Skip to main content

Művészet és krimi

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás


Kétségtelenül ráhibázott, aki azt mondta: egy képre csak akkor figyelnek fel az emberek, ha ellopják, vagy ha egy őrült megrongálja. Az évszázad, melyben napjainkat pergetjük, a nemsokára dicstelenül letűnő huszadik, oly sok művészeti krimit produkált, hogy már csak ezért is mindenkinek feszülten kellene figyelmeznie a múzeumok és magángyűjtemények képeire s tárgyaira. Friss magyar vonatkozású eset kettő is akad: a nemrég Londonban kalapács alá bocsátott, jórészt ismeretlen történetű Seuso-kincs és a Zsidó Múzeum páratlan kifosztása, aminél csak az a felelőtlenség páratlanabb, amely a bűnesetet lehetővé tette. A Seuso-ügy lényege, hogy a Balaton táján talált egyedülálló római kori ezüst kincsleletet kicsempészték az országból, s a magyar állam nem tudta bizonyítani tulajdonjogát. A Zsidó Múzeum bűnügyének pedig az a lényege, hogy az elrabolt, pótolhatatlan és nagy értékű tárgyakat feltehetőleg kicsempészték az országból. Általában minden magyarországi művészeti krimi úgy végződik, hogy valami nemzeti értéket kicsempésznek az országból. (Kivételt képeznek a hamisítványok: azok befelé is jönnek.) Kis ország vagyunk, s a múzeumból, templomból stb. kilopott tárgy határainkon belül egyszerűen nem találhat biztonságos nyugvópontot. A magyar műgyűjtés és muzeológia története a kapitális műkincslopások története. A kádári éra idején például suttogó pletyka adta hírül az Aquincumi Múzeum kisbronzainak állítólagos államilag támogatott rendszeres tolvajlását, Nyugatra juttatását. S vajon mi az, amiről még a pletyka sem tudott?

A képhasító mániákusok és a napi betevőért dolgozó bértolvajok szerepe elenyésző ebben a történetben. Századunk a nagystílű vállalkozások kora, s háborús időkben a pillanatnyi győztes vállalkozókedve még inkább megnő. A „zsákmányolás” szervezetten, magasan képzett szakértők alkalmazásával folyik.

Ami a műtárgy-kriminalisztikát avagy bűnügyi műtörténetet időszerűvé teszi, az az Iparművészeti Múzeum kiállítása, amely most század eleji üvegnegatívokról felnagyított műtárgy- és enteriőrfotókat mutat be. A nemzeti műkincsvagyon jelentős része és a „jogellenesen külföldre került műtárgyak” túlnyomó többsége ugyanis korábban magángyűjteménybe tartozott. A megkülönböztetés azért fontos, mert ellentétben a múzeumi darabokkal, e festményekről, porcelánokról és ezüstökről nem készült részletes műleírás, fotó is ritkán, s így sokkal nehezebb az azonosításuk. Ezek a régi felvételek a magyarországi illetőségű, részben ismeretlen, részben már ismert (főként oroszországi) helyen lévő tárgyak egynémelyikét ábrázolják, továbbá olyan főúri és nagypolgári palotabelsőket, ahol felismerhető műkincsek vannak. Öt-hatezer tárgyat tudtak eddig azonosítani.

Mravik László művészettörténész szakértője a második világháború kapcsán külföldre került magyar műkincsek kérdéskörének. A kis bemutatót a képjegyzék előszava szerint kettős céllal hozta létre. Egyfelől úgy gondolja, hogy a fényképeken „találkozhatunk egy egyszer volt és sohasem lesz magyar elittel, azzal, amelynek lehetőségeit, neveltetését, szellemi irányultságát 1867… szabta meg. Egy olyan konzervatív-liberális világ tárul fel előttünk, amelyet nem ismerünk igazán. Oly kor, amikor a nagyburzsoázia – tagjai közt a legmagyarabb magyarokat ismerhetjük meg – műgyűjteményeivel is kifejezte társadalmi státusát és szellemi tartását.” Másfelől figyelmeztetni szeretne rá, hogy Magyarország követelje a jogait. Évek óta folynak puhatolózások, tárgyalások Oroszországgal. Kaptunk hivatalos ígéreteket kincseink visszaszármaztatására, de a folyamat akadozik. Ötven- és százezer között lehet az országból kivitt tárgyak száma. „A nemzetközi jog nem ismeri és nem ismerte el, hogy a kulturális javak hadizsákmányként szerepeljenek” – írja Mravik László.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon