Skip to main content

A bankettkérdést nélkülöző magyar negyvennyolc

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A negyvennyolcas magyar forradalom egyik szembeszökő sajátossága, hogy ez a megmozdulás – a forradalmak legtöbbjétől eltérően – nem rendelkezett bankettkérdéssel, azaz kirobbanásakor kezdeményezőinek egyike sem tudott kiadni olyan jelszót, amely egymagában képes lett volna egy táborba tömöríteni a harc megvívásához nélkülözhetetlen társadalmi tényezőket. Ez pedig egyenesen következett Magyarország sajátos társadalmi viszonyaiból.

A forradalom vezetésére ugyanis fejlett burzsoázia híján kizárólag a magyar birtokosnemesség jobbik – liberális – része volt alkalmas, kellő tömegerőt pedig a forradalomnak csakis a népesség óriási többségét kitevő parasztság szolgáltathatott. Ennek a két alapvető fontosságú társadalmi tényezőnek a törekvései azonban távolról sem estek egybe. A liberális nemesség elsősorban arra törekedett, hogy Magyarország számára belkormányzati önállóságot biztosítson a Habsburg-birodalom keretei között, s hogy az ország kormányrúdját a maga kezébe ragadja. A parasztság leghőbb vágya viszont az volt, hogy megszabaduljon a rá háruló feudális szolgáltatások egyre nehezebben elviselhető terhétől, s a parasztok milliói, akik a Mária Terézia idején lezajlott úrbérrendezés óta úgy tekintettek a Habsburg uralkodókra, mint a nép jóakaróira és védelmezőire, egyáltalán nem voltak meggyőződve arról, hogy helyzetük javulna, ha az ország kormányzását saját nemszeretem földesuraik vennék át.

Mivel azonban a Magyarországon uralkodó s a XVIII. század vége óta mélyreható és egyre mélyülő válságban lévő feudális rend az 1848-i európai forradalmi hullám megindulásakor már egyáltalán nem bírt önmegújító képességgel s ezért teljességgel megreformálhatatlan volt, a felemelkedés útjára az országot – és benne a parasztságot is – egyedül a forradalom vezethette rá. Az országnak tehát elemi érdekei fűződtek ahhoz, hogy együttműködés jöjjön létre a nemesség jobbjai és a paraszti tömegek között. S ezért kell nagyra értékelnünk, hogy 1848 tavaszán akadtak emberek, akik közös mederbe tudták terelni a liberális nemesség és a paraszti milliók törekvéseit.

Ilyenek voltak a március 15-i pesti forradalmat kirobbantó márciusi fiatalok, akik híres tizenkét pontjukban egyszerre követelték, hogy hozzanak létre „felelős ministeriumot Buda-Pesten”, és azt, hogy valósuljon meg az „úrbéri viszonyok megszüntetése”. S ez az eltérő törekvések összeegyeztetésére irányuló szándék fejeződött ki költői nyelven Petőfi Nemzeti dalának refrénjében is –

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

–, amelyről a kései költőtárs, Illyés Gyula találóan írta, hogy „első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megteremtésére”.

De a liberális nemesség és a paraszti tömegek együttműködésének megteremtésére törekedett a Pozsonyban ekkor épp együtt ülő magyar rendi országgyűlés alsótáblájának ellenzéki vezérszónoka, Kossuth is, aki már másfél évtizeddel korábban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy „ha… a magyar nemesi szabadságban az egész magyar népet részesítenők, ennek… egyéb befolyása nem lenne”, mint „hogy most csak hatszázezer ember őrzi az alkotványt…, akkor ellenben tízmillió ember őrzené s az egyetemült magyar nemzet tizenhatszor többet nyomna Európa politicai mérlegében, mint most”, március 15. és 17. között pedig az országgyűlés Bécsbe menesztett küldöttségének egyik hangadójaként az európai forradalmi hullám által 13-án már elborított császárvárosban minden követ megmozgatott azért, hogy a szorongatott helyzetben lévő udvar áldását adja a magyar liberálisok követeléseire, s 17-én azzal a hírrel térhetett vissza Pozsonyba, hogy a liberális Ellenzéki Párt elnökét, Batthyány Lajos grófot az udvari körök máris felhatalmazták egy önálló magyar kormány megalakítására, evvel azonban nem érte be, hanem kierőszakolta, hogy az országgyűlés haladéktalanul iktassa törvénybe a jobbágyfelszabadítást, valamint egyidejűleg azt is, hogy a földesurakat a jobbágyfelszabadítás folytán elszenvedendő veszteségeikért az államnak kármentesítésben kell részesítenie, de a kármentesítés mikéntjéről csak a következő – immár népképviseleti alapon választandó – országgyűlésnek lesz feladata dönteni. A Kossuthtal kéz a kézben eljáró Batthyány pedig, nem várva a királyi szentesítésre, azonnal közhírré tétette a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatását.

Így az után a nemesi politikusok törekvéseire eddig közönyösen vagy éppen ellenségesen tekintő parasztok többségében gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a diétán helyet foglaló urak mégiscsak a nép barátai, s erről a földesúri kúriák előtt lezajló hálatüntetések sokasága is tanúskodott. Vagyis Magyarországon 1848 tavaszán a bankettkérdés híján is létrejött egy széles forradalmi tábor.

A magyar forradalmat azonban az is megkülönbözteti a forradalmak legtöbbjétől, hogy a jobbágyfelszabadítás kivívása után a kezdet kezdetén létrejött forradalmi táborból nem váltak ki mindjárt milliós paraszti tömegek, azaz a forradalmi tábor nem indult mindjárt bomlásnak. S ennek is megvoltak a maga – igen nyomós – okai. Mindenekfölött az, hogy a pozsonyi törvényhozás a föld népének nem minden vágyát, csupán a legfőbbet, az úrbéri viszonyok megszüntetését teljesítette be. Márpedig sok paraszt kezén nem pusztán úrbéres földek voltak, hanem olyanok is – vagy kirekesztőleg olyanok –, amelyek jogi tekintetben a földesúri majorságokhoz tartoztak, s az ezek használata fejében teljesítendő feudális szolgálatoktól a pozsonyi törvényhozás nem mentesítette birtoklóikat. És még többen voltak olyan falusiak, akik nemcsak úrbéres, de efféle majorsági földekkel sem rendelkeztek. A parasztság tehát a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatása után és ellenére sem érezhette úgy, hogy máris elérte minden célját. S ez persze okozhatta volna azt is, hogy a parasztok hátat fordítanak a forradalom táborának, ha eluralkodik rajtuk az a hit, hogy sérelmeikre inkább remélhetnek orvoslást az udvarnál, mint a Batthyány-kormánynál vagy a megválasztandó népképviseleti országgyűlésnél. De mert márciusban az átalakulási folyamat élére álló liberálisok nyerték el bizalmukat, egyelőre tőlük várták, hogy megtegyék, amit a nép érdekében márciusban még nem tettek meg, s ezért továbbra is kitartottak mellettük, jóllehet hosszú ideig a liberálisok legliberálisabbjai sem adták semmi jelét annak, hogy a jobbágyfelszabadítás márciusi kereteinek a kitágítására készülnek.

Annál nagyobb nehézségeket okozott viszont az, hogy márciusban rendezetlenül maradt a nemzetiségi kérdés. A magyar korona országaiban ugyanis (Horvátországot és Erdélyt is ideszámítva) a népességnek csak kevesebb mint négytizede volt magyar. A magyar liberálisok azonban általában az államnemzet francia teóriájának a hívei voltak, vagyis azt vallották, hogy a magyar nemzet Magyarország lakóinak összességével azonos, s bár a nem-magyar népek körében már 1848 előtt kibontakoztak nemzetiségi mozgalmak – kivált azoknak a törvényeknek az ellenhatásaiként, amelyek az ország hivatalos nyelvévé a korábbi latin helyett a magyart nyilvánították –, ezeknek – a legerősebb, a horvát nemzeti mozgalom kivételével – nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, mivel (nem teljesen alaptalanul) kis létszámú értelmiségi csoportok mozgalmainak könyvelték el őket, amelyek mögött nem állanak figyelemre méltó tömegek. A márciusi törvényalkotó munka során tehát a magyar liberálisok arra törekedtek, hogy egyenlően részeltessék az ország valamennyi lakóját a jobbágyfelszabadítás áldásaiban és a becikkelyezett általános polgári szabadságjogokban, arra azonban nem gondoltak, hogy a nemzeti kisebbségeket megkülönböztetett kisebbségvédelemben részesítsék, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a hivatalos nyelv az államigazgatás minden területén – a nemzetiségek lakta vármegyékben is – a magyar nyelv legyen. Ez pedig természetszerűleg elégedetlenséget keltett a nemzetiségi politikusok körében, még azokéban is, akik elismeréssel fogadták és az első napokban lelkesen köszöntötték a jobbágyfelszabadítást meg az általános polgári szabadságjogok törvénybe iktatását.

A magyar liberálisok viszont eleinte abban a hitben éltek, hogy – Kossuth szavaival – „a közös szabadság a nemzeti különbségeket s ellenszenveket biztosan kiegyenlíti”, hiszen „a szabadság… erősebb…, mint a nemzetiség”. Ez a váradalom azonban csak részben igazolódott. Igazolódott a szlovák, a rutén és a (különben sem egy tömbben, hanem az ország legkülönfélébb vidékein szétszórtan élő) német, valamint a szűkebb értelemben vett Magyarországon lakó román parasztok esetében – érthetően, mivel az ő helyzetük nemigen tért el magyar sorstársaikétól. Ezek a nem-magyar parasztok tehát szintén hálát éreztek a jobbágyfelszabadító magyar liberálisok iránt, s nagyrészt elhatárolták magukat a velük szembeforduló nemzetiségi politikusoktól. (Ezért volt például, hogy amikor 1848 őszén szlovák értelmiségiek fegyveres magyarellenes felkelőhadat próbáltak szervezni, ez sokkal kevesebb szlovák támogatását nyerte el, mint ahányan a szlovák nép fiai közül a magyar forradalom védelmében fogtak fegyvert.)

A többi nemzetiség körében viszont a helyzet sokkal kedvezőtlenebbül alakult. Azok a nemzetiségi politikusok, akik a magyar forradalomnak a polgári átalakulást megalapozó vívmányaira úgy tekintettek, mint amelyek saját népük előtt is megnyitották a felemelkedés útját, s akik ezért a nemzetiségi követelések kielégítésének elmaradása ellenére is készek voltak támogatni a magyar forradalmat, fokról fokra háttérbe szorultak, s mindinkább előtérbe kerültek azok a társaik, akiknek a szemében a kérdések kérdése az volt, sikerül-e érvényre juttatniok a maguk nemzeti követeléseit, s akik, tapasztalván a magyar liberálisok szűkkeblűségét, egyre eltökéltebb hirdetőivé lettek a magyar forradalommal való szembefordulás politikájának. Horvátországban pedig a nemzeti mozgalom vezetését egy eleve is forradalomellenes császári tábornoknak, az uralkodó által még a Batthyány-kormány hivatalba lépése előtt horvát bánná kinevezett Jellačić bárónak sikerült megkaparintania. S az ilyen eleve is magyarellenes vagy apránkint magyarellenes irányba tolódó vezetőknek meglehetősen széles paraszti tömegeket sikerült megnyerniük.

Így volt ez például Erdélyben, amelyre – 1848-ig a birodalom különálló tartománya lévén – a magyar országgyűléseken alkotott törvények hatálya nem terjedt ki. Itt ugyanis a földesurak többsége a márciusi fordulat után is ugyanúgy robotoltatta – nagyrészt román – jobbágyait, mint annakelőtte, egészen addig, amíg a május végén összeülő erdélyi rendi országgyűlés törvénybe nem iktatta Magyarország és Erdély újraegyesítését s ezzel együtt az erdélyi úrbéresek felszabadítását is. Közben viszont az erdélyi román nemzeti mozgalom vezetői már széltében-hosszában terjeszteni kezdték az azonnali jobbágyfelszabadítás jelszavát, s ezzel hatalmas román paraszti tömegeket tettek a maguk híveivé.

De hasonló volt a helyzet Horvátországban is, amelyre kiterjedt ugyan a magyar országgyűléseken alkotott törvények hatálya, ám csak akkor, ha a következő horvát saboron is kihirdették őket. Jellačić viszont nem várt a következő sabor összeüléséig, hanem még áprilisban, a maga nevében tudatta a horvát parasztokkal, hogy többé nem tartoznak úrbéres szolgálmányokkal. Azok pedig felszabadulásukat így neki írták javára.

És hasonló volt a helyzet az ország déli szélein húzódó határőrvidék – nagyrészt horvát és szerb nemzetiségű – lakóival is, akik földjeik használata fejében nem úrbéres szolgáltatásokkal tartoztak, hanem katonai szolgálatra voltak kötelezve. Az ő körülményeiken ugyanis a Pozsonyban törvénybe iktatott jobbágyfelszabadítás éppen ezért mit sem változtatott. A horvát és a szerb nemzeti mozgalom viszont már márciusban követelni kezdte a határőrök viszonyainak megjavítását, s ezzel gyorsan el is nyerte ezeknek a fegyverforgatásban gyakorlott embereknek a rokonszenvét.

Amikor tehát a szerb nemzeti mozgalom május végén fegyveres felkelést hirdetett a magyar forradalom ellenében, majd szeptemberben a Horvátországban állomásozó császári csapatok élén Jellačić is rátört Magyarországra, októberben pedig az erdélyi román nemzeti mozgalom szintén a magyar forradalom elleni fegyveres harc útjára lépett, a fegyverfogás kezdeményezői már tekintélyes számú szerb, horvát és román parasztot tudtak felsorakoztatni a maguk oldalán. S így ezek a paraszti tömegek is hozzájárultak ahhoz – ha nem is perdöntő módon –, hogy a magyar forradalom, amely a nemzetiségi kérdés vonatkozásában képtelen volt áthidalni a bankettkérdés hiányát, hosszas elkeseredett ellenállás után végül elbukjék s a magyarországi nem-magyarok – a kétfejű sas szárnya alatt végre egyenlőek legyenek a magyarokkal – habár csak a birodalom minden lakójára nemzeti hovatartozásától függetlenül egyaránt kiterjesztett teljes jogtalanságban.



































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon