Városok jelképei
Minden várost más emlék juttat az eszünkbe. Vannak, ahol a tér ember alkotta elemei, vannak, ahol a természet adottságai, másutt viszont a város aktivitása, lakosainak élményt adó mentalitása tölti be ezt a szerepet. A tér jelei maguk is rendkívül eltérőek lehetnek. Megjelenhetnek felkiáltójelként, máshol simán elfekvő térként, de az is elképzelhető, hogy a település valamilyen mélyen fekvő területe juttatja eszünkbe a várost. Van, ahol egyediek, és van, ahol egész városnegyedek a képzetet előidéző elemek. St. Louis esetében Eero Saarinen nagyszabású íve (Jefferson Memorial Arch) lett a város jelképe. Stockholmot tornyos városházája juttatja az eszünkbe. Bologna néhány tornyáról ismeretes, míg New Yorkot nem egyedül az Empire State Building, hanem Manhattan felhőkarcolóinak összefüggő tömege teszi nevezetessé. Edinburghöt környezetéből kiemelkedő, fennsíkon fekvő várnegyedével azonosítjuk. Szarajevó képe úgy merül fel, mint a hegyek közé beszorított, katlanba épített város. Berlin centrumát a Tiergarten parkja a Spree folyóval, csatornáival, tavaival együtt képezi és jellemzi. Kiotó nevét kimondva a városban mindenfelé, szétszórtan megjelenő zen/shinto templomok jutnak az eszünkbe.
[2] Eero Saarinen, Jefferson Memorial Arch, St Louis, Missouri, USA, 1959-1964
A jelképek kivételként is válhatnak városuk emlékidézőivé, miközben nem válnak az egész településre jellemző motívummá. A Statue of Liberty egyedi élményként is New York jelképe, bár a városban másutt, mint a Liberty Islandon, még egy replikája sem található (miközben Párizsban több helyen is előfordul), mégsem jellemzője a városnak. Ezzel szemben a Hagia Sophia egyedileg is Isztambult idézi, bár a város képét mecsetei – minaretjeinek özönével együttesen – uralják. Amszterdamot, legalábbis annak régi városnegyedét, a csatornák juttatják eszünkbe, ezúttal a csatornarendszer valóban az egész várost behálózza. Jelkép és városszövet megegyezik.
Budapestet mindenki, látogató és lakos egyaránt, panorámájáért dicséri. A kilátás – ismételgetik – csodálatos, mely egyszerre jelent rálátást is meg lelátást is, attól függően, hogy honnan nézünk hová. A dombokról le- vagy a Duna-partról felfelé nézve a várost, mindig valami elragadót találunk. A képeslapok a Várat palotástul, erődítésestül, a Szabadságszobrot Citadellástul, a hidakat, különösen a Lánchidat a Dunával, míg a Dunát a két oldalát övező parti házsor látványával együtt mutatják. Budapesten minden esemény a panorámával függ össze. Ennyiben az egyes utal az egészre. De hol marad az utalás azokra a negyedekre, ahol a mindennapi élet zajlik? Sehol. A két esemény, a monumentális és a mindennapi látszólag elkülönül. Nincs mindenütt így. Fentebb utaltunk Amszterdamra, ahol a mindennapi a különös. De gondolhatunk Rómára is, ahová az ókori és a barokk emlékművek vonzanak. Mégis, ennek ellenére is, a látogatók/lakók beszívódnak a kis utcák egyszerű épületei közé. Mert ott vásárolnak, ott dolgoznak, ott szórakoznak, ott vannak a múzeumok, a vendéglők, a tereken a padok, a Tevere partján a sétányok, itt találkozunk a lakókkal, az ismerősökkel, mert ezeken a köznapi helyeken folyik az élet.
És Budapesten? A város lakói büszkék lehetnek városukra, arra a városra, amelyik panorámájával és néhány jelentős szimbólumával magához vonzza a látogatókat. Ezt a várost mégsem csak egy objektum képviseli, a vonzóerőt nem néhány monumentális épület biztosítja, hanem a látvány, amely a város egészére utal. Kár, hogy ennek az egésznek – a közismerten híres fekvése mellett – csak néhány jelentős eleme prezentálja a várost a nagyvilág számára, legtöbbje homályban marad.
Amikor a panorámát említjük, akkor elsősorban a Dunára, a parti házsorra és a dombok vonulataira gondolunk. Ezek a dombok, a Gellérthegyet kivéve, nem magasak, kontúrvonalaikkal, lapos szinuszgörbéket leírva, lankásan követik egymást. A dombok nagyobb léptékben megismétlik a Duna csendesen hömpölygő hullámvonalait. E kettő között húzódik a parti házsor. Mind a három lényegében horizontális jellegű. Bár még a házsor sem egyértelműen, mert sorát templomokkal tűzdelték meg, és a tornyok, tetők cikcakkjaival együttesen bontják meg az elnyúló sziluettet. A Víziváros felett, a fennsíkon vízszintes építészeti elemek jellemzik a várfalakkal körülvett budai várat és a királyi és nem királyi paloták sorát. De az utcák lejtenek, sőt meredeken futnak felfelé, és a várfalak töredezett vonalakat alkotnak. A látkép egészét, a vízszintes hullámvonalakat a részletek egyenetlenségei tarkítják. Ezzel szemben a túloldalon, a dombokkal szemben, sík a terep. Mindkét oldalon megjelenik a vízszintes, csak másként: a hullámossal szemben sík felület fekszik. Ily módon felesel egymással a két eltérő jellegű városrész. A várost ez az ellentét határozza meg. A kompozíció egésze egyedi. Miért? Mert az önmagukban kiegyensúlyozott elemek összességükben ellentmondanak egymásnak.
A hullámvonalak és a sík ellentétéből feszültség adódik, és a kisülés a két térséget elválasztó Duna fölött történik. Ez az esemény az egész várost érinti. A létrejött feszültséget a két részt összekapcsoló hidak, különösen a Lánchíd oldja fel. A hidak összekötnek, de puszta létük is a széthúzást tanúsítja. Kevesen tudják, hogy a pesti sík terület lényegében csak a vízhez közel jelent a domboktól eltérő magasságokat. Kőbánya egyes pontjain a tengerszint feletti magasság már a dombokéval vetélkedik (148 méter). Ezért a dombokról (a Vár fennsíkja 168 méter) a vízszintes síkhoz képest dűlt, a Duna felé lejtő pesti felületre kedvezőbb a kilátás. Rálátásról beszélhetünk. Mintha a nézők elé feltartanák a kissé megdöntött, derékszögű utcahálózatot. A látvány kezdete, a Duna-parti házsor a pesti oldalon ma megbontottabb, mint a háború előtt, ennek ellenére vízszintese imponáló, amelyhez helyenként lépcsők kapcsolódnak. Ide helyezték el a város egyszerűségében megdöbbentő, tragikus emlékművét, bronzba öntött cipők sorát, amely a nyilasok által a Dunába lőtt áldozatok emlékét idézi. Szerényen húzódnak meg a Monarchia társországa számára tervezett, túlméterezett, bombasztikus Országház mellett.
[3] Budai Dunapart mai képe, részlet
E fentebb említett, emlékezetes alkotások mellett mi az, ami a városhoz vonzhatna? A Budapestre látogatók gyakorta – azután, hogy innen vagy onnan magukba szívták a panorámát – három nap múlva elhagyják a fővárost. Miért? Mert – így szabadkoznak – nincs több csodálatra méltó épület, tér, vizuális esemény. Valóban nincs több látnivaló? Talán jobban oda kellene terelni figyelmüket a kevésbé feltűnő jelenségekre, talán jobban el kellene mélyedniük a látványokba.
Nem hiszem, hogy a városnak több monumentális épületre volna szüksége. És egyáltalán nem hiszem, hogy ebbe a városképbe éggel kacérkodó tornyokat kellene építeni. Miért lenne a városnak igénye függőleges figyelemfelkeltőkre? Párizsban egyesek azt gondolták, nem lesz elég az Eiffel-torony, s felhúzták a Montparnasse irodaépületét. Az Eiffel-torony is kedvezőtlen fogadtatásban részesült, később mégis megszokták, és a város szimbólumává vált. Nem úgy a Montparnasse tornya, amely kezdettől fogva nevetség tárgya volt, és az is maradt. Budapesten senki sem siratja, hogy le kellett bontani az OTI-palota phalloszát. Ma már egyre többen jogosulatlannak és elavult gondolatnak tartják a magasházak építését. De az üzleti szempontok, a nagyravágyás, mások túlszárnyalásának vágya ma is ébren tartja az égre törés gondolatát. A New York város jövőjét eldöntő befolyásos vezetők nem tanultak a World Trade Center elpusztításából. Újra magas tornyokkal akarják körülvenni a felrobbantottak hűlt helyét, a Ground Zerót, a katasztrófa emlékét őrző gödröt.
A történelmi múlt
Gyakran hangzik el az a panasz, hogy a várat kivéve Budapestnek nincs történelmi negyede, és a városban szétszórtan elhelyezkedő műemlékek nem teremtik meg a múlt légkörét. Bár Budapest nem Prága – és különösen nem Róma –, nincs reneszánsz atmoszférája, és az a néhány, elvétve előforduló antik épületmaradvány nem teszi lehetővé, hogy visszavezesse a lakosságot az ókor légkörébe. Mindez mégsem jelenti azt, hogy emiatt ne lehessen Budapesttel kapcsolatban történelmi múltról beszélni. A főváros egyáltalán nem marad el várostársai mögött, hiszen legtöbb esetben mindenütt csak a főtér körül megjelenő történelmi városrészre hivatkozhatnak. Budapesten ezt jelentheti román, gótikus töredékei és barokk emlékei révén a Várnegyed vagy a Víziváros. Megjegyzendő, hogy még egy olyan ősi városban is, mint Róma, az épületek többsége nem az ókor, sőt még nem is a barokk kor alkotása, hanem az utolsó évszázadokból való. Mára ezeknek a koroknak az alkotásai is a múlthoz tartoznak. Így Budapest, amelynek belső magva a XIX. században épült fel, ma már egészében is múlttal rendelkező városnak számít. Sőt, ma már az eklektikus negyedeket is a múlthoz tartozóként könyveljük el.
Az épület régisége még nem biztosíték arra, hogy jelentős művel állunk szemben. A régiségi érték nem minősítés. Mégis: a régi épületek jelenléte lehetővé teszi az elmúlt korok atmoszférájának megidézését. Bár semmiképpen sem a régi épületek számosságán múlik, hogy egy-egy várost milyen kategóriába sorolunk, néhány jelentős épület is teret teremthet, embereket vonzhat magához. Építészeti értékük még fontosabbá válhat, ha környezetük előkészíti a látványt. Nem mindegy, hogyan helyezkednek el egymáshoz és a környezetükhöz képest, félreszorultak, eldugottak maradnak, vagy központi helyet kapnak. Budapest nem kiemelkedően gazdag műemlékekben. De akár néhány jelentős épület is perdöntő lehet, ha jól megközelíthetők, ha felvezető tereken, utcákon át érjük el őket, ha a környék is megadja a mű rangját. Sokszor néhány maradvány is felcsigázhatja a képzeletünket. A római Forumon, az antik romok között sétálva, szanaszéjjel szórt kövekbe ütközünk. Minden kőkocka előtt csodálattal állunk meg, mert kétezer évvel ezelőtt is ott volt. Nem biztos, hogy minden oszlopfőt remekművé faragtak. De ezeknek a puszta köveknek csodálatos vagy kevésbé jól sikerült darabjai is elindíthatják fantáziánkat. A kődarabok összeállhatnak egy oszloppá, az oszlopok templomokká. Lassanként képzeletünkben az egész Forum helyreállhat.
[4] Septimius Severus diadalíve a római fórumon (i. sz. 203)
Budapestnek is van elég ilyen zarándoklásra érdemes alkotása. A Vár negyedében alaposan körültekintve, a homlokzatokat szemlélve, udvarokba betekintve, felfedezhetünk román kori íveket, gótikus ülőfülkéket, konzolos megoldásokat. A pesti bérházakban hasonló felvillanyozó élményekben lehet részünk. Udvarokba betekintve finoman kifaragott szökőkutakra vagy elegánsan ívelő díszlépcsőkre találhatunk. Ma már bezárt kapuk mögé rejtettek. Csodálatosak, mégis ismeretlenek maradtak a Vár platójához minden oldalról felvezető lépcsők. Nem tudnak róluk, és nem használják eléggé őket. Inkább felülnek a siklóra vagy az autóbuszra, mintsem hogy gyalogoljanak. Pedig van köztük fedett, nyitott, nyílegyenes, töredezett, zölddel borított, csupasz, kőből, fából, téglából készült, mindenfajta. Mennyiségük és változatosságuk a római Campidoglióra felvezető lépcsőkével vetekszik. Egyesek, mint a Jezsuita lépcső vagy az Iskola lépcső különlegesek a maguk nemében. Kihasználatlanul fekszenek a domboldalon. Miért baktatnak fel a látogatók a párizsi Montmartre-ra? A kilátásért. A látvány Budán sem alábbvaló. Akkor nem minden a kilátáson múlik. A látványt csak pár percig élvezik a látogatók, viszont a Sacré-Coeur előtti lépcsők körül olyan negyed fekszik, amelynek kis utcái, rogyadozó épületei, vendéglői, portrérajzolóinak siserehada, az ott létrejött atmoszféra marasztalja a látogatókat.
És Budapesten? A Vár alatt fekvő Víziváros1 teljességgel kiaknázatlan, pedig a Vár után Budapest legvarázslatosabb negyede lehetne, sétálók vehetnék birtokukba. Különösképpen, ha nem húznának fel a domboldalra több kirívó, brutálisan beszorított, sokemeletes bérházat. Hiába teremtettek miniparkokat a lebombázott házak helyére, ha kevés a pad, ahonnan gyönyörködni lehetne a közelükben még le nem bontott XIX. századbeli épületekben. A következő parkban leülve pedig lenézhetnénk az alattunk elterülő Pestre. Vagy akadna egy kioszk, ahol zenét hallgathatnánk, vagy egy kerthelyiség, ahol elsörözhetnénk. Ha több kávéházi terasz állítaná meg a felfelé gyaloglót vagy lefelé szaladót. A megbontott út, az ezekhez hasonló élmények gazdagítanák a benyomást a negyedről és a városról.
[5] Ybl Miklós: Budai Takarékpénztár maradványai, idovel e fennmaradt romokat is elbontották
A budapesti Andrássy út peremére is olyan kitűnő alkotásokat húztak fel, mint a nemes arányú Opera, a forgalmas Oktogon kereszteződése, a terebélyes lombkoronájú fákkal beboltozott, szobrokkal díszített Körönd. Az előkertekkel és fasorokkal megtűzdelt Andrássy úton a híres Champs-Elysées-nél sokkal emberibb léptékű és változatosabb élményekkel járó sétány várja a járókelőket. Szakaszonként változik a jellege, és ahogy a Liget felé haladva csökken az épületmagasság, úgy terebélyesedik, parkosodik az út, amely eleganciájában is megmérkőzhet párizsi társával.
Egyedi épületek is csalogathatnak, ha az élményt a látogatókat marasztaló környezettel együtt alakítják ki. A Rezső téri templomról alig tud valaki valamit (Kismarty-Lechner Jenő alkotása). Magában áll az elhanyagolt téren. A fák között csak a port lehet rugdosni. Miért nem törődnek a jobb sorsra érdemes templom környezetével? Mindenre csak a pénzhiány a válasz? A Batthyány tér, a város legszebb történelmi tere a sétálók kiindulópontja lehetne, ha elbontanák a mai metróállomást, amely szétveri a teret.
Vannak a városnak újabban kialakított vonzó helyei. Ifjak hada vette birtokba a Liszt Ferenc tér kávéházait, a Ráday utca találkozóhellyé vált. Néhány évtizede még senki sem kereste fel ezeket a területeket, mert nem volt miért. De megjelentek a kávéházak, és „odaszoktak” a szórakozni vágyó fiatalok. Ma keresett hely mind a kettő. Más nemzedékek emellett kihasználhatnák a ma még ritkán előforduló sétálóutcákat (az Opera körül kialakuló negyedben a gépkocsiforgalmat felváltják a gyalogosok), vagy igénybe vehetnék a Duna-parti sétányokat. Nemcsak megépítésükről van szó, és az autóközlekedés kitiltásáról, hanem a kedvcsinálásról. Az első néhány hívogató alkotás, kezdeményezés, intézmény magával hozná a többit. Még többen keresnék fel a Ráday utcát, ha kezdeti szakaszából is kizárnák az autóbuszt. A város méretéhez képest mindenképpen kevés a vonzó hely.
Már elkezdődött a Szent Flórián-templom és a Király fürdő közötti zöldterület kiképzése, amelyet további fejlesztéssel, a Ganz-gyármúzeummal együtt a környék oázisává lehetne tenni. Ha a Kazinczy utcából nyíló belső udvarokat meghagyták volna úgy, ahogy azt fiatal kezdeményezői elképzelték és megépítették, összenyitva, egységes labirintusrendszert teremtve, akkor az ma is szórakozásra vágyó fiatalok gyűjtőhelye lehetne. De közbeszólt az először még engedékeny hatóság. Ezzel szemben Párizsban a rue Saint Paul melletti házak belső udvarait összenyitották, és átadták a vásárlókat csalogató régiségkereskedőknek, akik antik áruikkal egyre több látogatót invitálnak falaik közé. Óbudán még akad tönkre nem tett terület, miközben az amfiteátrum üresen áll. Miért? A tabáni Döbrentei tér gyöngyszem, csillogtatni kellene. Margitsziget. Nincs még egy nagyváros, amelynek ilyen hosszan elnyúló, parkos sziget úszna a közepén. És a kolostor romjai? Pályázatot írtak ki rendezésére, mégis maradt minden a régiben. Mindez csak pénz kérdése? És a fürdők? Melyik világváros büszkélkedhet belvárosában tíz melegforrásból táplálkozó uszodával? A természet áldása. Utánozhatatlan különlegesség. És mégis. A kiaknázatlan lehetőségeknek hosszú a sora.
Napjaink vonzó pontjai
A város értékeinek megítélésében a sok szempont közül csak egy az építészet és azon belül a múltat reprezentáló épületek. A házaknak nem csak régiségi értékük van. Egy kortárs épület ugyanúgy lehet remekmű, ma már az újabb alkotások is csábítanak. Sok esetben már a közelmúlt modern korszakának egyes épületeit is a műemlékek közé sorolják, mint Mies van der Rohe New York-i Seagram épületét vagy Eero Saarinen TWA repülőterét és még jó néhányat, amelyet többek között védettnek nyilvánítottak. Párizsban sem csak a Szajna partjához, az Eiffel-toronyhoz vagy a Notre Dame elé járulnak a tömegek. Egyre többen keresik fel a Louvre-t a falai közé beszorított üvegpiramisért (I. M. Pei). Bár nem felel meg teljesen az eredeti elképzeléseknek – sűrű tartószerkezetétől és a rövid idő alatt koszossá váló üveglapoktól nem lehet átlátni rajta, hogy lássuk a Louvre homlokzatának csicsás díszítő elemeit. Nem átlátszó, de ugyanakkor önmagában sincs elég jelenléte. A képe mégis jobban a fejekben marad, mint az, amit homályba borítva takar. A Fondation Cartier (Nouvel) függőleges üvegfalai mögött az élő fák váltak kiállított tárgyakká. Az előzőnél egyszerűbb, mégis impozánsabb jelenség. A Parc de la Villette (Tshumi) egyre több látogatót hív a fák árnyai alá, és a piros Folie-kba (Tshumi), a Géode-ba (Fainsilber), a Cité de la Musique-be (de Portzamparc). Az Institut du MondeArab (Nouvel) iszlámista motívumokból felépített, fény- és hőáteresztő homlokzata jobban Párizsba varázsolja a Közel-Keletet, mint az eredetiek olcsó utánzata (a Mosquée de Paris). Mind kortárs alkotások, és a város vonzó építményei lettek.
[6] Születtek-e Budapesten ilyen jelentős alkotások az utóbbi időkben? Az új Nemzeti Színház száz stílusból összeeszkábált épülete botrányos, a Duna-parti új hotelek tönkretették a valaha egyöntetű épületsor ritmusát. A rózsadombi villák túltettek a Kocsis-féle álbarokk épületek cikornyásságán. Ezek az újabbak magas tetejükkel olyanok, mint valamikor a szegény falusi gyereknek a fejére húzott, több számmal nagyobb kucsmája, csak a füle tartja fenn, itt még az sem. Városszerte az elhamarkodottan felépült épületek garmadája látható. Pedig közvetlen környezetük jobb benyomást gyakorolhatott volna rájuk.
Az utolsó száz év alkotásai közül jó néhány sikeresen túlélte születési korszakának elmarasztalható példáit. Többet ma is műalkotásként tartunk számon. Gondoljunk Molnár Farkas és modernista társainak pasaréti villáira, Farkasdy Zoltán és Jánossy György vári házaira,2 Janáky István régi Anyag- és Árhivatalára, Lauber László és Nyiri István Pénzintézeti Központjára, Szrogh György egykori MÉMOSZ-székházára.3 Klasszikussá váltak, értékeik révén megérdemelnék a figyelmet, vonzhatnák az érdeklődőket, ha figyelmet fordítanának bemutatásukra.
[7] Erick van Egeraat: ING irodaház, Dózsa György út, Budapest, 2004
De éránkat meghatározó, eredeti megoldású kortárs épületekre is van példa, igaz csak elvétve. Reimholtz Péter Hungária körúti Siemens-irodaházát,4 Erick van Egeraat Dózsa György úti irodaházát (Park Atrium) említeném. Az előzőben, az úttal párhuzamos, önmagában álló üvegfalhomlokzat mögött ék alakú tér terel a bejárathoz. Egy húzással zárja le az utca felől az épületet, miközben a mögöttes tér egyértelműen az épület felé irányít. A Dózsa György úti, volt MÉMOSZ-épület melletti üvegház a szokványostól eltérő módon késztet csodálkozásra. Homlokzata, mintha rohammal akarták volna bevenni, felszabdalva üvegburkolatát, vágások nyomait viseli. Csak közelről derül ki, hogy a felbontott homlokzat, dűlés és ferdülés, egyszerű megoldások következménye. Kérdés ma már inkább az, mi lesz a Dózsa György út szemben lévő oldalán? A sikerült alkotások, ifjú Janáky szellemes homokórája és a sűrűsödő oszlopokból emelt 1956-os emlékmű ékké egyesülő tömege (az i-Ypszilon csoport műve) döbbenetes metafora, kár, hogy igazi értelme csak a művet megkerülve derül ki. Kérdés, mennyire lesznek képesek kis méretük ellenére is egy nagyobb alkotás részeként, a szemben lévő oldallal együtt egységes, nagyvonalú térkompozíciót kialakítani? Nem mindegy Budapest számára, lesz-e belőlük az egész városnak irányt adó, értékmeghatározó, nagyvonalú téralkotás, vagy sem.
A város szövete
A város műemlékei, díszhelyei kétségtelenül rendkívül fontosak, igazodunk hozzájuk, és emlékeztetnek. Általában tiszteljük őket, de kérdéses, hogy mint jelentős alkotások elősegítik-e a város karakterének a megértését, és késztetnek-e a város felfedezésére? San Francisco Golden Gate hídja a város jelképe, de nincs eligazító szerepe. New York Manhattan-félszigetén a felhőkarcolók rengetegében szinte elveszünk. Washington D. C. Mallja a Potomac partján hiába a leggyakrabban felkeresett terület, a város szélére szorulva nem vált várost rendező erővé. Tadao Ando Garden of Fine Arts múzeumlabirintusa Kiotóban fantáziadús alkotás, de csak hosszú kutatómunka után bukkanunk rá. Ritkábbak azok a létesítmények, amelyek egyszerre jelképek és várost meghatározók, mint például a sokterű Londonban a Trafalgar Square, amely mindenki találkozóhelye, és egyben elénk idézi az egész várost. A sugárutakkal felszabdalt Párizsban többek között a Szajnához igazodik a látogató, Milanóban pedig a Gio Ponti irodaházhoz, a magasépületek egyikéhez, amelyik mindenünnen látható, és amelyhez mindenkori tartózkodási helyünket viszonyíthatjuk.
[8] Oppolzergasse, eklektikus épület Bécsben, XIX. század
Egy város azonban nem csak kilátótornyokból és más monumentális épületekből áll. Ezeket úgy szemléljük, úgy járjuk körül, mint a szobrokat vagy emlékműveket. A csodák a városhoz húznak, de vonzáskörükben az élet hétköznapi színhelyei tartanak. A város elsősorban szövetből áll, amelyen nagy mennyiségű épülettömböt, valamint üres helyet, hiányt (parkot, teret, utcát) értünk. A jeles építmények között a negyedek, a területet kitöltő közeg – az maga a város. A csodák között elterülő urbánus dzsungel a marasztaló tényező. A szövet jellegén múlik, hogy otthonosan érezzük-e magunkat egy városban, és hogy milyen lesz a véleményünk a település egészéről.
A város szövetével kapcsolatban Budapestnek két tényezővel kell szembenéznie: egyrészt a régi negyedek elhanyagoltságával (kevés a kivétel), másrészt az újonnan épültek jellegtelenségével (többségükben monoton kolosszusok). Maradjunk először a régieknél. Budapesten nincs sok műemlék, de sok a régi negyed. A Pestre jellemző szövetet elsősorban a Hungária körút ívével és a Dunával bezárt szegmensben találjuk. A sugárutakkal és a körívekkel felépített rendszerben a sorházakból álló utcák, a sűrűn beépített tömbök homlokzatai az eklektika jegyében épültek fel. Az eklektika nem a legsikeresebb építészeti irányzat terméke. Fiatal építészként elvetettem az eklektikát mint hazug, hivalkodó, olcsó megoldást, amely eredetiség hiányában az előző korok formáinak összeollózásával akarja leplezi, hogy kisméretű lakásai nem állnak a gazdag polgárházak színvonalán. Vakolatarchitektúra. Méghozzá omladozó vakolatokkal.
Ítéleteimben ma már nem csak az építészeti szépség vagy morális, hazugságleleplező szempontok vezetnek. Ma már nem hamis stílusuk elmarasztalására teszem a hangsúlyt, és elnézőbb vagyok Budapest eklektikus városrészei iránt. Egyrészt azért, mert ezek a negyedek is elmúlt korszakokat idéznek elénk, ez az irányzat is több mint százéves múlttal rendelkezik. Másrészt azért is, mert úgy találom, némelyikük kidolgozottabb, kiegyensúlyozottabb alkotás.5 Dekorációjuk figyelmet érdemel (mint az Izabella utcai pávás házé). Azért is változott a véleményem, mert nem az egyes házak dekorációs kiképzéseit, megoldásait vizsgálom, hanem negyedek egészét, amelynek azonos hangja atmoszférát teremt, együttesük meghatározott szellemiséget idéz. Együttesként fellépve ezeknek a negyedeknek is van varázsuk, egy kor hangulatát tükrözik. Az egész, egyöntetűsége miatt, ma már történeti. A múltunkhoz tartoznak, lakóik, volt lakóik életmódjának kifejezői. Jelenlétük van. Még akkor is, ha ezek a negyedek nem vetélkednek Brugge vagy Gent főtereivel, bár azokat is cikornyásnak minősíthetném. A vakolatarchitektúrával együtt látom a falakon dolgozó kőműveseket, amint vakolókanalukkal nagy odaadással leveleket kanyarítanak a sima falakra, majd gyönyörködve nézik az ívek finom vonalait. Átélem lakóinak otthonosságát is, amint timpanonok és ablakkávák között kinézve élvezik a szemben fekvő hasonlót. Rendbe hozva vidámságot áraszthatnának. Azonosságuk vagy hasonlóságuk megejt. A Lónyay utcának az utolsó, Boráros téri szakaszán a házak teljesen azonosak, a kivételt a festett homlokzatok eltérő színei jelentik. Meg egy kissé lejt az utca. De az azonos formák eltérő színei jókedvre hangolnak. Másutt ez – az azonoson belül az egyedi – nem válik előttem eny-nyire nyilvánvalóvá. Az azonos emeletszám, magasság, illetve párkányvonalak mellett az ablakkáva kiképzésének a sajátosságai, az oszlopok eltérő megoldásai vonzanak. Mindkettő figyelmet érdemel.
[9] Eklektikus épületek az Andrássy úton, Budapest, XIX. század vége
Ezeknek a negyedeknek a nagy részét a második világháború után hagyták tönkremenni, mert a város mint tulajdonos nem költött pénzt rendbehozatalukra. Ennek következtében az épületek elavultak, és ma már elhanyagoltságuk miatt düledeznek. Ettől komorak e negyedek. Első látásra csak a nyomor ötlik a szemünkbe. Többnyire egyforma, inkább alacsony épületekből állnak. Éppen ez lehetne bennük a vonzó. Intim világ. Az attrakciók után a megnyugvás. Ha Bécsben járunk, és elvetődünk a Városháza mögötti Józsefvárosba, elkerülhetetlenül felmerül az összehasonlítás a pesti VIII. kerülettel, annak omladozó, feldúcolt házaival és a maradványok közé beerőszakolt idomtalan panelházakkal. A bécsi Józsefváros hangulatos, rendbe szedett, kitatarozott, szívesen látogatott terület. Pesti társa botrányos, a kerületből kiköltözik a lakosság. Mi lesz a sorsa a meglévőnek?
Tabula rasa
Az épületek régiségi értéke egyedül nem ad jogot megőrzésükre, ugyanúgy, mint az elavultság sem ad felmentést az elbontásra. Néhány esetben bontásra és új építésre, míg másutt tatarozásra kerülhetne sor. Vitára kell bocsátani, mikor melyik legyen a döntő szempont. Ennek ellenére, legtöbb esetben habozás nélkül, az előző korok épületeinek jelentős részét lebontásra akarják ítélni. Miért? Elavult, mondják. Kihasználatlan a terület, folytatják. Összeomlanak, sorolják tovább. Bűn-e a lebontásuk? Sok esetben az. De még a kevésbé értékes is kiérdemelhetné a megfontolást. Figyelmeztethetnek arra, hogy előttünk is laktak, éltek itt emberek, eszünkbe juttatja, hogy állandó változás folyamatában élünk. Nem lehet egy korszakot változatlanul konzerválni, de letarolni sem. A múlt kiiktatása lehetetlen feladat, hiszen a természeti adottságok mindenképpen tovább élnek. Ha dilemma elé kerülünk, mert több korszak nyomát viseli az épület, elgondolkoztató, melyiket kell megtartani. Ami ma is létezik, annak jó része bontások, átépítések sorozatának eredménye. Amit ma látunk, annak is csak pillanatnyi jelenléte van.
Annak idején nagy nehézséget okozott a Műemlék-felügyelőség számára a Várnegyed romos épületeinek a helyreállítása során – amikor több korszak nyomait fedezték fel ugyanazon az épületen belül –, hogy melyiket tartsák meg. A régebbi korszakból valót vagy az újabbat, amelyik az épület karakterét adja, vagy annak az irányzatnak a részeit, amelynek fennmaradt alkotásai a jobban sikerültek közé tartoznak? De kinek a megítélése szerint? Melyiket elbontani, melyiket megtartani? A feladat lehetetlen helyzetbe hozta a döntéshozókat. Amikor a Műemlék-felügyelőségnek nem volt hatalma a beavatkozásra, a választás legtöbbször a bontásra esett. Sok esetben a bontás elkerülhetetlen, nem élhetünk elavult lakásokban. Elődeink nem voltak olyan kíméletesek, mint amilyenek mi szeretnénk lenni. De a dilemma marad, mert – elismerve elavultságukat – szeretnénk megtartani a múltra emlékeztető épületeket. A folytonosságra, a folyamatra figyelmeztető épületek Budapesten jóval nagyobb tiszteletet érdemelnének. Nincsenek ma már garmadával, és különösen nem lesznek, ha a megmaradtak jó részét is leromboljuk.
Mitől féltem Budapestet? A tabula rasától, a bontástól és a helyébe kerülő újaktól? Vagy a mindent megőrző konzerválástól, amely megakasztja a város további fejlődését? Kétséges, hogy ezek az eklektikus negyedek néhány évtized múlva még jelen lesznek-e? Lebontás helyett tatarozzák-e a ma még meglévőket, konzerválják-e az elavultakat? Melyik a nagyobbik veszély? Fel kell tennem a kérdést: vajon valóban csak e két lehetőség között választhatunk? Mert minden előzőnek az elpusztítása és a helyükbe nagy panelházak felhúzása gyalázatosan végződött. A következő lépés az újonnan építettek felrobbantása volt. Rombolásra rombolás volt a válasz. Meg kell állítani ezt a folyamatot. Megőrzésre és új építésre egyaránt szükség van ahhoz, hogy a városok történetében érzékelhetően fennmaradjon a folytonosság.
A második világháború után a faluból városba özönlés társadalmi robbanással járt. A város hirtelen túlnépesedése miatt gyorsan és sok lakást kellett építeni. A minimális igények kielégítése volt a cél. Ez a súlyos nyomás néhány évtized után elmúlt, és az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is elkezdődött a sebtiben felhúzott alvóvárosok felrobbantása. A szükségállapot megszűnt, az igények megnőttek. Lejárt az az idő, amikor egyszerre kellett sokat építeni. Ma már magasabb elvárásokat kell kielégíteni. Ekkorra azonban az állam és a városi közigazgatás kihúzódott a lakásépítésből, ezzel az alacsonyabb jövedelmű lakosok lakáshiányát fokozva.
A monstrumok szétverése együtt járt az ott lakók kiköltöztetésével és széttelepítésével. Minden bontás a társadalmi szövet szétrombolásával jár együtt. Ebből nagyobb baj származhat, mint magának az épületnek az elbontásából. A régi lakótelepek a bűn fészkei voltak, mert a mindenhonnan egyszerre betelepített, különböző kultúrákból származó, eltérő szokásokkal rendelkező lakók nem tudták rövid idő alatt kialakítani azt a kohéziós erőt, amely elsimította volna a súrlódásokat. Nem volt közösen elfogadott, a múltból fennmaradó szokásrendszer, amihez tartani kellett volna magukat. Nem az volt a baj, hogy a folyosón volt-e beszögellés vagy üreg, ami a bandáknak búvóhelyül szolgált, hanem hogy a vandalizmusra kész egyéneket nem tartotta vissza semmiféle, szokásjogból adódó félelem. A probléma és annak megválaszolása csak részben építészeti kérdés. Az építészeti okok a társadalmiakkal együtt közösen vezettek az ellehetetlenüléshez. Ezért gondolták sokan, hogy az épületek lerombolásával minden baj egyszerre megszüntethető. Tévedtek.
A rombolást követő széttelepítés nem oldott meg semmit, csak más területekre szórta szét a régi bandákat. A baj nem múlt el, hanem áttelepült új környezetbe. Csak a kulturáltabb lakásokba történő, fokozatos áttelepítéssel, a társadalmi egyetértést elősegítő szervekkel együttműködve lehet megelőzni az újabb robbanásokat, bomlásokat.
[10] Minoru Yamasaki: Prutt-Igoe Housing (1952–55) felrobbantása 1972-ben, St Louis, Missouri, USA
A rombolás – építészeti és építészeten kívüli szempontokra hivatkozva – mégis tovább folyik. A lakások elavultságát érvként alkalmazva, a telek jobb kihasználása, a „magasabb épület – nagyobb jövedelem” elve kedvéért bontanak. Ilyen alapon lerombolják még a középmagas épületeket is. Meglehetősen gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel az amerikai metropoliszok centrumaiban és sok nyugat-európai városközpontban, ahol az elbontottak helyére még magasabbat, 50 emeleteseket húznak fel. Úgy tűnik, ez az értelmetlen magassági, hiúsági verseny megállíthatatlan. Nem tanult a világ a World Trade Center katasztrófájából. Budapest remélhetőleg nem kapcsolódik be e nemtelen vetélkedésbe.
Évekkel ezelőtt a Párizs melletti Bas-Montreuil-ben rendezési tervet készített a város, amely az ott lévő kis méretű házak lebontásával kezdődött volna. Az ott lakók azonban ellenálltak, és szervezetet hoztak létre ellenterv készítésére. A lakosság véleményével azonosulva, felkérésükre, képviseletükben, benyújtottuk az ellen-rendezési tervet. Ebben többek között azt is javasoltam, hogy minden új épület kapuja, bejárata mellett jól láthatóan ki kell tenni annak a lebontásra került épületnek a képét, plakettjét, amelyet az új felváltott. Ezzel az arra járók előtt nyilvánvalóvá vált volna a különbség, és eldönthették volna, hogy dicsérő vagy elmarasztaló véleménnyel sétáljanak-e tovább. A viták után sem a város tervéből, sem az ellentervből nem lett semmi. Minden maradt a régiben.
Néhány évtizede, hogy a VIII. kerületben megépítették a Szigony körútnak elnevezett rémálmot. Ez a körutak közötti körút a Baross utcától indult el, majd pár lépés után elakadt a klinikáknál. Érthetően senki sem vállalta a klinikák lebontását. A sétány megépült része a semmit köti össze a semmivel. Ahhoz, hogy az összekötő út működjön, egész negyedeket kellett volna lebontani. De minek? Már működik két körút a közelben, egy harmadik nem szolgálna semmit. De a letarolás révén számos háztömb elbontásra került, hogy helyébe behemót paneltömbök kerüljenek, és nyomasszák a környéket. A rombolás újabb kori ismétléseként épül a Corvin sétány. A Baross utca és az Üllői út között, ezekkel párhuzamosan egy újabb sávot bontottak el, amely a Corvin mozi hátsó felétől indul el, és nem vezet sehová. Úgy látszik, az Andrássy út egyik végének befejezetlensége száz év múltán is hívekre talált. Ahelyett hogy az épülettömegek között szabad levegőt adó, a környéket kiszolgáló, organizáló téroázist és parkot teremtettek volna, egy sehová sem vezető út jön létre napjainkban. A friss levegőt adó, széles, fasorral ellátott szabad teret csak üdvözölni lehet, de azt nem, hogy olyan utat hozzanak létre, amely nem a város egészét, hanem attól elszigetelten csak önmagát, e belső területet szolgálja.
Ellenpéldaként említhetném meg a Mikszáth teret, amely viszont fontos szerephez jutott, környékének életet adó eleme lett. Betöltheti a hálórendszer csomósítását, üdítő friss levegőt biztosító terek példájául szolgálhat városszerte, ösztönözhet hasonló fellélegzést szolgáló oázisok kialakítására. Talán nem sok nehézséggel járna, a ráfordított összeget is beleértve, egyes területek átalakítása, ahol szívesen sétálnánk a tér fái alatt, a peremet kiképező homlokzati falak között. Ilyen esetekben még a bontások is előnyökkel járhatnának, a felújított terek körül pedig megmaradhatna a régi negyed szövete. Lehetőség nyílna az új terek révén a város levegősebb beépítésére. Hiányokra is szükség van, a kontinuitás megakasztására, amely után másképp értékelnénk az urbánus dzsungelt. Sűrítés, ritkítás együttesen, kéz a kézben.
Sajnálatos módon a meglévő terek nagy része még kihasználatlan, mint a Lövölde tér, az Almássy tér, a gyerekjátszótér által széttördelt Klauzál tér, az elhanyagolt Kálvária tér, a Golgota tér. Hosszú az elhanyagolt terek sora. De kiaknázatlan az Epreskert is, mert a nagyközönség számára nem hozzáférhető. A Városliget üres, nem lepik el a sétálók, akik inkább beülnek kocsijukba, hogy Ausztriába vagy Horvátországba száguldjanak. Ott kiszállnak a kocsijukból, s a városligetinél nem különb parkokban leheverednek.
[11] Ráday Mihály könyvének címlapja: Unokáink sem fogják látni, 1982
Ha a nemrégiben rendbe hozott Ferenc térre gondolok, megdöbbenek, hogy lehetett egy térben éppen azt a gondolatot megölni, ami a tér legfőbb feladata lenne, hogy a negyed szíveként összehozza a környéket? Az örömmel fogadott füvesítés, csinosítás után a közepébe két amorf mellet/buborékot telepítettek be, szépség gyanánt. A tér közepén két rosszindulatú daganat keletkezett, amelyen nem lehet átlátni, felette nem lehet átnézni, és amire nézni meg nem érdemes. Extravagáns ötletnek szánták, ilyen még nem volt. Ne is legyen. A brutális beavatkozást nem enyhíti a mellé telepített zöld. A baj kettős: az, ami eltakar, idétlen, míg a mögötte fekvő eltakart rendbe téve elfogadható lenne.
Viszont ha a IX. kerületi új zsidómúzeumra6 gondolok, akkor azért reménykedem. Új, de mégis figyelembe veszi a környék jellegét. A tömb arányai illeszkednek a szomszédosokhoz, párkánymagassága többé-kevésbé követi a környékbelieket, nem rí ki belőlük. Mégis finoman, mint középület, eltér a környéktől, kőfala elüt a régi téglaburkolattól, vakolatrengetegtől, csupasz falai különböznek a ritmust adó ablakoktól. Eközben szerényen visszahúzott, ék alakú előtere tartózkodóan terel a bejárat felé. Ahhoz, hogy felismerjük, nincs szüksége harsány táblákra, diadalíves nagy kapura. Közelében a Trafó mint épület jellegtelen, de a másik oldalon a ma bútorraktárként használt régi gyár téglaépülete arra vár, hogy felújítsák, és értékesebben kihasználják. Néhány emeletráépítés a környéken sikeresnek mondható, míg a Tompa utca zöldesítése, forgalmat lassító kerengése biztató megoldás. Az újonnan létesített épületcsoportok a környéken elgondolásukban figyelmet érdemlők, bár megvalósításukban kifogásolhatók. Az új házcsoport nem vette figyelembe a környező vidék eddigi jellegét. Nem illeszkedik, nem is volt szándékában. Ha megmaradt volna néhány az előzőekből, váltakozó módon vegyítve az újakkal, ha lett volna valami alkalmazkodási készség az épületek jellegében, akkor kedvezőbb megoldás születhetett volna. Nem utánzást kérek számon, egyáltalán nem, inkább az illeszkedés szót használom, hogy a régi és az új együttese egységesen hasson. Így idegen test keletkezett a Ferencvárosban. Az utca vonala szétesett, az épületek csoportosítása nem játékos, hanem inkább zavaros. Ráadásul a belső zöld terület csak az ott lakókat és nem a környék egészét szolgálja. Kár, dicsérendő kezdeményezésnek indult.
Kíváncsivá tesz a Gozsdu-udvar felújítása. Odavonzhatja a járókelőket, az átépülő Király utca járulékaként, összekötőként a Dob utcához. Öröm lenne, ha a sétálók betérhetnének, és nem mennének el mellette észrevétlenül. A Gödör politikai ellentétek következményeként kényszer szüleménye. Igaz, e terület, mérete és a körülötte zajló nagy forgalom miatt nem volt alkalmas a Nemzeti Színház számára. Hűlt helye viszont ma kellemes, levegős park, a máshová felépült színházzal ellentétben, amely elcsúfította Pest egyik terjedelmes kihasználatlan területét. A Gödör nem vesz el semmit a várostól. Sőt, hozzáad, mert amit nyújt, az a föld alatt van. Ami látható, a park, az viszont ajándék. A megoldás talán annak is a beismerése, hogy az Andrássy utat nem lehet és talán nem is kell befejezni.
Fászádizmus
A rombolás ellenhatásaként sokan hajlamosak a tákolmányoknak is a védelmükre kelni. Kérdéses, mit tartsunk meg a minket körülvevő rengetegből? A kérdésre semmiképpen sem könnyű a válasz. Legtöbb esetben nem az egész épület renoválását javasolják, hanem a homlokzatok megőrzését, rendbe hozását és a belső kibelezését. Ez a javaslat is csak újabb szemfényvesztés. Érthető, hogy Ráday Mihály cikkében elveti az általa említett fászádizmust. A külső köntös megőrzésére hivatkozva a huszonegyedik század embere még ma is tógákban vagy XVI. századbeli bugyogókban és harisnyákban járhatna az utcákon. Ehhez lehetnének a mögöttestől megszabadított homlokzatok a kulisszák, amelyek között színházat játszva élnénk. Miért csak az épületre vonatkoztatjuk ezt az elvet? Miért nem egyéb külsőségeinkre is? A mai mentalitásunkat, életmódunkat már nem lehet visszaállítani, és beszorítani az elmúlt századok homlokzatai közé. Az álarc, álruha jó mulatságnak tűnik, de épülethomlokzatként félrevezet, mert a kapun belépve nem vesszük le az álarcot, és nem mossuk le a sminket, hanem élünk századunk normái szerint.
Homlokzat
[12]Jean-Jacques Fernier: rue de Harlay, Párizs, az 1600-ból (IV. Henrik) való épületet elbontották, majd az 1990-es években ujjáépítették. A homlokzat elozoleg megszámozott köveit visszarakták az eredeti helyükre.
[13] Foyer
Kétségtelen, az átalakítás nem olcsó, drágább, mint egy új ház felépítése. Mégis a hagyományos belső rendelkezhet megfizethetetlen előnyökkel is. A múlt homlokzatai történelmi levegőt hoznak magukkal, de ez vonatkozik a belsőkre is. Miért csak a külső világ impresszionálása a szempont? A lakók életmódja számára mindez már nem áll fenn? A homlokzat az utcán lévőknek szobafal. Ha ebben az esetben szempont, hogy milyen legyen, ez vonatkozik a szobabelsőkre is. Nem kiherélni kell, hanem átépíteni. Az átépítések révén a meglévő alaprajzok átalakítása – egybekapcsolás és szétválasztás – során szabálytalan labirintust hozhatnak létre. A racionális alaprajz helyett az átépítettek váratlan meglepetésekkel szolgálhatnak, és ezernyi sajátos megoldásra inspirálhatnak. A régi lépcsőházak gyakorta impozánsak, és a lakók ragaszkodnak hozzájuk. Valóban mindent csak abból a szempontból lehet felmérni, hogy mennyibe kerül az építés? Akkor miért épülnek proccból felesleges területekkel, szobákkal ellátott, agyondekorált lakások/házak? Ha a büszkeséget kiváltó paloták belső kiképzését kisebb átalakítások árán megtartják, akkor ez a szempont vonatkozzon a szerényebb igényű épületekre is. Miért tágulnak az irodaházak bejáratai hodállyá, csak azért, mert impresszionálni akarják a belépőt?
[14] Quittner Zsigmond és Vágó József: Gresham-palota, 1905–1907, Roosvelt tér, Budapest, a bérház épület kibelezése után szállodává alakították át 2006-ban
Folytonosan alakítva, építve élünk
A bontás és helyébe új építése radikális megoldás. Impresszionálhat, de a következményeit nyögi a társadalom. Le Corbusier álma, Párizs lerombolása és egy új várossal való helyettesítése, bűntény lett volna. Brazíliában, a prérin felépített fővárosban több mint 50 évet kellett várni, míg a lakók valami életet leheltek bele. Olyat, amilyet. De hol voltak ott évszázados emlékművek? A mindent lerombolni és helyébe újat építeni elv következményei az újabban épült monstrumokra is vonatkoznak. Azokban is emberek laknak, méghozzá ezrével. Sok vita folyik arról, hogy Berlinben mindazt, ami a Karl-Marx-Allee mögött a volt Kelet-Berlinben felépült, az allee-val együtt le kell-e bontani. Nem vagyok ebben az esetben sem a tabula rasa híve, nem azért, mert ezeket az épületeket jónak tartom, nem azért, mert elviselhető a formájuk, vagy mert a követelményeknek megfelel a bennük kialakítható emberi életforma, hanem azért, mert az egyszerre való kitelepítés ott is megrázná a lakosságot. Meg vagyok győződve arról, hogy ebben az esetben is lehetséges, folyamatos változtatások eredményeképpen, környezetünk fokozatos újjáteremtése. Egyidejűleg kell az adottból valamit megőrizni, valamit lerombolni, míg más részeket átalakítani. Azt gondolom, hogy a hatalmas komplexumokban kialakult bajok, bűnök forrása ebben az esetben is elsősorban társadalmi. Mégis e komplexumok tönkremeneteléhez a hanyag tervezés és a rossz minőségű kivitelezés nagymértékben hozzájárult. Az alapprobléma az, hogy nem lehet károsodás nélkül ilyen méretű háztömegekbe egy időben ennyi lakót beköltöztetni. Ezért az épületek és a társadalmi kapcsolatok egyszerre történő szétverése helyett a fokozatos átköltöztetés mellett a komplexumok szüntelen javítására, fejlesztésére kell gondolnunk.
[15] Toldások Párizsban, Rue St Sulpice
A bajt okozó problémáknak legfeljebb az építészeti részét oldhatja meg a tervező, az emberibb léptékű, a humánumot figyelembe vevő, lakályosra tervezett, melegséget árasztó anyagokból megépített épületekkel. A megoldás másik fele a társadalmi kohézió létrehozása. De mit lehet egy panelházból megőrizni? Nem sokat vagy semmit. Mégis gondolni kell a társadalmi robbanásra, amit a bontással járó széttelepítés okozhat.
Ahogy saját testünket minden korosodás ellenére is – szüntelenül gyógyítgatva, testedzéssel, orvosi segítséggel reparálva – tovább hordozzuk, ugyanúgy alakítjuk át folytonos építések közepette otthonunkat. Erre a folytonos, folyamatos átalakításra kell felkészülnünk az építészetben is. A társadalom átalakulása kikényszeríti az újabb és újabb életformát. A változással számolva kell építenünk. Ez homlokzatra és belsőre egyaránt vonatkozik.
Kőbányán fordult elő, hogy egy középmagas, a háború után épült ház homlokzatán napról napra ütötték fel a fejüket az engedély nélkül megépített erkélyek, többnyire zárt erkélyek. Változatosabb lett a különben egyhangú homlokzat. Az erkélyekkel megtoldott lakások több örömet okoztak lakóiknak, mint a toldás előtt. A megnagyobbodott lakásokban jobban be tudtak rendezkedni, el tudtak helyezkedni a tulajdonossá vált lakók. E kis méretű változtatás is javított helyzetükön. Az épület alig változott, mégis ez a hozzájárulás is enyhített a lakóterület szűkösségén, és kívülről kellemesebbé tette az épület látványát. A polgármesteri hivatal a letiltást, a statikai körülmények kedvező megítélése után, lakhatási engedélyre változtatta.
[16] Corvin tér és Szalag utca találkozásánál a sarok átépítése, Budapest, 2002
De lehet többről is szó. Nemcsak toldani, de elvenni is lehet. Egyes helyeken kiharapni az épületekből, miközben másutt hozzáadunk. Lakásokat össze is lehet vonni. A folyosórendszer is átalakítható. A legtöbb esetben felvonókat is hozzá lehet építeni a meglévő lépcsőházakhoz. A megoldások sora végtelen, mindig a helyi adottságoktól, épülettől függ. A múlt is az állandó átépítés, az építve élés módszerét bizonyítja. Párizsban sétálva mindenütt szembeötlenek a ráépítések. Itt egy lakást tettek a meglévők tetejére, ott egy terasznak készítettek helyet. A tetőtereket nem építették mindenütt eleve lakásoknak, utólag is vágtak nyílásokat a manzárdablakok számára. Gyakorta látunk olyan épületeket, amelyekben több a toldás, mint az eredeti épület. A különböző időszakokban végrehajtott ráépítések mind különböző stílusjegyek hordozói. Párizs egyik eredetisége éppen e toldásokból adódik. Végtelen növekedésük vagy terebélyesedésük az idő folyamatáról szól.
A francia határ közelében fekvő belga Grand Hornu a háború előtt bányászok városaként épült fel. A település jó néhány utcából állt, és a kétszintes sorházak tökéletesen egyformára épültek. A bányák bezárása után a bányatársaság a házakat a bent lakóknak olcsó áron eladta. Néhány évtized alatt az új tulajdonosok az épületeket a felismerhetetlenségig átalakították. A monoton homlokzatsor helyett egymástól eltérő, sajátos házak követték egymást. Emeletráépítésre, szobák hozzátoldására, új ajtók kivágására, homlokzatok feldíszítésére került sor. Villanegyed lett a nyomornegyedből. Miért? Mert hagyták a lakókat/tulajdonosokat, hogy kiképezzék saját várukat.
Miért nem segítjük elő, hogy az emberek alkotó módon, legalább mikroléptékben, maguk formálják a világukat? Lucien Kroll belga építész egy egész városnegyedet épített át ebben a szellemben, a lakókkal közös döntések alapján, behorpasztva, kidudorítva, hidakkal összekötve, újjáalakítva épületeiket. Újjászületés történt, és az emberek boldogabban folytatják életüket. Talán ezek a tapasztalatok arra is figyelmeztetnek, hogy van megoldás, lehet a lakók/tulajdonosok bevonásával újjáépíteni egyes lakásokat, épületeket. E gondolatot továbbvíve, elképzelhető, hogy a lakosság szélesebb rétegének összefogásával, bevonásával nagyobb települések, egész városnegyedek felelevenítése is sikeresen oldható meg. Különösen, hogy a nyugati világban gyakorlatilag nincs szociális lakásépítési program.
A történelmi városok a múltról szólnak. De egyetlenegy város sem akaszthatja meg a továbbfejlesztést. A történelem menete nem áll meg napjainkban. Számolni kell az utódokkal, azok újabb keletű igényeivel. A védetté nyilvánított területek, múzeumként kezelt épületkomplexumok a kivételek közé tartoznak. A városoknak van és legyen is holnapjuk. Semmiféle fejlődést nem lehet megállítani, és a meglévőt az öröklét számára befagyasztani. A történet folyamatába a jövő is beletartozik. Az eddig felépítetteknek – ma már a múlt emlékeinek – a megőrzését szem előtt tartva, a történelemre hivatkozva a jövő számára is helyet kell biztosítani.
Párizs, 2007.
Ráday Mihály: Szereted Budapestet te is? [17] című cikke nyomán. Beszélő, XI. évf., 7–8. sz.
Jegyzetek
1 Batár Attila: A sokrétű Víziváros. A Szent István Király Múzeum Közleményei, 2002.
2 Ferkai András: Buda építészete a két világháború között. Az MTA Művészettörténeti Kutató Intézetének kiadványa, 1995.
3 Ferkai András: Pest építészete a két világháború között. Modern Építészetért Építészettörténeti és Műemlékvédelmi Kht., 2001.
4 Lampel É. – Lampel M.: Kortárs magyar építészeti kalauz. Vertigo, 2001.
5 Lőrinczi Zsuzsa szerkesztésében: Budapest. Építészeti részletek. 6 B Építész Bt., 1999.
6 Holokauszt Emlékközpont, IX. kerület, Páva utca. Mányi István építész műve.