Egy kirakat-bantusztán végnapjai
Lucas Mangope tizennégy éven keresztül abban a tudatban élt, hogy egy független, szuverén köztársaság elnöke. Aztán a múlt szombaton arra ébredt – ha tudott egyáltalán aludni a zendülésbe átcsapó tüntetések zajától –, hogy állás nélkül maradt: Bophuthatswana kormányzását azonnali hatállyal átvette a dél-afrikai nagykövet, annak az országnak a nagykövete, amelyik a világon egyedül ismerte el Mangope minibirodalmát szuverén államként.
Pedig a cvana nép Johannesburgtól északra és nyugatra hét kisebb-nagyobb földdarabon létrehozott, névlegesen önálló állama volt az apartheidrendszer büszkesége: egy bantusztán, amely – egy platinabányának és egy kaszinónak hála – látszólag működött. A Sun City Casinóban, ahol – lévén „külföld” – nem voltak érvényben a „petty apartheid” kicsinyes és megalázó előírásai, az amerikai szórakoztatóipar kevésbé kényes ízlésű képviselői is felléptek. De Bophuthatswana kétmilliós lakosságát nem győzte meg a csillogás: a múlt héten gyorsan erőszakossá váló tüntetéseken követelték és vívták ki, hogy „hazájukat” újból kebelezze be az apartheidtól búcsúzkodó, általános választásokra készülődő Dél-Afrika.
A bophuthatswanai kormány a zulu Inkatha mozgalom mellett legfontosabb fekete pillére volt a választások bojkottját meghirdető Szabadság Szövetségnek, amelyben az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) valószínű győzelmétől félő feketék kötöttek furcsa szövetséget azokkal a szélsőjobboldali fehérekkel, akik leginkább az apartheidrendszert kívánják vissza, de a körülményekre való tekintettel megelégednének egy afrikáner „népi állam” – egy búr bantusztán – kierőszakolásával is. A szélsőjobboldali fehérek éppen ezért Mangope segítségére siettek: Gen Viljoen extábornok, az Afrikáner Népfront egyik vezére „csapatokat” küldött a bantusztán fővárosába. A baráti segítségnyújtás balul ütött ki: a tüntetők oldalára átállt bophuthatswanai honvédség (3500 fő) fejvesztett menekülésre kényszerítette a hős búr harcosokat. Három sebesült fehér fegyverest egy fekete katona könyörtelenül kivégzett. Ez volt az első olyan alkalom Dél-Afrika újabb történelmében, amikor szélsőjobboldali fehér fegyveresek feketékkel kerültek összetűzésbe – és ők húzták a rövidebbet.
A kommentátorok többsége a fehér szélsőségesek megalázó kudarcát több okból is jó hírnek tartja. Először is megnyugtató, hogy a szélsőségesek semmilyen reguláris erővel szemben sem képesek állni a sarat – a bophuthatswanai honvédséggel szemben sem. Másodszor, remélhetőleg még idejében kapták a makarenkói pofont a fehér szélsőségesek, akik érthetően ódzkodnak a változásoktól, bizonyára rasszisták is maradnak, de a faji háborút ezek után ép ésszel nem akarhatják. Gen Viljoen a bophuthatswanai tapasztalatok alapján mindenesetre revideálta álláspontját, elszakadt Terreblanche neonáci mozgalmától, az urnáknál akar bizonyítani, és ezzel megosztotta az elutasítási front fehér szárnyát. Összességében valamelyest megnőttek annak esélyei, hogy a hat hét múlva esedékes választások nagyjából rendben lezajlanak. Valamelyest. Az Inkatha mozgalom még mindig elutasítja a választásokon való részvételt, és a dél-afrikai helyzet ismerői nem tartják valószínűnek, hogy Buthulezi, a mozgalom vezetője Mangope sorsára jut.
S hát az sem biztos, hogy a választások rögvest a nirvána állapotába juttatják Dél-Afrikát. A gyakorlatilag 1989 óta folyó „választási kampánynak” ez idáig tizenkétezer halálos áldozata volt. Most, a bophuthatswanai válság után Popo Molefe, az ANC egyik vezére kijelentette, hogy „hidegen hagyja” a fehér szélsőségesek kivégzése. Jimmy Kruger hajdani rendőrminisztert húsz évvel ezelőtt szintén „hidegen hagyta”, amikor Steve Biko fekete polgárjogi aktivistát meggyilkolták a rendőrök.
Lehet, hogy az új Dél-Afrika jobban fog hasonlítani a régire, mint ahogy az előnyére válik?
A kancellár alkonya?
A vasárnapi alsó-szászországi tartományi választásokkal kezdetét vette a német választási szuperév, amely az október 16-i általános választásokban fog tetőzni. Ezenkívül lesz összesen tizenhat tartományi és helyhatósági választás, májusban egy választói kollégium szövetségi elnököt választ, júniusban pedig az Európa Parlamentbe küldenek új képviselőket a németek.
Az alsó-szászországi választás Kohl kilátásainak fontosabb indikátora lesz, mint a közvélemény-kutatások előrejelzései – állították mind a politikusok, mind a politikai szakértők. Ez bizonyára így van, de azért a közvélemény-kutatóknak sincs okuk pánikra: az alsó-szászországi választók megerősítették előrejelzéseiket. A CSU szavazatokat vesztett, a zöldek szavazatokat nyertek, az FDP-nek akkora problémát okozott az ötszázalékos küszöb átlépése, hogy ez nem is sikerült neki. Így aztán a szociáldemokraták gyakorlatilag változatlan szavazataránnyal a mandátumok abszolút többségének birtokába kerültek, és Gerhard Schröder vezetésével a zöldek nélkül alakíthatnak kormányt. A szélsőjobboldali republikánusoknak és a pártoktól megcsömörlött mérsékelt polgárok tiltakozó szavazatait begyűjtő választási szövetségeknek szintén túl magas volt az ötszázalékos küszöb.
Noha egy tartományi választás eredményeit nem lehet minden további nélkül szövetségi szintre extrapolálni, az alsó-szászországi szavazók verdiktje sok jóval nem kecsegteti Kohlt és a kormányzó koalíciót. Természetesen a CDU szavazatvesztése sem öröm a koalíció szempontjából, de az FDP – noha nem meglepően, de mégis szenzációsan – rossz teljesítménye létében fenyegeti a jelenlegi felállást: liberálisok nélkül nincs keresztény-liberális koalíció. Márpedig az FDP az elkövetkezendő tartományi választásokon és a Bundestag-választáson könnyen megismételheti vasárnapi eredménytelenségét. Ugyanis a párt Alsó-Szászországban nem helyi okok miatt bukott meg, hanem mert válságban van. Az egymást váltogató keresztény-liberális és szociáldemokrata-liberális koalíciók elhasználódását a tapasztalat szerint mindig a liberálisok szokták megsínyleni, és ez történik most is. Nem vált ki különösebb érdeklődést a liberálisok gazdasági programja sem – még a középosztályt is hidegen hagyja –, hiszen most a nagy pártok is a pénzügyi fegyelemről prédikálnak. Ráadásul vezetési problémákkal is küzd a párt: Genscher és Lambsdorff, háttérbe vonulása óta nincs olyan vezetője, aki izgalomba tudná hozni a szavazókat. Végül pedig az sem segít, hogy az FDP sem a keresztény pártok, sem a szociáldemokraták mellett nem képes elkötelezni magát, s ezt a választók nem rugalmasságnak, hanem ingadozásnak tekintik.
A választási győzelem rendkívül megerősítette Gerhard Schröder pozícióját a szociáldemokrata párton belül. Ha ez Scharping és Schröder közötti rivalizáláshoz vezet (Alsó-Szászország új-régi miniszterelnöke alulmaradt Scharpinggal szemben a kancellárjelöltségért folyó versengésben), még hátrányára is válhat a szociáldemokratáknak. De a Bundestag-választás szempontjából fontosabbnak látszik, hogy a szociáldemokrata politikusok közül két olyan pragmatikus vezető emelkedett ki, akik a szociáldemokrata törzsválasztók körén kívül is képesek vonzerőt gyakorolni, s akiktől a polgári választók sem tartanak.
Kohl kancellárnak pedig nem marad más hátra, mint hogy folytassa „elnöki típusú” kampányát. Pártja és koalíciós partnerei gyengesége folytán mást nem is igen tehet. Ha elnökválasztás lenne októberben, nem is lehetne leírni ezt a korábban oly gyakran lesajnált, mégis történelmi teljesítményt nyújtó politikai buldogot.
Csakhogy októberben pártokra fognak szavazni a németek.
„Transzvesztita boszorkányok”
Az anglikán egyház – a Church of England – sok anglikán hívő szerint egy második reformáción ment keresztül vasárnap. Az elsőre 1534-ben került sor, amikor VIII. Henrik szakított Rómával. A másodikra most: az egyház ötszáz éves történetében először szenteltek nőket pappá. Nem valószínű, hogy ez a második reformáció akkora felfordulást fog előidézni, mint az első – az elmúlt ötszáz évben valamelyest csökkent a vallás jelentősége –, de némi palávert ez is okoz majd. Pontosabban már okoz is.
Nem túlzás ugyanis második reformációról beszélni. Harmincegy hölgy pappá szentelése a bristoli katedrálisban más gesztusokkal egyetemben azt jelenti, hogy az anglikán egyház a katolikus tradícióval szemben a protestáns tradíció mellett döntött. Amellett, hogy önmagát modernizálva próbál meg kikászálódni abból a mély válságból, amelybe került. A tradicionalisták viszont úgy látják, hogy az egyház éppen azért van válságban, a templomba járók száma azért csökkent egymillióra, mert az egyház képtelen ellenállni a szekularizmusnak, a modernizmus csábításainak. Az ellentét mélységét illusztrálja, hogy míg a bristoli katedrálisban örömkönnyek folytak, egy közeli templomban a lélekharangot kongatták meg az egyház fölött. A nők ordinációjának egyik papi ellenfele egy transzvesztita szekta tagjainak nevezte a frissen felszentelt papnőket, egy elvbarátja pedig égetni való boszorkányoknak.
S ez Angliában nem „merőben” hitvita. Az anglikanizmus még mindig államvallás, a királynő még mindig a hit védelmezője. A nők ordinációját lehetővé tevő egyházi szabálymódosítást a parlamentnek is meg kellett szavaznia. Az anglikán egyház állapotának az angol nemzettudathoz is van valami köze: egyébként egész normális angol gentlemanek fedezték fel magukban mostanában az antipápistát – sőt, ha úgy tetszik –, a „mélyangolt”, hogy egyházuk vesztésre látszik állni a nagy riválissal, a katolikus egyházzal szemben.
A katolikusok ugyanis kétségkívül profitálnak az anglikánok problémáiból. Már eddig is sok híres anglikán tért át a katolikus hitre, legutóbb a kenti hercegnő. Most követni fogja egy miniszter, és makacsul tartja magát az a híresztelés, hogy Diana – ha a monarchia marad, egy jövőbeli király anyja – is a Római Katolikus Anyaszentegyház kebelében kívánja üdvösségét keresni. Nem is beszélve arról, hogy tiltakozásul a nők pappá szentelése ellen hét püspök vezetésével több mint száz pap is hűségnyilatkozatot tett Rómának. Kézenfekvő a feltételezés, hogy erről a médiumokban terpeszkedő és termeszkedő katolikus maffia tehet.
Való igaz, hogy a katolikus publicisták alig leplezik az anglikán egyház problémái fölötti kárörömüket. Egyikük-másikuk arra is büszke, hogy a katolicizmus az egyetlen, amely felveszi a harcot a „kilencvenes évek szörnyű pogányságával”.
De vajon meddig? A katolikus egyházban sem ismeretlen a modernista eretnekség, különösen az angol katolikus egyházban nem.
Szegény neofiták…
- Extra Hungariam [6]