Vannak lapok, amiket a végénél kezdünk. Ott van a sportrovat vagy a kis színesek, vagy a levelezés, hol mi. Két számmal korábban itt, a postarovatban tette föl Radnóti Sándor az ominózus kérdést Rudolf Schwarzkogler farkáról. Erre nem lehetett nem odalapozni, s bár kisvártatva kiderült, hogy a Földényi F. Lászlóval folytatott vitának nem az említett férfitag a tétje, akkor már nem volt visszaút. A tárgy nem más volt, mint a művészet mibenléte. Földényi még visszafelelt, s ezzel a vita – megoldás nélkül – véget ért. Úgy látszik, mindketten belátták, hogy nem folytatható, vagy – ami ugyanaz – a végtelenségig kellene folytatni. Hogy mi a művészet, és mi nem az (már), teoretikusan el nem dönthető, alkati, világnézeti, ízlésbeli stb. kérdés – szögezi le Nádas Péter is, tőle szokatlan hevülettel és szarkazmussal. Nem átall csúnya szavakat használni, idecitálni egy vizeldében olvasott „közleményt”, és gunyoros-bölcsen emlékeztetni arra, hogy kinek Mme Recamier, kinek a kanapé, de mindenki leborul valahol… Végül is ugyanazt mondja, amit már máskor, máshol is Hajas Tibor (vagy Ungváry Rudolf, régebbről Csáth Géza, de Sade meg Bosch) kapcsán. Ők is részei a teremtésnek, ha tetszik nekünk, ha nem, és nincs értelme azt akarnunk, hogy ne legyenek, amikor vannak.
Továbbra is levelek – Szentkuthy Miklóshoz. Levelezésről sajnos nem beszélhetünk, mert a címzett, Szerb Antal kidobta a hozzá érkezetteket. De az övéi megőrződtek (közreadja Tompa Mária), és nem akármilyen élvezet olvasni őket. A jól ismert ironikus, önmagával is távolságtartó beszédmód, a legtermészetesebb artikulációval, lenyűgöző közvetlenséggel szólal meg szépprózájában és irodalomtörténeteiben is. Olyan eleven ez a hang, hogy még ma is szégyent és haragot érzünk a kor miatt, amely ilyen ostoba és gyalázatos véget rendelt neki.
Jó gyakorlata a Holminak, hogy több bírálatot is közöl a jelentős művekről, egymás mellett vagy egymás után, ahogy ebben a számban is tart még Ottlik regényének kritikai „befogadása”.
Komoróczy Géza kötetéről ketten írnak: Niedermüller Péter és Rugási Gyula. Komoróczy az évek során különböző helyeken publikált dolgozatait gyűjtötte egybe Bezárkózás a nemzeti hagyományba címmel. Gyors félreértéseket elkerülendő: nem a kelet-európai tévutakról szól, hanem térben és időben kellemesen távoli helyekről és népekről: asszírokról, sumerokról, ószövetségi zsidókról. Mindkét bírálat kiemelten foglalkozik Komoróczy történetírásának azzal a sajátosságával, ami még a laikus olvasó számára is élvezetessé teszi ezeket a tanulmányokat, vagyis a korabeli szövegek „szoros olvasásán” és interpretatív előadásán alapuló történetmondással. Komoróczy nem egy töretlen vagy spirális, vagy szakadozott, de kérdésessé soha nem váló fejlődés magaslati pontjáról tekint vissza valami kezdetlegesebb állapotra, hanem belép, és olvasóját is bevezeti abba a másik világba az ókori Keleten, és a régi szövegekkel való társalkodás közben végül mégiscsak ráismerünk mai kérdéseinkre a nemzetről, az értelmiség szerepéről, az identitásról,
A végére Petri György verseit tartogattam. Az elhallgattatás sokáig elfedte előlünk hallgatás és megszólalás, meddő és termő idő ritmusát, amiről Petri a Parti Nagy Lajossal való remek beszélgetésben is kitért (Magyar Napló, karácsonyi szám). Minden arra vall, hogy most egy újabb verstermő korszak jött el, Arany Őszikéi juthatnak eszünkbe ezekről a gyönyörű versekről, de nem a születésnap okán, hanem a kiérlelt és minden görcsös igyekezettől mentes, szabadon áradó versbeszédről. Úgy kapcsolódnak bele a magyar és a világköltészetbe, olyan természetességgel szólnak ezek a dalok, mintha nem is írták volna őket, hanem csak úgy teremtek volna.
- Rábeszélő [6]