A március 15-én elszabadult rendőrlovakon gondolkodom. Nem láttam őket, csak olvastam róluk. Mégis egyszerre beszaladtak az ünnepi képbe.
Szónokokat láttam és hallgattam a tévében és a rádióban. Meg se rezdültem, mintha egy bábszínházból lett volna közvetítés. Mindenki azt tette és mondta, amit tenni és mondani szokott. Akit szerettem, éppolyan kiábrándító volt, mint akit nem szerettem. Mintha magukat rángatták volna dróton.
Kiábrándító voltam magam is, ahogy ezúttal a tyúkoknak való kerítés felállításával töltöttem el az ünnepet, a nagy szél miatt hanyatt fekvő rádió társaságában, folyton törölgetve a szememből a port.
Az jó volt valamikor, a szorongások hava alól gondolni a szabad márciusra, bosszantani a rendőröket, milliméternyi összeesküvéseket szőni. Ez nem jó, menekülni az elveszett, a meg nem talált ünnep elől. Fölemelni és zsebre vágni egy földre hullott kokárdát a boltban. Elbújni Táncsicsot játszó fiam kócszakálla mögé. Kikérdezni tőle a Nemzeti dalt. Énekelni a tyúkoknak a Kossuth-nótát.
Rémálom: mintha ennek a március 15-nek az a két, a földalattin garázdálkodó részeg legény volna az ifjúsága, akik az utasokon élesítgették pártjuk ideológiai fegyvereit. A késelés volna tehát a forradalmi tett, parázna bölcseletük az eszme. A bűn márciusa, mondhatnánk.
Maradok az elszabadult rendőrlovaknál. Hiszen a forradalom meglepetés. Hiszen a forradalom a béklyók eloldozása. Ezek a lovak, ez az öt ló mentett meg most engem. Ahogy elcsodálkozhattak egymáson az ünneplő sokasággal. Ahogy szabadon és rémülten botladozhattak az autócsordában, az eddig olyan könnyen bejárhatónak megismert utcák verőfényes labirintusában. Ahogy szépek és félhetők lehettek. Ahogy a szelíd hátasból a szorongó, riadt szabadság paripáivá válhattak.
Azt hiszem, minden március idusán elvágom a rendőrlovak szíjait, s futva óvom őket, magamat, ahogyan ez most nem sikerült, akár tyúkok társaságában töltöm az ünnepet, akár másutt.
- Visszabeszélő [5]