek, koncentráltak, deportáltak és meggyilkoltak, akit zsidóként definiáltak. Nem az öndefiníció számított, hanem az elkövetők definíciója. Jegyezzük meg, minden egyes egyént. Egy nemrég megjelent könyv, Hitler zsidó katonái a címe, véleményem szerint hazugságot igyekszik eladni nekünk, hamisít. Hitler hadseregében sohasem voltak zsidók. Volt néhány ember, akiket félzsidóként, Mischling­ként definiáltak, és akik speciális engedélyt kaptak arra, hogy a Wehr­macht­ban szolgáljanak, mert sem a németek nem tekintették őket zsidóknak, sem ők magukat. És voltak természetesen úgynevezett negyedzsidók is, akiknek csak egy nagyszülőjük volt zsidő, és akiket általában németnek tekintettek, ahogy ők magukat is. A zsidóként definiált embere­ket nem a hadseregbe sorozták be, hanem megölték – a bűnük az volt, hogy megszülettek.

Másodszor, a zsidók mindenütt megölendők voltak, ahol a németek parancsoltak, s ennek az egész világon be kellett volna következnie. „Heute gehört uns Deutschland, morgen die ganze Welt” (Ma Németország a miénk, holnap az egész világ) – ordí­toz­ták a náci hordák. Hitler Hajj Amin al-Hus­seyni­vel, a jeruzsálemi muftival folytatott, 1941. november 28-i beszélgetésében azt mondta, hogy a győzelem után a világ minden kormányát meg fogja keresni azzal a javaslattal, hogy kezeljék úgy a zsidókat, ahogy Németország teszi. Soha korábban nem létezett univerzálisan kigondolt genocídium.

Harmadszor, minden genocídiumot és a legtöbb tömeggyilkosságot egy ideológiával racionalizálnak. Ezeknek az ideológiáknak van pragmatikus hátterük: gazdasági, politikai kérdések, társadalmi problémák, státuskérdések, katonai érdekek stb. Darfur jó példa erre. Az Ahmad Acyl Aghbash nevű úriember a juhayna törzsbe tartozó csádi salamat altörzs vezetője volt; a juhayna törzs része a razeigat népnek, amely egy nagy arab-beduin etnikum Darfurban és Csádban. Értelmiségi volt, aki kifejlesztett egy ideológiát, mely szerint a juhayna törzsbeliek Mohamed törzsének, a bani kureishnek a le­szár­mazottai. Mint Mohamed leszármazottainak vagy rokonainak, a juhayna törzs tagjainak uralniuk kell a Nílus és a Csád-tó közötti területet, az ott élő fekete etnikumokat pedig el kell űzniük, le kell igázniuk vagy meg kell semmisíteniük. Aghbash, aki 1982-ben egy balesetben meghalt, a Csádot destabilizálni akaró Líbiától kapott fegyvereket. A közvetítő a szintén a juhayna törzsbe tartozó urn jalul altörzs és vezetője, Hillal Mohammed Abdallah sejk volt, akinek rettenetesen imponált Aghbash, és így barátság alakult ki köztük. Hillal sejk fia, Musza Hillal a genocídiumot elkövető darfuri dzsandzsavidek parancsnoka. Tehát van ideológia, de egészen nyilvánvaló, hogy az ideológia – marxista kifejezést használva – valami nagyon valóságosnak a felépítménye, nevezetesen a föld és a tulajdon iránti sóvárgásé, melyet viszont egy ökológiai katasztrófa okoz. Ugyanezt a fejleményt megfigyelhetjük minden általam ismert genocídiumban. Az ifjútörökök azért fejlesztettek ki az autonómiát követelő ősi ellenségtől való megszabadulás ideológiáját, akiket az oroszokkal való kollaborálással vádoltak meg, mert a régi, összeomlóban lévő birodalom helyett egy új, törökül beszélő, a Boszporusztól Kazahsztánig húzódó birodalmat akartak alapítani. Az észak-amerikaiak azért fejlesztették ki az indiánok lényegi primitívségének és barbár viselkedésének ideológiáit, mert meg akarták szerezni a földet és ami alatta van. De a holokauszt során nem így volt. A náci antiszemita ideológiának nem volt gazdasági, társadalmi vagy politikai alapja. Nem azért ölték meg a zsidókat, hogy megszerezzék a tulajdonukat. Azért vették el a tulajdonukat, mert mindenekelőtt meg akartak szabadulni tőlük, és a legyilkolásukhoz vezető úton kirabolták őket. Először kirabolták a rhodoszi zsidókat, mert szükségük volt a pénzükre, utána deportálták őket a görög szárazföldre. Ott elvették tőlük a jegygyűrűiket és utolsó tulajdonukat. De utána nem kényszermunkásokként alkalmazták őket, ahogy azt egy racionális önkényuralom tette volna, hanem pénzt költöttek Auschwitzba szállításukra, hogy ott elpusztítsák őket. Miért? Mert az elpusztítás volt ideologikus, a rablás pedig a gyilkolás következménye volt, nem az oka. A zsidókra vonatkozó náci ideológia rémálmok sorozatának jellegét öltötte magára. A zsidók világuralmi törekvéseiről beszéltek, ami természetesen saját világuralmi álmuknak volt a tükörképe. Azzal vádolták a zsidókat, hogy megrontják az árja civilizációt, felélesztették a vérvádat, és háborús uszítással vádolták a zsidókat. Ebből szinte mindent a keresztény antiszemitizmustól örököltek, de a ke­resz­ténység sohasem tervezett genocídiumot a zsidók ellen. Szent Ágoston tanításaival összhangban a zsidókat meg kell büntetni azért, amiért nem ismerik el Jézust messiásnak és Isten fiának, diszkriminálni, elnyomni, kifosztani, akár száműzni is lehetett őket, de megölni nem, mert lelkük van, ezért az halálos bűn. A gyakorlatban ezt természetesen nem tartották be, és a középkori kereszténység történelme tele van a zsidógyilkosságok eseteivel. A pápáknak és a püspököknek gyakran kellett közbeavatkozniuk, hogy megpróbálják megmenteni a zsidókat saját felbujtó retorikájuk következményeitől. De a keresztény moralitás, amely zsidó alapokból fejlődött ki, bizonyos védelmet jelentett. A nácik keresztényellenesek voltak, mert – ahogy ideológusaik érveltek – a kereszténység lényegében zsidó találmány. Kivették a kereszténységet a keresztény antiszemitizmusból, és megmaradt számukra – hogy úgy mondjam – a tiszta antiszemitizmus. De a keresztény antiszemitizmus maga is rémálmokon alapult, amiből például 1348-ban az következett, hogy a zsidókat a kutak megmérgezésével vádolták meg. A náci zsidógyűlölet – megint a marxista értelemben – tisztán ideologikus volt, és semmi köze nem volt a valódi zsidókhoz és a valódi német problémákhoz. 1942-ben például katonai utat építettek Lvovból a Krímig fegyveres erőik számára, ezért a tervezett út menti gettókból 40 000 zsidót szedtek össze, kényszermunkatáborokba zárták őket, hogy utat építsenek. Aztán eközben megölték őket. Elfogytak a munkások, és ez problémát jelentett. Ez a mészárlás teljesen antipragmatikus, antimodern, antikapitalista és „anti-költséghatékony” volt. Meggyilkolták a lodzi gettó lakóit, noha fontos javakat gyártottak a német hadsereg számára; ugyanezt tették Bialystokban és másutt. Sok tucat dokumentált példát tudnék felsorolni. Soha korábban nem történt ilyen rémálmokra, ideológiai fantáziákra alapozott genocídium. Tudtommal erre nincs precedens az emberiség történelmében.

A negyedik elem a náci rasszizmus, amely fajok hierarchiáján alapuló új világrendet akart megvalósítani – miközben tudjuk, hogy fajok nincsenek. Az árja faj nordikus népei lettek volna a csúcson, talán néhány szövetségessel, mindenki más alattuk állt volna a hierarchiában. A hierarchiában zsidók nem lettek volna, mert a zsidókat nem hagyták volna életben. Ez teljesen új, forradalmi elképzelés volt. Olyat láttunk már, hogy az egyik vallás átveszi egy másik helyét, az egyik nemzet egy másikét, az egyik birodalom egy másikét, akár az egyik osztály egy másikét, mint a francia forradalomban, amely az arisztokrácia helyett a burzsoáziát helyezte hatalomba. Ebből a szempontból a kommunizmusban semmi új nem volt. De a globális faji hierarchia új volt. Azt állítom, hogy ez volt az egyetlen igazán forradalmi kísérlet a huszadik században a társadalom újrarendezésére. És kvázi vallási kísérlet volt, ahogy Saul Friedländer és Uriel Tal erre sok évvel ezelőtt rámutattak. Az árják a fény fiai voltak, és volt egy messiásuk, Adolf Hitler, aki legbensőbb álmaikat akarta megvalósítani. A nagy nürnbergi pártkongresszusokon hatalmas embertömegek gyűltek össze a szabad ég alatt, és a reflektorok gótikus íveket vetítettek föléjük. Ez virtuális templom volt. És volt egy pódium, valójában oltár, mögötte egy hatalmas kereszt – egy horogkereszt, amely emlékeztet a keresztre. És aztán maga a Megváltó jelent meg, és szólt a néphez. Ha volt isten, sátánnak is kellett lennie, és volt is, a zsidó. A keresztény antiszemita hagyományba ágyazott rasszizmus sokakat hatalmába tudott keríteni, hiszen a keresztény hagyományban nevelkedtek. A rasszizmusnak ez a precedensnélkülisége a maga történelmi hátterével véleményem szerint segít megérteni a soah precedensnélküliségét.

Végül ötödször, a zsidók az európai civilizáció gyökereinek utolsó maradványai. Az európai civilizációt három pillér tartja: Athén, Róma és Jeruzsálem. Athén és Róma: esztétika, filozófia, nagy irodalom, építészet, törvényekben lefektetett módon történő, fegyelmezett kormányzás stb. Jeruzsálem: a próféták, a morális üzenet, a zsidó erkölcsi értékekre alapozó kereszténység. De Athén és Róma már nincs. Az ott élő emberek már nem értik a régi nyelveket, más istenekhez imádkoznak, másfajta irodalmat írnak. De a zsidók még megvoltak, és noha hagyományaik fejlődtek és hitük változott, van folytonosság. Az unokáim világi iskolákba járnak, de az első osztályban természetesen a Bibliát tanulják, mivel ez a kultúránk és nyelvünk alapja. Két és fél ezer évvel ezelőtt leírt szavakat olvasnak szótár nélkül. Aki Amerikában angol irodalmon nőtt fel, nem nagyon tud Chaucert olvasni, pedig ő kevesebb, mint hétszáz évvel ezelőtt élt. A nácik le akarták rombolni azt a civilizációt, amelyből kinőttek, meg akartak szabadulni a francia forradalom örökségétől, a liberalizmustól, a konzervativizmustól, a szocializmustól, a demokráciától, a pacifizmustól, és meglehetősen tudatosan csinálták, amit csináltak. A zsidók, akik mindenkit az európai civilizáció egyik fő gyökerére emlékeztettek, számukra azt szimbolizálták – bizonyos értelemben helyesen –, amit le akartak rombolni. A zsidók helyzete és helye a náci kontextusba helyezett történelemben szintén precedens nélküli.

Bizonyára észrevették, hogy elkerültem az „egye­dülállóság” kifejezést. Már majdnem két évtizeddel ezelőtt abbahagytam használatát. Az egyedül­állóság azt jelentheti, hogy csak egyszer történt a történelemben, és a jövőben nem fog megismétlődni. De a holokausztot nem az Isten vagy a Sátán okozta, hanem emberek, akiket erre emberi okok vezettek, ezért más emberek képesek azt megmagyarázni. És mindent, amit emberek tettek, más embe­rek megismételhetnek. Természetesen nem ugyanúgy, de nagyon hasonló módon. Tehát a holokausztot egyedülállónak tekinteni azt jelenti, hogy valamiféle transzcendenciát keverünk ebbe a nagyon emberi történetbe. Ez pedig teljesen helytelen. Nincs itt sehol sem transzcendencia. Egy hatalmas bűncselekményről, a pusztulás és öldöklés történelméről beszélünk. Azok, akik transzcendenciát kevernek bele, misztifikálják és meghamisítják a holokauszt történetét, hogy kellemesebb legyen vele együtt élniük. De a holokausztban nincs semmi, ami miatt kellemesen kellene éreznünk magunkat, és én ellenzem azt a fajta önámítást, amelyet az „egyedülállóság” kifejezés sugall. Ezért erre egy új kifejezést találtam ki, a precedensnélküliséget. A szó esetlen, de azt jelenti, amit mondani akarok vele. Egyfelől azt, hogy a soah nagyjából megismételhető, másfelől pedig azt, hogy a soahteológia lebilincselő intellektuális játék, de semmivel nem járul hozzá annak magyarázatához, ami történt.

A soah precedens nélküli volt. De precedens volt, és a precedenst követik. Ruandában például a hutu népirtók minden egyes tuszit meg akartak ölni. Tudatosan tanultak ideológusaik a németektől? Meg kellene vizsgálni ezt a lehetőséget. A genocídium fő hutu ideológusa, Ferdinand Nahimana, Kanadában él és virul. Európai egyetemeken folytatott tanulmányokat. Soha nem hallott volna a nácikról?

De a holokauszt margóin ott vannak az igazak, a nem zsidók, akik zsidókat mentettek meg, a zsidók, akik zsidókat mentettek meg, és – hiszik vagy nem – a zsidók, akik nem zsidókat mentettek meg a holokauszt idején. A holokauszt sötétségében, melyben az igazi történet nem a túlélés, hanem a halál, emberek hősies kísérleteket tettek arra, hogy éljenek, alkossanak, másokat megmentsenek, hogy fenntartsák az emberiesség maradványait. Ne hangsúlyozzuk túl a szerepüket, de ők is részei az akkori idők valóságának, és ők azok, akik feljogosítanak bennünket, hogy tanuljunk és tanítsunk. Ha csak kétségbeesés és halál lenne, nem tudnánk ezt tenni.

Egy történész nem ér semmit, ha nem mesél el egy igaz történetet, mert csak elemezni, ahogy eddig itt én tettem, haszontalan lenne. Alapjában véve egy történész olyan valaki, aki igaz történeteket mesél. Egy idő múlva az elemzésemre már lehet, hogy nem fognak emlékezni, de azt remélem, hogy a történetemre igen. Történetem, mint oly sok holokauszt-történet, a kétértelműségről szól.

Yossi Halpernnek hívják, és még él Izraelben. Tizenhat éves volt, amikor egyedül átszökött a nácik által elfoglalt Nyugat-Lengyelországból a szovjetek által elfoglalt keleti részre. Iskolába szeretett volna járni, de a szovjetek egy kis belorusz faluba küldték, hogy kisgyerekeket tanítson írni és olvasni. A parasztok támogatták. Kapott egy fabarakkot, néhány padot, táblát, még krétát is. Ő meg arra kérte őket, hogy csináljanak a gyerekeknek egy kis játszóteret az iskolabarakk előtt. De az a terület a falu egyetlen gazdag parasztjáé volt, egy Bobko nevű emberé, akinek két fia volt, és a fiatalabbat Szergejnek hívták. Bobkóék nem akartak a kis területről lemondani, de a falusiak megfenyegették őket, hogy feljelentik őket a szovjet hatóságoknál, ha nem engednek. A földhöz hozzájutottak, de Bobkóék nem felejtettek, és nem bocsátottak meg. Aztán megjöttek a németek. A falusiak megígérték Yossinak, hogy védeni fogják. De ott volt Bobko, aki feljelentette a fiatal zsidó tanítót a németeknek. Ezért Yossi elhagyta a falut. Sikerült hamis lengyel papírokat szereznie, és elment Baranovicsibe, a legközelebbi városba, ahol egy belorusz kollaboránstól kapott munkát mint felügyelő a város mellett lévő mezőgazdasági birtokon. Jól ment neki, kapcsolatba került a közeli erdőben meghúzódó partizánokkal, akiket sóval, cukorral és orvossággal látott el. Túl magabiztos lett, és a végén elfogták a belorusz milíciák, amikor sót csempészett. Lengyelként tartóztatták le, és Baranovicsiben tartották börtönben, tárgyalásra várva. Egy német és egy belorusz hivatalos személyből álló bizottság jött ellenőrizni a börtönt. Yossi jelentkezett a börtönparancsnoknál, bevallotta, hogy zsidó, és kérte, hogy segítsen rajta: ha a bizottság fizikai vizsgálatnak veti alá, és kiderül, hogy zsidó, azonnal kivégzik. A börtönparancsnok azt mondta, nem tud segíteni, mert már jelentette mint lengyel letartóztatottat, és el kell tudni számolnia vele a bizottságnak. De azt tanácsolta, hogy ne a német, hanem a belorusz hivatalos személy elé igyekezzék kerülni, hátha megmenti. Yossi ezt tette, a belorusz szobájába lépett be, és az íróasztal mögött meglátta Szergej Bobkót. Döbbenten bámultak egymásra, majd Bobko azt mondta: azonnal tűnj el, de ha még egyszer a szemem elé kerülsz, véged van. Yossi olyan gyorsan eltűnt, amilyen gyorsan csak tudott. A háború után Bobkót lengyel bíróság elé állították, mert a borzalmas koldicsevói koncentrációs tábor parancsnokhelyettese volt, ahol sok lengyelt megölt. Védelmére felhozta, hogy megmentette egy Yossi Halpern nevű zsidó életét. A lengyel hatóságok megtalálták Yossit, aki megerősítette, hogy valóban, Bobko megmentette az életét. Az összes többi beloruszt felakasztották, aki abban a táborban lengyeleket gyilkolt; Bobko csak életfogytiglanit kapott, amiért megmentette Yossi életét. Sok év múltán kiengedték – egy háborús bűnöst, akinek a lelkiismeretét sok ember halála terhelte, de aki egy életet megmentett, olyasvalakiét, akit gyűlölt. Rossz ember volt, aki életében egyszer tett jót, vagy alapvetően jó ember, akit a neveltetése és a külső körülmények tettek rossz emberré? Én nem tudom. Önök?

Legtöbbünk sem nem tökéletesen gonosz, sem nem tökéletesen jó. Legtöbbünk valahol középen áll. És talán ez az, ami reményt adhat nekünk a jövőre nézve.

Fordította: Neményi László

A cikk a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum Felső­fo­kú Holokauszt Tanulmányok Központjában 2006. október 5-én elhangzott előadás magyar fordítása. Az előadás a 2006. évi Joseph és Rebecca Meyerhoff Előadás volt.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges