Skip to main content

Farkas István

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás


A jelek szerint 50-60 év kell ahhoz, hogy kellő távlatból ítélhessünk a művészet kérdéseiben. Művészettörténészekre vár annak a föltárása, hogyan volt lehetséges évtizedekre – és akkor úgy látszott, egyszer s mindenkorra – a köztudatba sulykolni, hogy a két világháború közötti művészetünk gerince, „fővonala” a Gresham-kör – Bernáth, Szőnyi, Berény – festészete volt, s minden egyéb művészeti jelenség ahhoz viszonyítva értékelendő. Ami pedig nem illeszthető e vonzáskörbe, az elhanyagolható extremitás, perifériális törekvés. Ugyancsak művészettörténészért kiált az a folyamat, melynek során előbb finom repedések (Derkovits, Ámos), majd egyre nagyobb törések (Vajda, később Veszelszky) keletkeztek a háború előtti művészetünk megítélésének e monolitján. Akadtak tudatos próbálkozások is az idő munkájának elébe vágni. Ilyen volt a szocialista művészcsoport jelentőségének felnagyítására tett meddő kísérlet és a római iskola egyes prominenseinek érdekében kifejtett hírverés. A Gresham mítoszát igazából az idő kezdte ki.

Farkas István nagypolgári környezetben is fogékony volt arra a baljós atmoszférára, amely a politikailag tudatos proletár Derkovits kései festészetét megérintette. Számosan akadtak Magyarországon olyanok, akik a gazdasági válság s az egyre erősödő szélsőjobb orientáció miatt megváltozó légkört nem akarták tudomásul venni. Ugyancsak ennek az attitűdnek volt egyenes folytatása az a struccpolitika és elhárító magatartás, amely később, a háború alatt is, szinte a német megszállásig, öncsalással a béke látszatát igyekezett fenntartani. Nos, a Gresham festészete ezt a látszatbékét tükrözte s hitelesítette is egyben; a „semmi baj” illúzióját ápolta a csöndes tétlen szemlélődés, a finom hangulatok, az érzékeny valőrök festészeteként. Farkas éppen ellenkezőleg, a legártatlanabbnak tetsző esti séta vagy társas uzsonnázás mögött is a Végzet árnyát pillantotta meg. Érdekes ez abból a szempontból is, hogy Farkas ugyanabból a zsidó tőkés-vállalkozó rétegből jött, melynek körében a Gresham művészei sikerrel találtak vevőkre, gyűjtőkre. Hiszen épp e réteg igényelhette leginkább, hogy illúziói legyenek, hogy a csodában reménykedhessek.

Miközben külső körülményei a lehető legkedvezőbbek, Farkas művészetébe már a harmincas évek elejétől belopóznak a szorongás, a depresszió jelei. Efféle lidércnyomásokat a modern művészetben talán Chirico vagy Dali képei ébreszthettek még – gyökeresen más festői eszközökkel. Ellentmondást fedezhetnénk fel merőben szokatlan hangvétele és hagyományos festői nyelve között, ha ezt maguk a képek fel nem oldanák a remekművek magátólértetődőségével. 1930-tól pedig sorozatban születnek a remekművek, úgyszólván előzmény nélkül. Pontosabban: a posztnagybányai stílushoz közel álló festői nyelv már korábban is megvolt, csak mint puszta eszköz. S most szinte egy csapásra a kor feszültségével és elidegenedettségével ütközik meg, amiből – természetesen módosulva ebben az összecsapásban – mégis különös, speciálisan magyar – közép-európai – kifejezésmód születik: konzervatív eszközökkel megjelenített abszurd.

Farkas Istvánnak 1978-ban volt már a Galériában életmű-kiállítása, de képei akkor nem tűntek annyira fontosnak, mint ma. Nehéz kibogozni, miért is van ez így. Az egyik ok talán az, hogy a Gresham által abszolutizált Nagybánya-ideál és a kevésbé hangsúlyozott Nabis-vonzalom retrográd mivolta most szélesebb perspektívában látszik, többek között mert előrajzolódik összefüggése is az ugyancsak problémamentes szocreál festészettel. Vagyis azt a művészt, aki el tudott szakadni a Magyarországon uralkodó szemlélettől, ma közelebb látjuk a kor tényleges szellemi-művészi áramlataihoz. Másfelől tagadhatatlan, hogy mi itt Közép-Európában érzékenyek vagyunk a politika finomságaira, a politikai viszonyok tükröződésére a művészetben, bármennyire illetlen dolog is némelyek szemében „a művészetbe politikát keverni”. Márpedig Farkas István képekben mutatkozó szorongásai, idegensége teljes összhangban állt az élet – és a saját sorsa – által hamarosan igazolt történelmi depresszióval és félelemmel. Ez azoknak, akik kortársként csak az élet napos oldalát akarták látni, kényelmetlen lehetett és zavaró.

Aktuálpolitikusok és -történészek hamis vélekedésével szemben egy adott korról éppen a jeles művészek alkotta kép a leghitelesebb cáfolat. Különösen, ha olyan érzékenységgel és kifejezőerővel párosul, hogy a hatása alól nehéz kivonni magunkat. S most, az ezredfordulóhoz közeledve, Farkas István világlátását igazság szerint az egész dicstelenül letűnő XX. századra érvényesnek kell elfogadnunk.

Mellékesen pedig festményeinek mostani megmutatkozása a két háború közötti festészetünk teljesebb és igazabb megítélését is előbbre viszi egy fontos lépéssel.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon