Mindig is csábító szellemi kihívásnak számított valamely elméletet ugyanazon elmélet eszközeivel és kritériumaival vizsgálni. Ráadásul e meddőnek látszó módszer (elméleti narcizmus – mondhatnák a kötekedők) adott esetben komoly eredményeket is hozott. Gondoljunk csak Gödel bravúrjára, aki tisztán matematikai eszközökkel mutatott rá a matematikai rendszerek ellentmondásosságára, vagy Kolakowski szellemes elemzéseire, melyek szerint a pozitivizmus bizonyos elméletei szigorúan pozitivista szemszögből nézve is bőségesen tartalmaznak metafizikai – tehát „értelmetlen” –megnyilatkozásokat.
B. Gáspár Judit „körzeti pszichológus” Harmadmagam című kitűnő könyvét szintén egy ilyenfajta belső kritikai attitűd jellemzi, hiszen már a kötet első tanulmányában a pszichoanalízis, illetve maga Freud kerül úgymond analitikus díványra: a szerző Freud híres Leonardo-tanulmányát egy másik pszichoanalitikus értelmezés, Ilse Brande Anyai egyes szám című könyvének segítségével pszichoanalizálja. Tegyük hozzá, rendkívül bölcsen és elegánsan kikerülve a pszichológiai reduktivizmus, a freudi „tulajdonképpenizmus” jól ismert, hívogató csapdáit. „Azzal, hogy két dolog összefügg egymással – írja a szerző –, még semmit sem mondtunk arról, hogyan függnek össze; okozatilag, ellentétesen, magábafoglalólag, részegész jelleggel, egymást kizáróan vagy feltételezően.” E figyelmeztetés következetes szem előtt tartásával olvassa B. Gáspár Judit Ilse Brande Freud-patográfikáját, hogy azon keresztül Freudhoz, végül pedig Leonardo művészetéhez jusson el.
E különös hermeneutikai kaland első állomásán adott egy egész sereg értelmetlennek tűnő önellentmondás, tévedés, félreolvasás és elhallgatás, amit Freud Leonardo-tanulmányában Ilse Brandénak sikerült kimutatnia. B. Gáspár Judit természetesen mindezt jelzésként könyveli el; pszichoanalitikai elemzésnek veti alá, hogy megkísérelje tetten érni annak a csökönyös ellenérzésnek a hátterét, amit Freud tanúsított Leonardóval szemben. Az értelmezés során kiderül, hogy kettejük konfliktusos viszonya mögött hasonló lelki alkatok lényegi szellemi közössége rejlik: egymást értelmezik tehát – ám ahhoz, hogy e kölcsönös interpretáció felszínre kerüljön, Ilse Brande kettejük viszonyát taglaló elemzéseire éppúgy szükség van, mint B. Gáspár Judit mindhármukat egyszerre figyelő alkotó jelenlétére.
Az egyszerű képletekhez vonzódók föltételezett kérdésére, hogy „mi értelme e többszörös áttételességnek?”, képzőművészeti hasonlattal élve azt lehetne válaszolni, hogy B. Gáspár Judit épp e fölöslegesnek látszó kerülővel tudta a reneszánsz mestert úgymond kubista szellemben ábrázolni: olyan képet alkotott róla, mely tárgyát „kiterítve”, tehát egyszerre több nézőpontból mutatja. Ám mielőtt anakronizmussal vádolnánk a szerzőt (merthogy a reneszánsz perspektíva épp egyetlen nézőpontból mutatja a dolgokat), észre kell vennünk, hogy B. Gáspár Judit megoldása magától Leonardótól sem volt idegen. A Szent Anna harmadmagával című Leonardo-kép kapcsán Karátson Gábor a tekintetek kettős körforgásáról értekezik, megjegyezve, hogy „Máriáé, a gyermeké s a bárányé szorosan egymásba kapcsolódik, mintha szüntelenül kavargó örvénybe néznénk”, ugyanakkor ebből a körforgásból Anna kimarad: „őreá nem néz vissza senki, de ő az, aki félig hunyt szemhéja alól mindhármukat látja, egyetlen pillantással” – idézi B. Gáspár Judit Karátson találó észrevételét.
A tanulmány írója éppúgy harmadmagában van (Ilse Brande, Freud és Leonardo társaságában), mint Leonardo híres festményén Szent Anna Máriával, a gyermekkel és a báránnyal; mindketten látják a többieket, de őket csak a kép nézője, illetve a könyv olvasója fürkészi. S talán mindkettőjükre érvényes, amit ugyancsak Karátson Gábor állít Szent Annáról: „Mosolya a részvété és a távoli tudásé.”
Legalábbis erről győz meg bennünket a Harmadmagam című remek kötet, melyben fontos tanulmányokat olvashatnak még Nádas Péterről, a pszichoanalitikus elméletről és módszerről, Ferenczi Sándor mélylélektani fordulatáról a hermeneutika felé, a „második nem” túlcsorduló emancipációjának veszélyeiről, valamint egy mind divatosabb „humánspecifikumról”: az állatvilágban ismeretlen „esszenciális destruktivitásról”, amit kevésbé tudományosan egyszerűen gyűlöletnek nevezünk.
- Kultúra [6]