A negyvennyolcas magyar forradalom egyik szembeszökő sajátossága, hogy ez a megmozdulás – a forradalmak legtöbbjétől eltérően – nem rendelkezett bankettkérdéssel, azaz kirobbanásakor kezdeményezőinek egyike sem tudott kiadni olyan jelszót, amely egymagában képes lett volna egy táborba tömöríteni a harc megvívásához nélkülözhetetlen társadalmi tényezőket. Ez pedig egyenesen következett Magyarország sajátos társadalmi viszonyaiból.
A forradalom vezetésére ugyanis fejlett burzsoázia híján kizárólag a magyar birtokosnemesség jobbik – liberális – része volt alkalmas, kellő tömegerőt pedig a forradalomnak csakis a népesség óriási többségét kitevő parasztság szolgáltathatott. Ennek a két alapvető fontosságú társadalmi tényezőnek a törekvései azonban távolról sem estek egybe. A liberális nemesség elsősorban arra törekedett, hogy Magyarország számára belkormányzati önállóságot biztosítson a Habsburg-birodalom keretei között, s hogy az ország kormányrúdját a maga kezébe ragadja. A parasztság leghőbb vágya viszont az volt, hogy megszabaduljon a rá háruló feudális szolgáltatások egyre nehezebben elviselhető terhétől, s a parasztok milliói, akik a Mária Terézia idején lezajlott úrbérrendezés óta úgy tekintettek a Habsburg uralkodókra, mint a nép jóakaróira és védelmezőire, egyáltalán nem voltak meggyőződve arról, hogy helyzetük javulna, ha az ország kormányzását saját nemszeretem földesuraik vennék át.
Mivel azonban a Magyarországon uralkodó s a XVIII. század vége óta mélyreható és egyre mélyülő válságban lévő feudális rend az 1848-i európai forradalmi hullám megindulásakor már egyáltalán nem bírt önmegújító képességgel s ezért teljességgel megreformálhatatlan volt, a felemelkedés útjára az országot – és benne a parasztságot is – egyedül a forradalom vezethette rá. Az országnak tehát elemi érdekei fűződtek ahhoz, hogy együttműködés jöjjön létre a nemesség jobbjai és a paraszti tömegek között. S ezért kell nagyra értékelnünk, hogy 1848 tavaszán akadtak emberek, akik közös mederbe tudták terelni a liberális nemesség és a paraszti milliók törekvéseit.
Ilyenek voltak a március 15-i pesti forradalmat kirobbantó márciusi fiatalok, akik híres tizenkét pontjukban egyszerre követelték, hogy hozzanak létre „felelős ministeriumot Buda-Pesten”, és azt, hogy valósuljon meg az „úrbéri viszonyok megszüntetése”. S ez az eltérő törekvések összeegyeztetésére irányuló szándék fejeződött ki költői nyelven Petőfi Nemzeti dalának refrénjében is –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
–, amelyről a kései költőtárs, Illyés Gyula találóan írta, hogy „első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megteremtésére”.
De a liberális nemesség és a paraszti tömegek együttműködésének megteremtésére törekedett a Pozsonyban ekkor épp együtt ülő magyar rendi országgyűlés alsótáblájának ellenzéki vezérszónoka, Kossuth is, aki már másfél évtizeddel korábban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy „ha… a magyar nemesi szabadságban az egész magyar népet részesítenők, ennek… egyéb befolyása nem lenne”, mint „hogy most csak hatszázezer ember őrzi az alkotványt…, akkor ellenben tízmillió ember őrzené s az egyetemült magyar nemzet tizenhatszor többet nyomna Európa politicai mérlegében, mint most”, március 15. és 17. között pedig az országgyűlés Bécsbe menesztett küldöttségének egyik hangadójaként az európai forradalmi hullám által 13-án már elborított császárvárosban minden követ megmozgatott azért, hogy a szorongatott helyzetben lévő udvar áldását adja a magyar liberálisok követeléseire, s 17-én azzal a hírrel térhetett vissza Pozsonyba, hogy a liberális Ellenzéki Párt elnökét, Batthyány Lajos grófot az udvari körök máris felhatalmazták egy önálló magyar kormány megalakítására, evvel azonban nem érte be, hanem kierőszakolta, hogy az országgyűlés haladéktalanul iktassa törvénybe a jobbágyfelszabadítást, valamint egyidejűleg azt is, hogy a földesurakat a jobbágyfelszabadítás folytán elszenvedendő veszteségeikért az államnak kármentesítésben kell részesítenie, de a kármentesítés mikéntjéről csak a következő – immár népképviseleti alapon választandó – országgyűlésnek lesz feladata dönteni. A Kossuthtal kéz a kézben eljáró Batthyány pedig, nem várva a királyi szentesítésre, azonnal közhírré tétette a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatását.
Így az után a nemesi politikusok törekvéseire eddig közönyösen vagy éppen ellenségesen tekintő parasztok többségében gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a diétán helyet foglaló urak mégiscsak a nép barátai, s erről a földesúri kúriák előtt lezajló hálatüntetések sokasága is tanúskodott. Vagyis Magyarországon 1848 tavaszán a bankettkérdés híján is létrejött egy széles forradalmi tábor.
A magyar forradalmat azonban az is megkülönbözteti a forradalmak legtöbbjétől, hogy a jobbágyfelszabadítás kivívása után a kezdet kezdetén létrejött forradalmi táborból nem váltak ki mindjárt milliós paraszti tömegek, azaz a forradalmi tábor nem indult mindjárt bomlásnak. S ennek is megvoltak a maga – igen nyomós – okai. Mindenekfölött az, hogy a pozsonyi törvényhozás a föld népének nem minden vágyát, csupán a legfőbbet, az úrbéri viszonyok megszüntetését teljesítette be. Márpedig sok paraszt kezén nem pusztán úrbéres földek voltak, hanem olyanok is – vagy kirekesztőleg olyanok –, amelyek jogi tekintetben a földesúri majorságokhoz tartoztak, s az ezek használata fejében teljesítendő feudális szolgálatoktól a pozsonyi törvényhozás nem mentesítette birtoklóikat. És még többen voltak olyan falusiak, akik nemcsak úrbéres, de efféle majorsági földekkel sem rendelkeztek. A parasztság tehát a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatása után és ellenére sem érezhette úgy, hogy máris elérte minden célját. S ez persze okozhatta volna azt is, hogy a parasztok hátat fordítanak a forradalom táborának, ha eluralkodik rajtuk az a hit, hogy sérelmeikre inkább remélhetnek orvoslást az udvarnál, mint a Batthyány-kormánynál vagy a megválasztandó népképviseleti országgyűlésnél. De mert márciusban az átalakulási folyamat élére álló liberálisok nyerték el bizalmukat, egyelőre tőlük várták, hogy megtegyék, amit a nép érdekében márciusban még nem tettek meg, s ezért továbbra is kitartottak mellettük, jóllehet hosszú ideig a liberálisok legliberálisabbjai sem adták semmi jelét annak, hogy a jobbágyfelszabadítás márciusi kereteinek a kitágítására készülnek.
Annál nagyobb nehézségeket okozott viszont az, hogy márciusban rendezetlenül maradt a nemzetiségi kérdés. A magyar korona országaiban ugyanis (Horvátországot és Erdélyt is ideszámítva) a népességnek csak kevesebb mint négytizede volt magyar. A magyar liberálisok azonban általában az államnemzet francia teóriájának a hívei voltak, vagyis azt vallották, hogy a magyar nemzet Magyarország lakóinak összességével azonos, s bár a nem-magyar népek körében már 1848 előtt kibontakoztak nemzetiségi mozgalmak – kivált azoknak a törvényeknek az ellenhatásaiként, amelyek az ország hivatalos nyelvévé a korábbi latin helyett a magyart nyilvánították –, ezeknek – a legerősebb, a horvát nemzeti mozgalom kivételével – nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, mivel (nem teljesen alaptalanul) kis létszámú értelmiségi csoportok mozgalmainak könyvelték el őket, amelyek mögött nem állanak figyelemre méltó tömegek. A márciusi törvényalkotó munka során tehát a magyar liberálisok arra törekedtek, hogy egyenlően részeltessék az ország valamennyi lakóját a jobbágyfelszabadítás áldásaiban és a becikkelyezett általános polgári szabadságjogokban, arra azonban nem gondoltak, hogy a nemzeti kisebbségeket megkülönböztetett kisebbségvédelemben részesítsék, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a hivatalos nyelv az államigazgatás minden területén – a nemzetiségek lakta vármegyékben is – a magyar nyelv legyen. Ez pedig természetszerűleg elégedetlenséget keltett a nemzetiségi politikusok körében, még azokéban is, akik elismeréssel fogadták és az első napokban lelkesen köszöntötték a jobbágyfelszabadítást meg az általános polgári szabadságjogok törvénybe iktatását.
A magyar liberálisok viszont eleinte abban a hitben éltek, hogy – Kossuth szavaival – „a közös szabadság a nemzeti különbségeket s ellenszenveket biztosan kiegyenlíti”, hiszen „a szabadság… erősebb…, mint a nemzetiség”. Ez a váradalom azonban csak részben igazolódott. Igazolódott a szlovák, a rutén és a (különben sem egy tömbben, hanem az ország legkülönfélébb vidékein szétszórtan élő) német, valamint a szűkebb értelemben vett Magyarországon lakó román parasztok esetében – érthetően, mivel az ő helyzetük nemigen tért el magyar sorstársaikétól. Ezek a nem-magyar parasztok tehát szintén hálát éreztek a jobbágyfelszabadító magyar liberálisok iránt, s nagyrészt elhatárolták magukat a velük szembeforduló nemzetiségi politikusoktól. (Ezért volt például, hogy amikor 1848 őszén szlovák értelmiségiek fegyveres magyarellenes felkelőhadat próbáltak szervezni, ez sokkal kevesebb szlovák támogatását nyerte el, mint ahányan a szlovák nép fiai közül a magyar forradalom védelmében fogtak fegyvert.)
A többi nemzetiség körében viszont a helyzet sokkal kedvezőtlenebbül alakult. Azok a nemzetiségi politikusok, akik a magyar forradalomnak a polgári átalakulást megalapozó vívmányaira úgy tekintettek, mint amelyek saját népük előtt is megnyitották a felemelkedés útját, s akik ezért a nemzetiségi követelések kielégítésének elmaradása ellenére is készek voltak támogatni a magyar forradalmat, fokról fokra háttérbe szorultak, s mindinkább előtérbe kerültek azok a társaik, akiknek a szemében a kérdések kérdése az volt, sikerül-e érvényre juttatniok a maguk nemzeti követeléseit, s akik, tapasztalván a magyar liberálisok szűkkeblűségét, egyre eltökéltebb hirdetőivé lettek a magyar forradalommal való szembefordulás politikájának. Horvátországban pedig a nemzeti mozgalom vezetését egy eleve is forradalomellenes császári tábornoknak, az uralkodó által még a Batthyány-kormány hivatalba lépése előtt horvát bánná kinevezett Jellačić bárónak sikerült megkaparintania. S az ilyen eleve is magyarellenes vagy apránkint magyarellenes irányba tolódó vezetőknek meglehetősen széles paraszti tömegeket sikerült megnyerniük.
Így volt ez például Erdélyben, amelyre – 1848-ig a birodalom különálló tartománya lévén – a magyar országgyűléseken alkotott törvények hatálya nem terjedt ki. Itt ugyanis a földesurak többsége a márciusi fordulat után is ugyanúgy robotoltatta – nagyrészt román – jobbágyait, mint annakelőtte, egészen addig, amíg a május végén összeülő erdélyi rendi országgyűlés törvénybe nem iktatta Magyarország és Erdély újraegyesítését s ezzel együtt az erdélyi úrbéresek felszabadítását is. Közben viszont az erdélyi román nemzeti mozgalom vezetői már széltében-hosszában terjeszteni kezdték az azonnali jobbágyfelszabadítás jelszavát, s ezzel hatalmas román paraszti tömegeket tettek a maguk híveivé.
De hasonló volt a helyzet Horvátországban is, amelyre kiterjedt ugyan a magyar országgyűléseken alkotott törvények hatálya, ám csak akkor, ha a következő horvát saboron is kihirdették őket. Jellačić viszont nem várt a következő sabor összeüléséig, hanem még áprilisban, a maga nevében tudatta a horvát parasztokkal, hogy többé nem tartoznak úrbéres szolgálmányokkal. Azok pedig felszabadulásukat így neki írták javára.
És hasonló volt a helyzet az ország déli szélein húzódó határőrvidék – nagyrészt horvát és szerb nemzetiségű – lakóival is, akik földjeik használata fejében nem úrbéres szolgáltatásokkal tartoztak, hanem katonai szolgálatra voltak kötelezve. Az ő körülményeiken ugyanis a Pozsonyban törvénybe iktatott jobbágyfelszabadítás éppen ezért mit sem változtatott. A horvát és a szerb nemzeti mozgalom viszont már márciusban követelni kezdte a határőrök viszonyainak megjavítását, s ezzel gyorsan el is nyerte ezeknek a fegyverforgatásban gyakorlott embereknek a rokonszenvét.
Amikor tehát a szerb nemzeti mozgalom május végén fegyveres felkelést hirdetett a magyar forradalom ellenében, majd szeptemberben a Horvátországban állomásozó császári csapatok élén Jellačić is rátört Magyarországra, októberben pedig az erdélyi román nemzeti mozgalom szintén a magyar forradalom elleni fegyveres harc útjára lépett, a fegyverfogás kezdeményezői már tekintélyes számú szerb, horvát és román parasztot tudtak felsorakoztatni a maguk oldalán. S így ezek a paraszti tömegek is hozzájárultak ahhoz – ha nem is perdöntő módon –, hogy a magyar forradalom, amely a nemzetiségi kérdés vonatkozásában képtelen volt áthidalni a bankettkérdés hiányát, hosszas elkeseredett ellenállás után végül elbukjék s a magyarországi nem-magyarok – a kétfejű sas szárnya alatt végre egyenlőek legyenek a magyarokkal – habár csak a birodalom minden lakójára nemzeti hovatartozásától függetlenül egyaránt kiterjesztett teljes jogtalanságban.
- Esszé [6]